A készítők komolyan gondolták, hogy egy percig sem veszik komolyan az eredeti alapanyagot. Ezzel együtt mély tisztelettel idézték meg az 1931-es filmes elődöt, miközben teljesen új alapokra helyezték a sztorit, ráadásul horror helyett inkább egy direktben pszichologizáló fekete komédiát tettek le az asztalra. A végeredmény egy némiképp felszínes, de szórakoztató mozi lett, melyben a legemlékezetesebb pillanatok mindenképp Nicolas Cage-nek jutottak.
A kortárs közegben játszódó sztoriban Renfield (Nicholas Hoult) egy kapcsolatfüggőknek tartott foglalkozás kapcsán meséli el saját történetét, mely történetesen Drakula grófhoz fűzi őt. Megismerjük múltjukat (az 1931-es film vonatkozó jelenetének zseniális újrajátszása), azt, hogyan vált Renfield Drakula famulusává és milyen feladatokat kell ellátnia a kapcsolatukat domináló gróf utasításaira. Renfieldnek azonban mára elege lett, és igyekszik úgy lavírozni a jobb emberré válás és a Drakulától való függőségi viszony között, hogy azzal egyszerre legyen hasznos állampolgár és jó famulus. A helyzetet bonyolítja, amikor Renfield találkozik a városi korrupció és a helyi maffia ellen hősiesen küzdő rendőrnővel, Rebeccával (Awkwafina), aki egy olyan gyilkossági ügyben nyomoz, amelynek nyomai történetesen épp Renfieldhez vezetnek. Ráadásul egy korábbi támadásból éppen felépülő Drakulának világuralmi tervei támadnak, így a helyzet ezen a fronton sem egyszerű, hiszen a domináns egyedek nem arról híresek, hogy olyan könnyen elengedik alárendeltjeiket, különösen, ha ez a függőségi viszony valamilyen formában kölcsönös…
A Universal Pictures filmstúdió az 1920-as és 1950-es évek között elsősorban horrorfilmjeiről volt ismert, ezek közül is az egyik első nagyobb sikerük az 1931-es, Lugosi Béla főszereplésével készült Drakula volt. Jópár évtizeddel később aztán úgy gondolták, ideje leporolni a régi klasszikusokat és új köntösbe öltöztetni őket. Bár A láthatatlan emberen (2020) kívül pl. sem a Farkasember (2010), sem a Múmia (2017) nem aratott túl nagy sikert, a stúdió nem adta fel. Most tehát Drakula a soros, akit majd’ 100 évvel Lugosi után ezúttal Nicolas Cage kelt életre, nem is akárhogyan. Hiszen a színész számára nem csak a magyar származású előd szolgált mintaként, hanem minden olyan filmes Drakula-alakítást megidézett új szerepében, amely valamiért izgalmas vagy meghatározó: a németek Nosferatuját Max Schreck megformálásában, az angol Hammer Horror stúdió filmjeiben vámpírkodó Christopher Lee-t, de Cage inspirációs forrásként jelölte meg nagybátyja, Francis Ford Coppola filmjét, az 1992-es Drakulát is, amelyben Gary Oldman alakította a halhatatlan rémet. Cage pedig nem fukarkodik megmutatni színészi eszköztárának sokszínűségét annak érdekében, hogy ő legyen a következő, aki hivatkozási alapként szolgál majd az utókornak. Sajnálatos, hogy magáról a filmről ez nem mondható el.
