December 8-án startolt a hazai mozikban Madarász Isti (Ecc-pecc, Hurok) legújabb, cseppet sem szokványos alkotása, az Átjáróház. A film tulajdonképpen egy okkultizmusba oltott, kissé groteszk, sötét hangulatú, ugyanakkor igen szórakoztató szerelmes mese, amelyet mindenképp nagyvásznon kell látni! Előfordulhat, hogy többször is…

A film már az alapoknál csavar egyet a szokásos romantikus filmek történetén. Krisztián (Bárnai Péter) és Ági (Rujder Vivien) románca gyakorlatilag még el sem kezdődik, amikor lényegében már véget is kellene érnie. A fiú az első randiról elkésik, a lány pedig halálos buszbalesetet szenved. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Krisztián épp annak a hullaháznak a legújabb éjjeli portása, ahol a halottak éjszaka – újfajta – életre kelnek. Ne gondoljunk itt valamiféle zombi- vagy szellemjárásra, nem. Ezek az élőholtak olyan lelkek, akik nem tudnak átkelni, mert valami súly még nyomja a szívüket. A mindenkori portás dolga pedig az, hogy segítsen rajtuk. Azoknak, akik tudják, mi nyomja a szívüket, Krisztián nappal segít megoldani a problémát, elvarrni a szálakat, azoknak pedig, akik erre még nem jöttek rá, éjjel segít kitalálni, mi lehet az, ami még itt tartja őket. Azonban az idő limitált. Ha cirka egy hónap alatt nem sikerül rájönniük és megoldaniuk a dolgot, a Boncmesterhez (Kulka János) kerülnek, aki, hát, lényegében egy lelkeket és a halottak húsát evő démoni lény. Nos, Ági is itt köt ki, és a szabályok rá is vonatkoznak…

A film valahol a Liza, a rókatündér és a Nyomozó című magyar kultmozik eredetiségéhez mérhető, már ami a film egyéni világának a megtermését illeti. Az Átjáróházat nem köti sem idő, sem tér, csupán a saját realitása, ennek megfelelően világát az analóg (+retró), a digitális és a túlvilági sajátos keverékeként alkották meg a készítők. Az atmoszférába vegyül némi H. P. Lovecraft novelláinak sötétségéből és baljóslatúságából, melyet megfelelően adagolt fanyar humorral oldanak. A hullaház épületét egyszerre ábrázolják bizarrnak, szépnek, otthonosnak (!) és esetenként félelmetesnek is. Rengeteg apróság van a képeken, amelyek mind hozzátesznek valamit ehhez a furcsa világhoz. Például a hullaházi pater noster (amúgy már önmagában is) koporsó formájú minimál díszítése, vagy Ilus néni, a boszorkány (Kútvölgyi Erzsébet fantasztikus!) lakásának gyakorlatilag minden kis „kelléke” a panelház 17. emeletén. A tarot-kártyás leveses tányér csak pont az i-re, és le merném fogadni, hogy a két albérlőt, a zoknikat teregető fekete kecskét és az Edgar Allan Poe-t idéző hollót mindenki meg fogja jegyezni magának. Ám ezeken kívül is rengeteg kulturális utalás és Easter Egg akad a filmben, amiket alig győzünk felfedezni, felismerni.

Az Átjáróház számos mesei és filmes toposzt alkalmaz, melyeket aztán a rendező a film saját világához idomítva fordít ki vagy értelmez újra, és teszi ezt kifejezetten izgalmas formában. Egyértelmű mesei elem a boszorkány (Ilus néni) vagy a szegénylegény (Krisztián) alakja, de a „jó tett helyébe jót várj” toposz itt is elkötelezett segítőket eredményez. Továbbá a fiú az új munkahelyre gyakorlatilag szerencsét próbálni megy, majd a lányért három próbát is kell kiállnia. De megjelenik a tűzokádó (sárkány helyett) démon is, aki viszont már a jóféle horrorfilmes hagyományoknak megfelelően sérthetetlen és lerázhatatlan, és akinek a legyőzéséhez nem elég csak bátornak lenni, kell valami több, valami plusz is. Bár a film világának normalitása önmagában is groteszk (a többi mellett elég Galla Miklós figurájára gondolni), az óra-toposz vagy a labirintus használatával, illetve a tótágast álló kameramozgással még az eredetinél is szürreálisabb világokba kerülünk. Mindez pedig nagyon izgalmas vizuális élményt eredményez.

