Álmodik-e Wes Anderson egy animációs technikával készült, de Jeff Goldblum által is alakított földönkívülivel egy tulajdonképpen élőszereplős filmben? A válasz: igen. Furcsának, esetleg ellentmondásosnak tűnik a kérdés? Nem furcsább és ellentmondásosabb, mint Anderson legújabb filmje, az Asteroid City. Legalábbis első ránézésre.
Wes Anderson mindig is különcnek számított a kortárs filmes palettán. Filmjei – melyek egy-két kivételtől eltekintve mind saját ötletből születtek – szinte tolakodó látványossággal magukon viselik alkotójuk kézjegyét, senkivel össze nem téveszthető stílusát. Ezért is szokás Andersont szerzői filmes alkotónak titulálni, aki egyszerre cannes-i kedvenc, ami nem összeférhetetlen azzal a ténnyel sem, hogy alkotásait Hollywood finanszírozza. És éppen e jellegzetes stílus az, ami leginkább megosztja a közönséget, ám akinek bejön ez a sajátos Wes Anderson-féle íz, az nagyon rá tud kattanni a filmjeire. Ahogy azok a sztárok is, akik fillérekért vagy éppen ingyen (?) – hiszen filmjei az alacsony költségvetésű mozik közé tartoznak - vállalnak nála szerepeket. Valamit tudhat a fickó, hiszen egyre csak bővülő sztár-színészgárda áll folyamatosan rendelkezésére, még a legkisebb szerepekre is.
Anderson munkáira alapvetően jellemzőek a szinte mértani pontossággal megszerkesztett, sokszor szimmetrikus/aszimmetrikus képek és az élénk színek. Mindezzel nem csak filmjei egyedi világát teremti meg, de sajátos, általában bogaras karaktereit is jellemzi. Az író-rendező visszatérő alaptémái között szerepelnek az általában családi viszonyokban megjelenő kommunikációs nehézségek, a diszfunkcionális családok ábrázolása, illetve a gyászfeldolgozás kérdése. A bonyolult, múltbéli besérülésekből fakadó érzelmek, kapcsolatok valamilyen formában történő feldolgozására, feloldására kiváló a film adta „díszlet”, Anderson ráadásul teszi mindezt úgy, hogy jobbára nem egy szereplő kizárólagos szemszögéből ábrázolja a problémát. A sokszor komoly témák és mondanivaló ellenére alkotásai mégse hatnak nehéznek, a feszültséget többnyire vizuális humorral oldja, de a túlzás és/vagy a szatíra eszközeivel is szívesen operál, pontosan érezve és megtartva a szükséges mértéket minden téren. Épp a fentiek okán filmjeinek befogadása azok számára, akiknek bejön a stílusa, nem is szokott különösebb gondot okozni.
Ám a 2021-ben bemutatott Francia kiadás nem aratott osztatlan sikert. A film amolyan szkeccsfilm jelleggel elevenítette meg a fiktív Francia kiadás című újság egyes cikkeit. A film keretéül az újság főszerkesztőjének (Bill Murray) halála szolgált (ismét gyásztéma), amely kapcsán a lap dolgozói megemlékeztek a közös munkákról. Vagyis itt már megjelent a film (az újságcikk „sztorija”) a filmben tematika, az egész alkotáson végighúzódó kettősséget a film és a filmbeli újság címének azonossága is aláhúzta. Azért is citáltam ide a Francia kiadást, mert olyan, mintha Anderson azzal a filmmel készítette volna elő az Asteroid City-t. Pontosabban, mintha nézőinek akart volna egyfajta kulcsot adni a soron következő alkotása értelmezéséhez. Nézzük, miről is van szó!