Pedig megvolt minden összetevő, ami egy izgalmas posztmodern mozihoz szükséges lehet: kiváló alapötlet, szuper színészek, műfajkavalkád (vígjáték, horror, buddy movie, bosszú-, akció- és maffiafilm stb.), számos filmes és egyéb hommage, illetve olyan vértől iszamós filmvászon, ami után maga Tarantino is megnyalná a tíz ujját. És persze mindez szándékosan eltúlozva. Ahogy a pszichológiai kulisszaként szolgáló kapcsolatfüggőség problémája is. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Drakula-filmek alapvetően soha nem voltak mentesek a pszichológiai áthallásoktól, metaforáktól. Bram Stroker Drakula c. könyve ihlette az 1922-es német expresszionista némafilmet (igazából nem rendelkeztek a regény megfilmesítési jogaival), a Friedrich Wilhelm Murnau által rendezett Nosferatut. Ebben a vámpír testesíti meg mindazt a rosszat, romlottat és gonoszt (megjelenésében is taszító), ami az ártatlanokat akaratuk ellenére hajtja igájába és szívja el az életerejüket. A gonosz tehát nem a belsőből fakad, hanem kívülről érkezik, a filmes díszlet erősen tükrözi az I. világháború utáni világot, ami kifordult önmagából, ezzel együtt azt is jelzi, a felelősség nem az egyéné, hanem egy külső, ismeretlen és félelmetes erőé. Az 1931-es amerikai feldolgozásban a Lugosi Béla által alakított Drakula azonban teljesen mást szimbolizál. Ez a vámpír külsőre megnyerő, kifejezetten vonzó egzotikus származásával, szuggesztív tekintetével, aminek nem lehet ellenállni, a vérszívás pedig nem csupán az életenergiával, de a szexualitással is összefüggésben van. Például a vágyait megélő nő tekintetében, hiszen az eredeti történetek fókuszában egy lány áll, akinek lelkéért és testéért egyaránt folyik a küzdelem. Ebben a filmben a szereplőknek ki kell lépniük a komfortzónájukból, el kell fogadniuk egy túlvilági, mesebeli lény materializálódásának tényét ahhoz, hogy le tudják őt győzni. Ezzel szemben az aktuális filmben a famulus, Renfield és Drakula toxikus kapcsolata kerül a középpontba. Illetve ez a Drakula-megjelenítés azért újszerű és ötletes, mert a túlvilági lény önmagában már nem nyűgözi le a mindennapok emberét, nem kelt benne alapvetően félelmet vagy szexuális vágyat. Demisztifikálódott, mégpedig a film humora és eltúlzott jellege miatt. A Nicolas Cage által zseniálisan megformált vámpírban egyszerre van meg minden, ami korai elődeiben: a taszító külső után a megnyerő megjelenés, ám túlvilági jellegét kendőzetlenül tárja a külvilág elé, lyukat beszél környezete, elsősorban Renfield hasába, működése nem ösztönből, hanem érzelmekből és észből fakad, titokzatossága elvész, egyszerűen nárcisztikus, cselekedetei öncélúak és kegyetlenek, vagyis posztmodern vámpírunk nagyon is emberi lett. Célja a film egy pontjától azonos lesz minden filmes főgonosz törekvésével, amivel az alkotók és Cage tovább rombolják a klasszikus Drakula-mítoszt. És a Renfield ebben a vonatkozásban tökéletesen működik.
A film valahol a címszereplővel összekapcsolódó rendőrnőnél és a maffia-szálon csúszik el, ami túlzottan bugyutára és következetlenre sikerült még ehhez a túlzásokkal operáló vígjátékhoz képest is. A cselekmény a film kétharmadánál nem csak leül, de konkrétan meg is bicsaklik, ami nagy kár, mert következetlenségével kizökkenti a nézőt. Mivel Renfield eléggé titokzatos figura, az utcai kamerák segítségével bukkannak a nyomára az őt keresők, amit az ellen nagy büszkén ki is hangsúlyoz. Ezek után hőseinknek hogyan fér bele a kávézgatás a nyílt utcán, amikor minden hivatalos szerv és a teljes maffiacsalád egyszerre van a nyomában? Ahogy az is tök érthetetlen, hogy Rebecca ugyan mikor, hogyan, hol öltözik át és jut fegyverekhez a nagy összecsapás előtt? Egyszerűen hazasétált ezekért? A bárhonnan bemérhető mobil használata pedig már csak hab a logikátlanság tortáján. Vagy én néztem túl sok filmet életem során, vagy a menekülés-üldöztetés eme jeleneteivel tényleg valami nem stimmel.
Továbbá az alkotók látványosan mindent megtettek a kellemesen akciódús, jó beszólásokban bővelkedő, némi trükközést is beépítő lezárás érdekében, mégis maradt némi hiányérzetem. A sztori szintjén szépen lekerekítve lezártak mindent, azonban a frissen felszabaduló Renfielddel konkrétan nem kezdtek semmit. A pszichologizáló kulissza itt teljességgel semmivé foszlott, fogalmunk sincs, a történtek után címszereplőnk testében és lelkében milyen változások álltak be, most miként folytatja életét. Mivel nagyjából erre húzták fel a filmet, szerencsés lett volna, ha az alkotók ezt a kérdést nem ebben a formában hagyják nyitva.
Minden hibájával együtt a Renfield egy egyszer-kétszer mindenképp megnézhető, szórakoztató mozi lett, azonban hosszabb távon emlékezni elsősorban Nicolas Cage zseniális Drakula-alakítása miatt fogunk rá.
RENFILED
UNIVERSAL PICTURES
Magyarországi premier: 2023.04.13.
Játékidő: 93 perc
Szereplők: NICHOLAS HOULT, AWKWAFINA, SHOHREH AGHDASHLOO, BEN SCHWARTZ
és NICOLAS CAGE
Rendezte: CHRIS MCKAY
Forgatókönyvíró: RYAN RIDLEY
Magyarországon forgalmazza a UIP-Duna Film