Nem mehetünk el szó nélkül a film világához sokat hozzátevő jelmezek mellett sem. A szereplők ugyanis ezeknek köszönhetően válnak karakterekké már pusztán a megjelenésükkel is. Természetesen mindez mit sem érne a remek színészek nélkül. Csak néhány példa. Ha Kulka János megjelenik egy filmben, jelenléte szinte tapintható, ő maga legyen bármilyen állapotban is. Nos, itt is erre a jelenlétre épített a rendező, úgy, hogy Kulkából igazából semmit nem látunk, de mivel ismerjük, tudjuk, ki van a maszk mögött. Egy pontig legalábbis, mert a Boncmester jelmezében igen hamar feloldódik ez a Kulkaság, de a jelenlét megmarad. A Boncmester öltözéke a steampunk stílus és Neil Gaimen Sandman-viseletének ötvözetére emlékezetet, ami hordozója nélkül is eléggé félelmetes, hát még akkor, amikor gazdája benne van! De Ági modern-királylányos megjelenése is igen kifejező, ahogy a halottak öltözékét is igyekeztek egyformára, egyúttal mégis tökéletesen egyedire szabni, viselője személyiségének függvényében. És még nem beszéltünk Krisztián, a hullaszállítók, Galla Miklós vagy Ilus néni ruháiról, szóval a sort még bőven lehetne folytatni.

A fentiek ellenére az Átjáróház azonban nem lett kifogástalan alkotás. Madarász Isti filmes világépítése igazán figyelemre méltó, éppen ezért szívesen merültem volna benne mélyebbre is. A kissé elvékonyított sztorinak jót tett volna, ha kap plusz árnyalatokat, ahogy a mesei egyszerűségű karaktereknek is. Hiszen ennek a gazdag színezetű világnak a szélesebb spektrumából vajmi keveset ismerünk meg, ahogy a főbb szereplők kapcsolatairól, mozgatórugóiról, céljairól, eredetéről – egy bizonyos fontos mozzanaton kívül – sem tudunk meg semmit. Ennek köszönhető, hogy a filmvég, minden lekerekítés ellenére, kissé súlytalanná válik. Ismerve a forgatókönyvíró, Veres Attila (az Odaát sötétebb, az Éjféli iskolák és A valóság helyreállítása c. könyvek szerzője)  stílusát, valószínűleg a fentebb hiányolt elemek nyomokban benne lehettek az eredeti forgatókönyvben, viszont innen nézve, az is érthető, miért döntöttek az alkotók a nézőbarát, könnyedebb verzió mellett. Legyünk azonban igazságosak. A sodró lendületű, jó humorú film világa nagyon is beszippantja nézőjét a bizsergetően izgalmas apró nüanszoknak, a díszleteknek és jelmezeknek, az emlékezetes karaktereknek és a remek színészeknek köszönhetően.  Éppen ezért, aki szeretni fogja ezt a filmet, az biztosan többször is meg fogja nézni. Az Átjáróház ugyanis minden hibája ellenére is egy kifejezetten szerethető és szórakoztató alkotás lett, amin nagyon is van mit nézni. Ahogy az is majdnem biztos, hogy a film megtekintése után ki fogjuk próbálni életünk párjával a kő-papír-olló játékot…

Főszereplők: Rujder Vivien, Bárnai Péter, Kulka János, Kútvölgyi Erzsébet, Árpa Attila, Dobó Kata, Galla Miklós. Operatőr: Garai Gábor. Zene: Pacsay Attila Látvány: Horgas Péter. Jelmez: Bárdosi Ibolya

Producer: Muhi András & Ferenczy Gábor

Írta: Veres Attila

Rendezte: Madarász Isti

Romantikus fantasy-vígjáték

Gyártó: Focus Fox

Forgalmazó: InterCom

A filmhez videoklip is készült Miller Dáviddal!