Az Asteroid City története az 1950-es évek Amerikájában játszódik egy Asteroid City nevű "nagyonkisvárosban", amely az ide becsapódott és jókora krátert vájó meteorit miatt kapta a nevét. Azonban nem csak ez teszi különlegessé a városkát, hanem a helyi csillagvizsgáló és a kissé messzebb eső sivatagos részen történő atombomba-kísérletek is, amelyek gombafelhőket festenek a tájba, és amik miatt időnként megremeg a föld is. Hát ugye az 1950-es évek Amerikájában vagyunk. De ne feledkezzünk meg a városka félig kész felüljáró-látványosságáról sem. Mindez kiegészül egy 12 kisházból álló motellel, egy étkezdével és egy benzinkút-autószerelőműhely kombóval. Ide érkeznek meg a tinikorú díjazottak családjaikkal és kísérőikkel az Ifjú Csillagfürkészők díjátadójára. Köztük van a frissen megözvegyült, hadifotós Augie Steenbeck (Jason Schwartzman) három kislányával és díjvárományos zseni fiával. Mivel a kocsijuk lerobbant, bármennyire is rossz a viszony, az anyai nagypapát (Tom Hanks) kell segítségül hívni. Augie itt ismerkedik meg a színésznő Midge Campbell-lel (Scarlett Johansson), aki szintén a lánya kísérőjeként érezik. Nem sorolom fel az összes egybegyűltet, mivel, ahogy az Wes Andersonnál lenni szokott, mindenki egy-egy színfoltként jelenik meg ezen a saját jogán is sajátos helyszínen. Aztán az ünnepélyes díjátadóra szó szerint beugrik a már fent is említett földönkívüli, ami miatt aztán az egész város katonai karantén alá kerül, amíg ki nem találják a hatalmasságok, mit is kezdjenek a helyzettel. Mondhatnánk, hogy a film ismét a szereplők közötti viszonyokról szól, és persze, a szokásos gyászkezelés, -feldolgozás téma is naprenden van, azonban az már a film legelején kiderül, hogy mindez tulajdonképpen annak a színdarabnak a megelevenedése, ami amúgy a filmen belül íródik, és amelynek a címe: Asteroid City. És amely színdarabról (az írótól és a főszereplő kiválasztásától a darab megrendezésén át a kiírt karakter sajátos megjelenéséig) amúgy egy televíziós műsor keretében kapjuk a beszámolót egy műsorvezető/narrátor közreműködésével. Elég meta?
Nagyon izgalmas a film tulajdonképpeni hármas keretezése: egy régi, 1950-es évekbeli tévéműsort (1) látunk (4:3-as képarány, fekete-fehér), ami egy színdarab (2) születését mutatja be (fekete-fehér), aminek cselekménye aztán film (3) formájában (szélesvásznú, színes) elevenedik meg a néző előtt. Első ránézésre azonban hiába a képformátumokkal, a fekete-fehér és színes filmmel, az izgalmas beállításokkal, képkivágásokkal való játék, az ezek közötti átjárások, áthallások bemutatása, a különböző stílusok megidézése, a tartalmat úgy tűnik, mintha maga alá temetné a forma. Konkrétabban mondva, a korábbi filmjeihez képest jóval stilizáltabb és lassabb Asteroid City mintha menet közben elvesztette volna a fókuszt. Vagy pont, hogy nem.
A Francia kiadás esetében szépen tagolt és jól körülhatárolt jelenetek formájában láthattuk megelevenedni a különböző cikkek történeteit. Az Asteroid City azonban ugrál a különböző síkok között, bár – a színdarabforma miatt – felvonások mégiscsak vannak, azonban ezek egyáltalán nem tűnnek kiegyensúlyozottnak sem hosszúságban, sem pedig tartalmukat tekintve. A dramaturgiában akadnak konkrétan értelemzavaró elemek, például rögtön az elején Augie és családja érkezésénél: most lerobbant a kocsijuk és úgy kötöttek ki Asteroid City-ben, vagy ez volt a célállomás a díjkiosztó miatt? A különböző sztoriszálak is széttartanak (pl. az iskolás csoport és az ő tanárnőjük), illetve némely esetben kérdéses, hogy az adott szál miért került egyáltalán a filmbe (pl. telekautomata)? Akad közöttük egészen abszurd, de amúgy potensnek tűnő cselekményszál is, ami azonban befejezetlen torzóként marad lógva a levegőben, pont úgy, ahogy az a bizonyos filmbeli felüljáró. Az egész olyan, mintha Anderson egy Dalí kiállítást követően megnézett volna egy David Lynch-filmet, majd jól bevacsorázott és teli hassal lefeküdt volna aludni, hogy aztán ezek hatására megálmodja az Asteroid City-t. Azonban, ha félretesszük a Dalí-Lynch fricskát, és megfontoljuk azt a feltevést, hogy igen, az Asteroid City működési mechanizmusa és abszurditása pont olyan, mintha egy álomban lennénk, akkor elképzelhető, hogy nem is vagyunk olyan messze az igazságtól. De Anderson ennél azért többet akar mutatni és mondani is.
Próbáljuk meg egy kicsit absztraktabb megközelítésből szemlélni a nagy egészet, amihez tulajdonképpen megkaptuk a kulcsokat. Az Asteroid City keretei (a tévé, a színház és a film) az alkotási folyamat egy-egy stációját, egyúttal filmünk különböző rétegeit is jelentik. Ezért is vannak oly látványosan elválasztva egymástól: a 4:3-as (tévés) képarány, a fekete-fehér jelenetek, illetve a színes szélesvásznú film a filmben. A színdarab írója (Edward Norton), a színdarab rendezője (Adrian Brody), a megelevenedő darab/film főszereplője, Augie, aki fotósként konkrétan a fényképei segítségével tud legjobban kommunikálni, de még a televíziós műsorvezetőnk/narrátorunk is magának az ALKOTÓ-nak (Wes Anderson?) a megtestesülései, szimbolikus megjelenítői. Amit pedig látunk, az az alkotási folyamat maga, filmben, a film formanyelvén elbeszélve.
