A Marvel Studios (a Hihetetlen Hulkkal együtt) 19. nagyjátékfilmje mérföldkő az általuk indított filmfolyam történelmében. Minden eddigi valamire való utalás, minden kis töredékmotívum az idei kasszasikerre mutatott, ez volt a tétje a stúdió „első tízéves tervének”. De vajon filmtörténeti mérföldkő is, mint az Origo behízelgő cikke szerint? Esetleg a világ legjobb filmje, mint ahogy netszerte hangoztatják a fanok?
Végtelen filmfolyam
A Marvel Cinematic Universe (MCU), azaz a Marvel filmes univerzuma nem csupán mozifilm széria, hanem egy példátlanul következetesen összehangolt, és évekre előre meghatározott, fázisokra bontott üzleti vállalkozás, amit három alappillér határoz meg: Kevin Faige, a Penge, X-Men és Pókember-filmeken edződött képregénymániás producer, akinek az összes valamire való Marvel-adaptációt köszönhetjük, Avi Arad, Feige főnöke, a Marvel Entertainment művészeti vezetője és a filmstúdió feje, és a tulajdonos Disney igazgatótanácsa, akik példátlan médiumok közti együttműködést indítottak azáltal, hogy hagyták, hogy képregénymániások irányítsanak. Ez az, ahol a DC-filmeket jegyző Warner megbukott.
Míg Nolan és Burton Batman-filmjei rendezői parafrázisok, ezek hiteles képregényadaptációk, még ha nem is mindig kötődnek közvetlenül képregényes forrásműhöz. Szinte mindegy, ki a rendezőjük, még akkor is, ha a Vasember 3 sziporkázó buddy movie-ját a műfajban otthonosan mozgó Shane Black (Durr, durr és csók, Rendes fickók), a Monty Pythonosan blőd Thor: Ragnarököt pedig a tehetséges komédiarendező Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája) dirigálta. Ezek a kivételek arra épp jók, hogy lássuk, idővel a Marvel is mer újítani: a forradalmi újdonságok ebben a filmfolyamban kizártak ugyan, de óvatos progresszióra nyílhat mód.
A fázisokat mindig egy tematikus mérföldkő vagy kockázatosabb folytatás határolja. Az első vége a Bosszúállók volt, míg a második a már említett, rendhagyó Vasember 3-mal kezdődött. A Thanos hadjáratát közvetlenül is megelőlegező harmadikat az Amerika Kapitány: Polgárháború nyitotta. Közben a munkatempó is gyorsult. Míg 2009-ben nem készült Marvel-film, és 2012-ben is csak a Bosszúállókkal rukkoltak elő, idén már három filmmel számolhatunk: a Fekete Párducot és a Bosszúállók 3-at A Hangya és a Darázs fogja követni.
Végtelen érdeklődés
Míg a Polgárháború még nagyjából a forrásmű cselekményét követte, a Ragnarök teljesen eltért a mitológiai eredettől, és a Planet Hulkból is csak motívumokat vett át. A Végtelen háború már alaptörténetében sem hasonlít az azonos című képregényre, ahol Thanos a Bosszúállókkal szövetkező jófiú. Már első feltűnésekor is más motiválta. A képregényben a Halál Úrnőjének szeretne imponálni, míg a filmben ökoterrorista, aki a világegyetemben rendelkezésre álló erőforrások végessége miatt szeretné szabályozni az élet burjánzását, amihez célszerűnek látja kiirtani a populációk véletlenszerűen választott 50%-át. Ha összegyűjti a hat végtelen követ, akkora hatalomra tesz szert, hogy az akaratát szó szerint egy csettintéssel érvényre tudja juttatni. Ebben szeretnék megakadályozni a bosszúállók, Doktor Strange, és a velük először szövetkező Star-Lordék A galaxis őrzőiből.