November 10-én startolt a hazai mozikban a Fekete Párduc 2. része, a Marvel Filmes Univerzum 30. filmje. A rajongók számára egészen eddig nagy kérdés volt, hogy az első rész címszerepét alakító Chadwick Boseman halála után hogyan fogják folytatni a történetet? Úgy, hogy végül kezdtek egy teljesen újat...

  A sztori szerint T’Challa halála után a trónt elfoglaló Ramonda királynőnek (Angela Bassett) egyszerre kell szembenéznie a vibrániumkészletüket megszerezni kívánó világgal és lánya, Shuri (Letitia Wright) magába forduló gyászával. Ráadásul nincs Fekete Párducuk, hiszen sem alkalmas személy, sem pedig a szív alakú gyógynövény nem áll rendelkezésükre (mint ismeretes, az első részben a Koncoló felégette a kertet). A helyzetet bonyolítja, hogy az amerikaiak mindeközben egy vibránium kimutatására alkalmas műszerrel pásztázzák az óceánt, amivel viszont felzavarják a vizek mélyén élő talocan népet – akiknek eddig a létezéséről sem tudott senki. Ráadásul a talocanok vezére, Namor (Tenoch Huerta), felkeresi és állásfoglalásra, cselekvésre akarja kényszeríteni Ramondát, amivel viszont az amúgy is kényes és feszült diplomáciai egyensúly is felborulhat. Arról nem is beszélve, hogy Vakandára nézve az is veszélyes lehet, ha lepaktál Namorral, de talán még veszélyesebb, ha nem…

  T’Challa szerepét újracastingolhatták, vagy Bosemant digitálisan is „megteremthették” volna, de a készítők mindkét opciót elvetették a színész iránti tisztelet miatt. Végül egy teljesen új irány mellett döntöttek, melyhez a képregényeket használták forrásként, egészen pontosan azt, amelyben Shuri az új Fekete Párduc. A forgatókönyvet tehát már eleve a szomorú történésék fényében írták (újra), amelyben méltó módon búcsúznak Chadwick Boseman Fekete Párducától és egyúttal bemutatják egy új Párduc születését is.

  A Fekete Párduc 2. nyitánya igencsak erősre sikerült.  Ezen belül is T’Challa temetési szertartása a film egyik legszebb, legmegindítóbb jelenete. Méltán kapott a Fekete Párduc első részéért Oscar-díjat a film zeneszerzője, Ludwig Göransson, a jelmeztervezője, Ruth E. Carter és a látványtervezője, Hannah Beachler. A 2. részben azonban nem csupán hozzák, de a temetési szertartás jelenetében felülmúlják az első részbeli munkájuk színvonalát. Feledhetetlen, ahogy a gyászoló család és a táncoló-éneklő tömeg hófehér ruhában (némelyek ruhakölteményben) kísérik a koporsót a feldíszített utcán. De legyünk igazságosak: érezni azt is, hogy a teljes stábnak, élükön a nagy valószínűséggel valódi könnyeket hullató színészekkel és a rendezővel, Ryan Cooglerrel, szintén ez lehetett a film egyik legfontosabb jelenete – és kétség kívül sikerült is kihozniuk magukból a maximumot. A filmtörténetben azt hiszem egyedülálló, ahogy egy filmbeli karakter emléke iránti tiszteleten és gyászon ilyen módon szűrődik át az őt alakító színész iránti tisztelet és gyász. A film finom érzékenységgel ábrázolja azt a megrendültséget és fájdalmat, amit mindenki érez Boseman/T’Challa elvesztése és hiánya miatt. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy ez az érzés anélkül hatja át a film egészét,  hogy közben rátelepedne arra vagy nyomasztóvá válna a néző számára.

