November 10-én startolt a hazai mozikban a Fekete Párduc 2. része, a Marvel Filmes Univerzum 30. filmje. A rajongók számára egészen eddig nagy kérdés volt, hogy az első rész címszerepét alakító Chadwick Boseman halála után hogyan fogják folytatni a történetet? Úgy, hogy végül kezdtek egy teljesen újat...
A sztori szerint T’Challa halála után a trónt elfoglaló Ramonda királynőnek (Angela Bassett) egyszerre kell szembenéznie a vibrániumkészletüket megszerezni kívánó világgal és lánya, Shuri (Letitia Wright) magába forduló gyászával. Ráadásul nincs Fekete Párducuk, hiszen sem alkalmas személy, sem pedig a szív alakú gyógynövény nem áll rendelkezésükre (mint ismeretes, az első részben a Koncoló felégette a kertet). A helyzetet bonyolítja, hogy az amerikaiak mindeközben egy vibránium kimutatására alkalmas műszerrel pásztázzák az óceánt, amivel viszont felzavarják a vizek mélyén élő talocan népet – akiknek eddig a létezéséről sem tudott senki. Ráadásul a talocanok vezére, Namor (Tenoch Huerta), felkeresi és állásfoglalásra, cselekvésre akarja kényszeríteni Ramondát, amivel viszont az amúgy is kényes és feszült diplomáciai egyensúly is felborulhat. Arról nem is beszélve, hogy Vakandára nézve az is veszélyes lehet, ha lepaktál Namorral, de talán még veszélyesebb, ha nem…
T’Challa szerepét újracastingolhatták, vagy Bosemant digitálisan is „megteremthették” volna, de a készítők mindkét opciót elvetették a színész iránti tisztelet miatt. Végül egy teljesen új irány mellett döntöttek, melyhez a képregényeket használták forrásként, egészen pontosan azt, amelyben Shuri az új Fekete Párduc. A forgatókönyvet tehát már eleve a szomorú történésék fényében írták (újra), amelyben méltó módon búcsúznak Chadwick Boseman Fekete Párducától és egyúttal bemutatják egy új Párduc születését is.
A Fekete Párduc 2. nyitánya igencsak erősre sikerült. Ezen belül is T’Challa temetési szertartása a film egyik legszebb, legmegindítóbb jelenete. Méltán kapott a Fekete Párduc első részéért Oscar-díjat a film zeneszerzője, Ludwig Göransson, a jelmeztervezője, Ruth E. Carter és a látványtervezője, Hannah Beachler. A 2. részben azonban nem csupán hozzák, de a temetési szertartás jelenetében felülmúlják az első részbeli munkájuk színvonalát. Feledhetetlen, ahogy a gyászoló család és a táncoló-éneklő tömeg hófehér ruhában (némelyek ruhakölteményben) kísérik a koporsót a feldíszített utcán. De legyünk igazságosak: érezni azt is, hogy a teljes stábnak, élükön a nagy valószínűséggel valódi könnyeket hullató színészekkel és a rendezővel, Ryan Cooglerrel, szintén ez lehetett a film egyik legfontosabb jelenete – és kétség kívül sikerült is kihozniuk magukból a maximumot. A filmtörténetben azt hiszem egyedülálló, ahogy egy filmbeli karakter emléke iránti tiszteleten és gyászon ilyen módon szűrődik át az őt alakító színész iránti tisztelet és gyász. A film finom érzékenységgel ábrázolja azt a megrendültséget és fájdalmat, amit mindenki érez Boseman/T’Challa elvesztése és hiánya miatt. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy ez az érzés anélkül hatja át a film egészét, hogy közben rátelepedne arra vagy nyomasztóvá válna a néző számára.
Azonban a film nem sikerült teljesen egyenletes színvonalúra. Az amerikai szál kissé kilóg a filmtestből, mintha csupán azért került volna bele a sztoriba, mert Amerikának és Martin Freeman figurájának mégiscsak szerepelnie kell, hisz ez mégiscsak egy Marvel-film. A Talocan- és Namor-vonal pedig sem érzelmi, sem dramaturgia szempontjából nem éri el a film többi részének színvonalát – pedig a potenciál benne volt. Mindez azért kevésbé szerencsés, mert pont ez a két szál lenne a felelős a cselekmény konfliktusaiért.