A sztori, akár egy magát szerepjátéknak álcázó hack ’n’ slash „látogasd meg, öld meg, és hozd el valamijét” típusú küldetésében, faék egyszerűségű, amin tovább ront a rengeteg, olykor végtelenül hosszúnak tetsző, egyébként kitűnően koreografált csatajelenet. Az első Vasember sem volt épp méltóságteljes, meditatív művészfilm, de újra nézve és összehasonlítva Anthony és Joseph Russo új filmjével szembeszökő, hogy mennyit gyorsult a tempó röpke tíz év alatt. A tét emelése Hollywoodban törvényszerű, de a film az aránytalanul sok akció miatt már-már lapos. A végső csatajelenet is azért lett a film csúcspontja, mert az erőviszonyok a végére drasztikusan és reménytelenül megváltoznak, a cselekménynek ugyanis nincs különösebb dramaturgiai íve, csak egy a Thanos által kitűzött cél és eseménysorozat logikája. A harmadik Bosszúállók-film a Polgárháború volt, az idei folytatás mondhatni az első Thanos-film, amiben a renegát titán a valódi főhős.
Ultron még csupán ügyetlen blöff volt. A remek karakterszínész, Josh Brolin által alakított titán a filmfolyam első elitkategóriás főgonosza. Plaszikus, sokdimenziós karakter, az élet katonája, pragmatista és nem fél bemocskolni a kezét. igazi hazafi, ugyanakkor világfi; bölcsesség, küldetéstudat, elszántság és megfontoltság sugárzik belőle. Pontosan tudja, mit miért tesz, és a néző bizony azon kapja magát, hogy olykor vele azonosul. Emellett érzelmei is vannak, a nevelt lányához, az őt mániákusan gyűlölő és A galaxis őrzőiből ismert Gamorához fűződő ambivalens viszonya komoly tétet ad az emberi oldalának. És persze ő az eddigi legerősebb ellenfél is.
A Végtelen háborúban mindkét oldalnak van vesztenivalója. Joss Whedon, a Bosszúállók 1-2 író-rendezője nem csak a kiegyensúlyozott, a népes csapat ellenére mindenkinek elegendő figyelmet szentelő forgatókönyv, de a Firefly-ból dédelgetve átemelt, megkapóan humanista humor által is új minőséget hozott a képregényfilmekbe. Ezt a könnyed hangvételt a későbbi filmek időnként aprópénzre váltották, de már a Polgárháborúban megjelent a pátoszt pillanatokra háttérbe szorító, a bukás lehetőségét is felvető fatalista hangvétel, ami imponáló kontrasztot alkotott a már megszokott frappáns gegekkel és egysorosokkal. A folytatás azonban már a reménytelenség filmje, csak a drasztikus terv gépezete munkál benne, és a sors szeszélye, akár A trónok harcában, ami egycsapásra kizökkenti a nézőt a műfaj és a filmfolyam kiszámítható és tespedt belső logikájából. A Végtelen háborúban megtörténhet (és meg is történik), ami korábban tabunak számított, akár az Acélemberben.
Végtelen fan service
Annak ellenére, hogy a címszereplők értetlenül vergődnek a régi-új fenyegetés elleni harcban, Thanos kikezdhetetlen következetességgel vértezi fel a film cselekményét, így a néző, pláne a rajongó még az ostobaságok fölött is képes lenne szemet hunyni. Hogy hogyan lehetséges, hogy „A nevem Groot.” mondat eltérő sebességgel és intonációval történő kiejtése önálló nyelvet eredményez, még simán poénszámba megy. Az már bosszantóbb, hogy a galaxisban minden értelmes lény angolul (magyarul) beszél, az pedig jóformán érthetetlen, hogy a bivalyerős, felkészült és elszánt titán villámháborújához (még hogy végtelen) miért kellett egy 18 filmből álló felvezetés.
Mindez a fan service felől nézve nyer értelmet. A vissza- és előreutalások, a crossoverek, a stáblista utáni „titkos” jelenetek éveken keresztül vezényelt suspense-hadműveletek. Pontosan úgy működnek, mint a népszerű tévésorozatok függőben hagyott cselekményszálai. Egy rajongó számára egy horror vagy thriller sem lesz soha olyan izgalmas, mint hogy mikor derül ki végre, ki ölte meg Laura Palmert a Twin Peaksben, mikor tudja meg Lana Lang a Smallville-ben Clark Kentről, hogy földönkívüli, és hogy mikor jön végre össze a Castle-ben a címszereplő Beckett nyomozóval.