  Azonban a film nem sikerült teljesen egyenletes színvonalúra.  Az amerikai szál kissé kilóg a filmtestből, mintha csupán azért került volna bele a sztoriba, mert Amerikának és Martin Freeman figurájának mégiscsak szerepelnie kell, hisz ez mégiscsak egy Marvel-film.  A Talocan- és Namor-vonal pedig sem érzelmi, sem dramaturgia szempontjából nem éri el a film többi részének színvonalát – pedig a potenciál benne volt.  Mindez azért kevésbé szerencsés, mert pont ez a két szál lenne a felelős a cselekmény konfliktusaiért.

  Amit viszont jól megragadtak és beépítettek a 2. részbe a készítők, az a női vonalak ábrázolása. Míg a Fekete Párduc első részében inkább a férfi-szál dominált (apa-fiú kapcsolatok, azok öröksége; a trónért folyó rituális összecsapások stb.), addig a 2. részben inkább a női kapcsolatok kerülnek előtérbe. Ramondának királynőként és anyaként is helyt kell állnia, Shurinak is újra kell pozícionálnia magát a film során, igazából többször is. Az anya-lánya kapcsolat tehát mindenképp adott. De a kvázi változatlan női karakterek, Nakia  (Lupita Nyong'o) és Okoye (Danai Gurira) sem színtelenek vagy szürkék, bár tény, hogy most kicsit háttérbe kerülnek a fősodorhoz képest. Azért Okoye megvívja a maga belső és külső harcait a film során, és tény, hogy ez nem hoz számára semmilyen belső fejlődést, ellenben konzekvens marad a figurájához, így minden reakciója helytálló és érthető.

  Van egy új női karakterünk is Riri Williams (Dominique Thorne), alias Vasszív személyében (a Vasember-asszociáció helytálló), a mérnök-zseni-feltaláló egyetemista. Ezúttal ő viszi a humoros beszólogatós vonalat, tehát szerepe elsősorban az, hogy feloldja a film kissé melankolikus hangulatát, ami azonban nem mindig sül el jókor, jó helyen. Lehetőségként a figurában azonban potenciálisan benne van, hogy személyében Shuri egy tudós társat és barátot nyer, aki talán segíteni tud majd neki a jövőben, hogy visszataláljon életvidámabb énjéhez.

  A filmes autós üldözés férfias műfaj lenne? Eddig lehet, hogy akként tekintettünk rá, de Shuri, Okoye és Riri bizonyítják, hogy ez nekik is megy autóval, motorral és, köhömm, igen, akár Vasszív ruhában is! Ezzel együtt a Fekete Párduc 2. mégsem tekinthető teljességgel női filmnek, hiszen M’Baku (Winston Duke) bölcsessége és segítsége nélkül Vakanda elveszne, míg a film amerikai vonaláért továbbra is a Martin Freeman által alakított Everett K. Ross felel. Sőt, a Koncolóval (Michael B. Jordan) is találkozhatunk, méghozzá elég meglepő körülményének között. És persze, ne feledkezzünk el a film egyik fő konfliktusának forrásáról se, Namorról, a talocanok kétéltű uralkodójáról! A női vonalakat tehát épp olyan szépen ábrázolják ebben a filmben, mint a férfit az elsőben, de ahogy ott a nők, itt a férfiak jelenléte is meghatározó fontosságú.

  Mindezzel együtt a Fekete Párduc 2. központi figurája mégis egyértelműen Shuri. A film ugyanis szép lassan a lány gyászfeldolgozása és felnövéstörténete köré épül. A csípős-vagány beszólásairól ismert, életvidám fiatal Shuri köré, aki eddig nem sűrűn mozdult ki Vakandából. Az volt ő T’Challának, mint Q James Bondnak, tehát eddig elsősorban a főhős háttércsapatát erősítette. A gyászoló Shuri azonban most központi karakterré lép elő, aki tele van fájdalommal, dühvel és mindezzel nem is igazán tud mihez kezdeni. Shurinak lényegében a saját gyászán felülemelkedve kell megtanulnia, amit amúgy korunk felelős politikai vezetőinek sem ártana: a személyes preferenciák, legyen az gyász vagy éppen bosszú, nem szoríthatják háttérbe annak a sokaságnak (nevezzük népnek) az érdekét, akiért felelősek vagyunk.