Amit viszont jól megragadtak és beépítettek a 2. részbe a készítők, az a női vonalak ábrázolása. Míg a Fekete Párduc első részében inkább a férfi-szál dominált (apa-fiú kapcsolatok, azok öröksége; a trónért folyó rituális összecsapások stb.), addig a 2. részben inkább a női kapcsolatok kerülnek előtérbe. Ramondának királynőként és anyaként is helyt kell állnia, Shurinak is újra kell pozícionálnia magát a film során, igazából többször is. Az anya-lánya kapcsolat tehát mindenképp adott. De a kvázi változatlan női karakterek, Nakia (Lupita Nyong'o) és Okoye (Danai Gurira) sem színtelenek vagy szürkék, bár tény, hogy most kicsit háttérbe kerülnek a fősodorhoz képest. Azért Okoye megvívja a maga belső és külső harcait a film során, és tény, hogy ez nem hoz számára semmilyen belső fejlődést, ellenben konzekvens marad a figurájához, így minden reakciója helytálló és érthető.
Van egy új női karakterünk is Riri Williams (Dominique Thorne), alias Vasszív személyében (a Vasember-asszociáció helytálló), a mérnök-zseni-feltaláló egyetemista. Ezúttal ő viszi a humoros beszólogatós vonalat, tehát szerepe elsősorban az, hogy feloldja a film kissé melankolikus hangulatát, ami azonban nem mindig sül el jókor, jó helyen. Lehetőségként a figurában azonban potenciálisan benne van, hogy személyében Shuri egy tudós társat és barátot nyer, aki talán segíteni tud majd neki a jövőben, hogy visszataláljon életvidámabb énjéhez.
A filmes autós üldözés férfias műfaj lenne? Eddig lehet, hogy akként tekintettünk rá, de Shuri, Okoye és Riri bizonyítják, hogy ez nekik is megy autóval, motorral és, köhömm, igen, akár Vasszív ruhában is! Ezzel együtt a Fekete Párduc 2. mégsem tekinthető teljességgel női filmnek, hiszen M’Baku (Winston Duke) bölcsessége és segítsége nélkül Vakanda elveszne, míg a film amerikai vonaláért továbbra is a Martin Freeman által alakított Everett K. Ross felel. Sőt, a Koncolóval (Michael B. Jordan) is találkozhatunk, méghozzá elég meglepő körülményének között. És persze, ne feledkezzünk el a film egyik fő konfliktusának forrásáról se, Namorról, a talocanok kétéltű uralkodójáról! A női vonalakat tehát épp olyan szépen ábrázolják ebben a filmben, mint a férfit az elsőben, de ahogy ott a nők, itt a férfiak jelenléte is meghatározó fontosságú.
Mindezzel együtt a Fekete Párduc 2. központi figurája mégis egyértelműen Shuri. A film ugyanis szép lassan a lány gyászfeldolgozása és felnövéstörténete köré épül. A csípős-vagány beszólásairól ismert, életvidám fiatal Shuri köré, aki eddig nem sűrűn mozdult ki Vakandából. Az volt ő T’Challának, mint Q James Bondnak, tehát eddig elsősorban a főhős háttércsapatát erősítette. A gyászoló Shuri azonban most központi karakterré lép elő, aki tele van fájdalommal, dühvel és mindezzel nem is igazán tud mihez kezdeni. Shurinak lényegében a saját gyászán felülemelkedve kell megtanulnia, amit amúgy korunk felelős politikai vezetőinek sem ártana: a személyes preferenciák, legyen az gyász vagy éppen bosszú, nem szoríthatják háttérbe annak a sokaságnak (nevezzük népnek) az érdekét, akiért felelősek vagyunk.
A Fekete Párduc 2. összességében jó mozi lett. A filmet átjáró melankólia teljességgel érthető, a cselekményt és a karaktereket meghatározó gyászfolyamat nem volt megspórolható, akár Marvel-szuperhős filmről szó, akár nem. Ahhoz Boseman Fekete Párduca túl sokat jelentett túl sokaknak. Ezért is megbocsátható, hogy a nem erről szóló sztoriszálak kicsit most inkább háttérbe szorultak, halkabbak lettek. Az első részben megismert Shuri karakterének is meg kellett érnie, fel kellett nőnie ahhoz, hogy ő lehessen a következő Párduc. És persze, közben a cselekményt is tovább kellett szőni, hiszen, a gyászon túljutva, az élet a Marvel Filmes Univerzumban is megy tovább.