Ezt a feltételes reflexet és a tíz év várakozást hálálja meg a Végtelen háború. A néző hihetetlen extázist élt át, mikor Thor először kelt birokra Amerika Kapitánnyal, és a varázs ezerszeresen működik idén, mikor végre Star-Lord néz farkasszemet Vasemberrel a félreértések vígjátéka miatt, vagy Pókember menekül az elbűvölően furcsa Mantis elől, akit valamiféle Alienből szalajtott xenomorph-nak néz. Ezt az élményt tovább erősíti az archetipikus, „nagy történetek” grandiozitása. A szuperhősök történetei egyszerre a népmesék és az eposzok örökösei, így a befogadásuk szinte ugyanolyan szakrális aktus, mint egy vallás beavatási szertartása, azért találták ki, azért működik, azért „él” évtizedek óta és tud újra és újra megújulni, mert emberfeletti, mert a játékidő óráira nem nézed, hanem hiszel benne. A Végtelen háború pedig igényességgel, meglepő bátorsággal és olykor a témához illő komolysággal hálálja meg a néző szinte vallásos hitét.
Végtelen mennyiségű pénz
A beavatottság élménye tehát a film fanatikus népszerűségének titka, a pazar látvány csak a hab a tortán, és a főgonosz csak a cseresznye a habon. Innen nézve az alkotás mégsem Thanos filmje, hanem a tízéves filmes brand jutalomjátéka, ami azt ünnepli, hogy tizenkilencedszerre már nincs szükség hagyományos expozícióra vagy jellemábrázoló epizódokra: ismerjük a főszereplőket, és a szívünkhöz nőttek, így érdekelni fog a sorsuk is. Fölösleges kitérni a színészi játékra is, a milyensége és a minősége borítékolt. Mark Ruffalo nem színészkedik. Ő Hulk, ahogy Robert Downey Jr. is Tony Starkká változott idővel. Alteregója, a Vasember és Peter Parker mentor-pártfogolt, sőt szinte apa-fiú kapcsolatát nem az árnyalt jellemábrázolás igénye miatt vezették fel három filmen át, hanem hogy itt és most tétje legyen a végjátéknak. A Bosszúállók 3 önálló filmként nézve így értékelhetetlen, csak a brand részeként van értéke és létjogosultsága, ugyanis a Marvel Studios mindent a nézők kötődésének rendel alá. Az HBO és a Netflix példáját követi, nem befogadókra, hanem függőkre apellál, és a stratégia a filmfolyam eposzi mivolta és az 50-70 éves képregényes hagyomány miatt maradéktalanul működik.
Egy nagyjából 13 éves, kocka beállítottságú kamasz szintjére regresszálva, tátott szájjal néztem végig a játékidő 166 percét, megszűnt tér és idő (talán a végtelen kövek hatása), meglepődtem, mikor az volt a cél és sajnáltam, akit „kellett”. Csak a moziból kifelé jövet gondoltam végig, mikor már elmúlt a transzállapot, a „szer” hatása, hogy mit is jelent nekem a MCU világa. A nosztalgia működteti. Gyerekként arra vágytam, hogy a füzetek grandiózus, dimenziók közti csihipuhijait egyszer a nagyvásznon is láthassam. Ez a vágy újabban teljesült, az élmény pedig olyan, mint egy meghitt este egy régi, nagy szerelemmel. A varázs újra és újra működik, csak hazafelé jut eszedbe, hogy anno azért hidegültünk el egymástól, mert a kapcsolat nem tudott megújulni. Ettől persze mást boldoggá tehet, csakhogy a Marvel Studios épp azoknak nyújt a legtöbbet, akik már alaposan (ki)ismerik, olvasnak a sorok között és ismerik az összes kis trükkjét – és ez valahol ellentmondás.
Ideje lenne megújulni.
Szalóki László