  A Fekete Párduc 2. összességében jó mozi lett. A filmet átjáró melankólia teljességgel érthető, a cselekményt és a karaktereket meghatározó gyászfolyamat nem volt megspórolható, akár Marvel-szuperhős filmről szó, akár nem. Ahhoz Boseman Fekete Párduca túl sokat jelentett túl sokaknak. Ezért is megbocsátható, hogy a nem erről szóló sztoriszálak kicsit most inkább háttérbe szorultak, halkabbak lettek. Az első részben megismert Shuri karakterének is meg kellett érnie, fel kellett nőnie ahhoz, hogy ő lehessen a következő Párduc. És persze, közben a cselekményt is tovább kellett szőni, hiszen, a gyászon túljutva, az élet a Marvel Filmes Univerzumban is megy tovább.

Szalóki László

Todd Phillips, a szánalmas szociális viselkedésre apelláló vígjátékok (Másnaposok-trilógia, Terhes társaság, Cool Túra) iparosának Joker-eredettörténete éppúgy meglepte a szakmát, mint tavaly Peter Farelly díjesővel jutalmazott Zöld könyve, ráadásul még nagyobb váltás. Phillips merőben más műfajban próbálta ki magát, ha egyáltalán műfaji film a Joker. A Velencében Arany Oroszlánnal jutalmazott film az év nagy meglepetése, amit a direktor 2016-os, Haverok fegyverben című filmjének stílusváltása sem jelzett előre. Todd Phillips ezek szerint olyan, mint maga Joker, bármi kitelik tőle. Szinte bármi. Kritika következik, amely elemző mivolta ellenére igyekszik spoilermentes lenni.

Ki a frász az az Arthur Fleck?

A film már az első percekben meglepett, ugyanis az 1972 és 1990 közt létezett Warner Communications múltidéző logójával kezdődött, és nélkülözte a DC Comics inzertet, mintha csak el akarna határolódni a „cinematic universe-ek” világától, amit aláhúzott az egyszerre banális és brutális kezdő képsor alatt felcsendülő Jimmy Durante-dal, a Smile ironikus alkalmazása, a hivalkodóan hatalmas főcímmel szinte groteszkké téve a látottakat. Még meglepőbb, hogy ezt a mellbevágó hatást a film a játékidő végéig képes fenntartani.

Pedig a Joker fölösleges vállalkozásnak tűnt, noha a bemutatása kapóra jött az idén 80. születésnapját ünneplő Batman miatt. Bill Finger és Bob Kane 1940-ben megalkotott karaktere nem kiáltott fiktív biopicért, ugyanis a céltalan őrület és a kiszámíthatatlan sárm akkor működik a legjobban, ha eredetét és motivációit balladai homály vagy önellentmondások fedik, mint A sötét lovagban. Az idén visszavonult Alan Moore Gyilkos tréfa című füzete viszonylag koherens, és az idei filmet is inspiráló eredettörténetet tartalmaz, de a cselekmény végén kiderül, hogy Joker csapongó memóriája gonosz játékot űz, mindig máshogy emlékszik arra a bizonyos „egyetlen rossz napra”, amikor elszakadt nála a cérna. Nincs kidolgozott eredettörténete, számtalan nem kanonizált történetvariáns él a köztudatban, a legfontosabb közös pont a Burton-filmben is jelenlévő vegyi üst, amibe belezuhant.