Véleményem szerint Wes Anderson tehát az Asteroid City személyében egy filmet készített arról, hogyan születik egy film/egy színdarab, hogyan alkot a művész. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor szó szerint arról szól a film, ami a nyitányban, a televíziós műsorvezető-narrátor szájából is elhangzik: azt nézzük, ahogy az író ír. A gépe előtt pötyögő írót nézni önmagában azonban nagyon unalmas lenne, ezért nézzük meg, mit ír – navigál bennünket a narrátor. A filmbeli filmben, de még a darab kulisszái mögött is azt látjuk megelevenedni, amit az alkotó alkot, ötletel, lazán felvázol, vagy éppen skicceket hagy hátra. Ezért a torzók, a látszólagos dramaturgiai hibák, az álomszerű megjelenések, vagy az első blikkre oda nem illő karakterek, hiszen ezek még nincsenek kidolgozva, csak megjelentek. Az Asteroid City városkájában látható félig elkészült felüljáró ennek tökéletes vizuális szimbóluma. Persze, azért akadnak már szépen és jól értelmezhető jelenetsorok is. Hiszen ilyen az alkotás folyamata, minden egyszerre van jelen, egyik pillanatban még jónak tűnik, aztán már nem, van, ami csak ötlet szintjén marad meg, van, ami végleg. Mi, nézők, most mindezt egyszerre, egymás mellett megelevenedve látjuk.
Anderson ráadásul nem egy tökéletesen befogadhatatlan filmdarabot kívánt a mozinézők elé tárni, ezért egy nagyjából működőképes film-a-filmbent tett le az asztalra, de azért arra ügyelt, hogy a hibák, a hézagok nagyon is láthatóak, ha tetszik, értelemzavaróak legyenek. Hogy mindenképpen észrevegyük őket, mindenképp álljunk meg és gondolkodjunk. A további befogadást segítendő, kvázi igazodási pontok egyértelműen a Wes Anderson-i elemek (a gyásztéma, a kommunikációs nehézségek a szereplők között, a beállítások stb.), ami annyira nem meglepő, hiszen egy Wes Anderson film alkotási folyamatát kísérjük éppen figyelemmel. Mert ebből a szempontból nézve az Asteroid City egy filmre vitt, de lényegében kimerevített alkotás-pillanat, amihez az Anderson-i stilizáltság és vizuális stílus különösen passzol. Ha nézőként eljutunk eddig a megértésben, akkor ezután még számtalan izgalmas rétege tárul fel a filmnek, de ezekre most nem kívánok kitérni, az egy bővebb és konkrét filmelemzési írás témája lenne.
Annyi a fentiek alapján azért leszögezhető, hogy nem adja könnyen magát az Asteroid City. Ehhez a filmhez nagyon kell az aktív néző. Az értő, az absztraktabb gondolkodásra alkalmas néző, aki képes Andersonnal együtt menni ebben a filmben. És igen, azok a nézők bizonyos szempontból előnyben vannak, akik ismerik Wes Anderson stílusát, munkáit, mert az Anderson-i elemek konkrét kapaszkodókként szolgálnak. De azért ez még nekik is új minőséget jelenthet. Ám, ha rákapunk a film ízére, akkor biztosan meg akarjuk majd nézni többször is, több okból kifolyólag is…
ASTEROID CITY (12)
Premier: 2023. június 8.
Játékidő: 105 perc
Írta: Wes Anderson, Roman Coppola
Rendezte: Wes Anderson
Szereplők:
Augie Steenbeck / Jones Hall..……..….…JASON SCHWARTZMAN
Midge Campbell / Mercedes Ford..….…..SCARLETT JOHANSSON
Stanley Zak………………………..….……………..…TOM HANKS
Gibson tábornok..……..…….…...…..…….……..JEFFREY WRIGHT
Dr. Hickenlooper .……..……..……..……………TILDA SWINTON
Műsorvezető…..…….………….………………BRYAN CRANSTON
Conrad Earp .………………….………….…….EDWARD NORTON
Schubert Green.………………….…………….….ADRIEN BRODY
J.J. Kellogg…..………………….………………..LIEV SCHREIBER
Roger Cho / Linus Mao.………….……….………. STEPHEN PARK
Montana / Asquith Eden.…………..………..…… RUPERT FRIEND
June Douglas ……………………..………..………..MAYA HAWKE
Moteligazató……………...………..…………..…..STEVE CARELL
Szerelő / Walter Geronimo……….……………..….. MATT DILLON
Polly…..……………..…………..…..………...………HONG CHAU
Saltzburg Keitel …………………..………………WILLEM DAFOE
Színésznő / Feleség ………..………..….………..MARGOT ROBBIE
Földönkívüli…….…………………………..……JEFF GOLDBLUM
Magyarországon forgalmazza: UIP Duna