Szalóki László

Dario Argento az 1977-es Sóhajok c. filmjével eltávolodott a giallóknak is hívott misztikus krimiktől, szürreális, atavisztikus képeivel, álom- és meseszerű logikájával megágyazott a slashernek. Amikor megtudtam, hogy a filmet leporolja a Szólíts a nevedennel (2017) trendivé vált Luca Guadagnino, nem örültem, ugyanis a rendező Vakító napfényben (2015) című korábbi alkotása A medence (1969) sótlan remake-je volt. A premier aztán szinte sokkolt a nem várt és nem is elvárható esztétikai minőség miatt: a Sóhajok korunk egyik legfontosabb szociálpszichológiai látlelete, amely az 1977-ben ragadt cselekmény ellenére zavarba ejtően aktuális, így 2018 egyik legfontosabb filmjévé vált, ami kritika helyett mélyebb, esszéisztikus, és a pszichológiai olvasatra koncentráló elemzést érdemel. Guadagnino újrázása egyéni főhajtás, következetes inverz, közben az előd örökségének újraértelmezése. A cikk igyekszik spoilermentes és figyelemfelkeltő lenni, nem csak azoknak szól tehát, akik már látták a filmet. Célja, hogy kifejtse, miért bír aktualitással a Thomas De Quincey-vers által ihletett és a Grimm mesék gótikájára építő, bő 40 éves eredeti leporolása, és hogy mi indokolja a főhajtások ellenére is markánsan eltérő stílust és cselekményt az individuum és a közösségi dinamika eme nagyívű, jungi összecsapásában.

Köszönöm bátyám, Szalóki Zsolt a cikk elkészítéséhez nyújtott akaratlan segítségét, ihletett szavai nélkül nem mehetett volna ilyen mélyre a szöveg.

A Marvel Studios (a Hihetetlen Hulkkal együtt) 19. nagyjátékfilmje mérföldkő az általuk indított filmfolyam történelmében. Minden eddigi valamire való utalás, minden kis töredékmotívum az idei kasszasikerre mutatott, ez volt a tétje a stúdió „első tízéves tervének”. De vajon filmtörténeti mérföldkő is, mint az Origo behízelgő cikke szerint? Esetleg a világ legjobb filmje, mint ahogy netszerte hangoztatják a fanok?

 Végtelen filmfolyam

A Marvel Cinematic Universe (MCU), azaz a Marvel filmes univerzuma nem csupán mozifilm széria, hanem egy példátlanul következetesen összehangolt, és évekre előre meghatározott, fázisokra bontott üzleti vállalkozás, amit három alappillér határoz meg: Kevin Faige, a Penge, X-Men és Pókember-filmeken edződött képregénymániás producer, akinek az összes valamire való Marvel-adaptációt köszönhetjük, Avi Arad, Feige főnöke, a Marvel Entertainment művészeti vezetője és a filmstúdió feje, és a tulajdonos Disney igazgatótanácsa, akik példátlan médiumok közti együttműködést indítottak azáltal, hogy hagyták, hogy képregénymániások irányítsanak. Ez az, ahol a DC-filmeket jegyző Warner megbukott.

Míg Nolan és Burton Batman-filmjei rendezői parafrázisok, ezek hiteles képregényadaptációk, még ha nem is mindig kötődnek közvetlenül képregényes forrásműhöz. Szinte mindegy, ki a rendezőjük, még akkor is, ha a Vasember 3 sziporkázó buddy movie-ját a műfajban otthonosan mozgó Shane Black (Durr, durr és csók, Rendes fickók), a Monty Pythonosan blőd Thor: Ragnarököt pedig a tehetséges komédiarendező Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája) dirigálta. Ezek a kivételek arra épp jók, hogy lássuk, idővel a Marvel is mer újítani: a forradalmi újdonságok ebben a filmfolyamban kizártak ugyan, de óvatos progresszióra nyílhat mód.

A fázisokat mindig egy tematikus mérföldkő vagy kockázatosabb folytatás határolja. Az első vége a Bosszúállók volt, míg a második a már említett, rendhagyó Vasember 3-mal kezdődött. A Thanos hadjáratát közvetlenül is megelőlegező harmadikat az Amerika Kapitány: Polgárháború nyitotta. Közben a munkatempó is gyorsult. Míg 2009-ben nem készült Marvel-film, és 2012-ben is csak a Bosszúállókkal rukkoltak elő, idén már három filmmel számolhatunk: a Fekete Párducot és a Bosszúállók 3-at A Hangya és a Darázs fogja követni.