Írta: Danileszk Rita

A Titanic Filmfesztivál idei, ausztrál-vanuatui nemzetiségű nyitófilmje valódi csemegének bizonyult. A két ausztrál filmrendező, Martin Butler és Bentley Dean ugyanis nem mindennapi alkotást tettek le az asztalra. A Tanna, a csendes-óceáni szigetek egyikén élő, Yakel nevű törzs igaz történeten alapuló mondájából készült filmdráma. Az európai embernek nem teljesen ismeretlen Rómeó és Júlia történet, melyben a törzs tagjai maguk alakítják mitikus hőseiket, az ősi tradíciók megdöntésének tükrében morális leckével is szolgál – tulajdonképpen az egész emberiségnek.

Tehát egy csendes-óceáni kis szigeten járunk, egy trópusi paradicsomban, ahol a törzsi élet a hagyományoknak megfelelően folyik. A konfliktus azonban éppen a tradíciók felrúgása miatt pattan ki, amikor a fiatal lány, Wawa és a törzsfőnök unokája, Dain egymásba szeretnek (nincs szabad párválasztás). Ráadásul a közösség a frissen megpecsételt békeszerződés jegyében Wawát odaígéri a szomszédos törzsnek mennyasszonyként.  A szerelmesek azonban megszöknek, az ellenséges törzs harcosai pedig a nyomukba erednek, hogy megöljék Daint és visszahozzák Wawát.  A fiatalok végül annál a vulkánnál hozzák meg végzetes döntésüket, mely a helyi törzsek természeti istenhitét szimbolizálja, tradícióit megalapozza, a tisztán látást, élet és halál két pólusát egyszerre képviseli. A szerelmesek hangján megszólaló, és az ő mondanivalójukat tolmácsoló sámán pedig felnyitja a hátrahagyott gyászolók szemét: eljött a változtatás ideje.

Több szempontból is érdekes és izgalmas alkotás a Tanna. Az európai szemnek furcsa, ezért kezdetben bizony mosolyogni való a törzsi „divat” a maga színes és sokfunkciós női fűruháival, a fej növényekkel történő díszítésével, ill. a férfiak ágyéktokjával. (Érdekesség, hogy a film bemutatóján a szereplők ugyanilyen viseletben jelentek meg, sőt, egészen bizarr a Tanna facebook oldala, ahol a Wawa anyukáját alakító (?) asszony  fűruhás viseletben a film DVD-kiadásával a kezében mosolyog bele a kamerába. )

A szereplőktől ne várjunk Oscar-díjas alakításokat, amit azonban adnak, ennél sokkal eredetibb és őszintébb. Mivel valószínűleg nem sokan beszélik a Yakul törzs nyelvét, ezért nem eldönthető, hogy a párbeszédek a szereplők amatőr volta, vagy a nyelvi dallam és gesztusvilág idegensége miatt hatnak furcsának számunkra. Ám ez mit sem von le a film élvezhetőségéből, hiszen a karakterek nagyon is élnek, a legjobb értelemben véve „jelen vannak”.  Ráadásul a cselekményt nagyrészt Wawa húgának szemszögéből látjuk, aki nem csupán szemlélője, de aktív cselekvője is a sztorinak, és a kislány alakítása például egyáltalán nem marad el egyetlen képzett színészétől sem.  A megértést és átélést amúgy nagyban segíti a film vizuális világának kivételessége, a sajátos atmoszférateremtés, melynek köszönhetően például a moziszékben ülve mi is megérzünk valamit abból a magasztos, haragvó, ugyanakkor megnyugtató biztonságot adó felsőbbrendű erőből, melyet a vulkán szimbolizál a filmben.

A történet viszonylag lassú folyású, elbeszélésmódja valóban mondához hasonlatos, ám a cselekmény korban történő elhelyezése, pontosabban a „mikorra” való ráismerés, az értelmezés egy újabb dimenzióját nyitja meg. Ugyanis sokáig nem fel sem vetődött bennem a „mikor játszódik a történet” kérdése. A meglepetés akkor ért, amikor kiléptünk ebből az egzotikus törzsi világból, először a sámán-nagypapa által, aki az unokáját, Wawát éppen azzal az érvvel szeretné rábírni az érdekházasságra, hogy ez az európai királyi családokban is bevett szokás.  Ezt bizonyítandó elővesz egy újságot, melynek fotóin a brit arisztokrácia krémje mellett öltönyben és nyakkendőben ott feszít ő maga is.  A szerelmesek szökésével is kitekintést nyerünk a sziget azon szegleteibe – újabb meglepetés -, ahol egy másik törzs tagja, aki szövetből készült, európai stílusú ruhát visel, modern lőfegyverrel védi a saját terület határait, ill. a helyi keresztény közösség közé csöppenve szintén felismerjük korunk öltözködési stílusának nyomait. A történetet ettől kezdve már nem érezzük oly messzinek, sőt, a szereplők mondahősökből hús-vér alakokká válnak, akiknek hirtelen közük lesz jelen valóságunkhoz. Ekkor kezdjük pedzegetni, hogy olyan alkotást van szerencsénk nézni, ami tulajdonképpen az emberiség eszmei fejlődését mutatja be egyetlen történetbe ágyazva. Ám a  Tanna nem csupán kulturális antropológiai szempontjából izgalmas mű, a film rétegei úgy folynak és olvadnak egymásba, mint a vulkáni láva.

A törzsi háborúk miatt a maroknyi közösséget a kihalás veszélye fenyegeti, így az emberi élet valóban a legszentebb számukra. Még a bosszúról is lemondanak, hogy kössenek egy amúgy méltánytalan békeszerződést. A fiatalok azonban ehhez képest sokkal többet, vagy ha úgy tetszik, a közösség érdekeihez képest sokkal kevesebbet akarnak: a körülmények dacára együtt lenni.  Ám ezt senki nem veszi komolyan. Ahogy a Rómeó és Júliában, itt is ütközik egy hagyományos és egy új szemléletmód, melynek összeférhetetlenségét csupán a tragédia tudja fel- és megoldani.  A fiatalok öngyilkossága – ráadásul éppen a legszentebb helyen elkövetve – tehát nem véletlenül rázza meg, és taszítja teljes értetlenségbe a törzseket. Mindkét közösség veszteséget szenved, hiszen egy pillanatig sem hitték, hogy ne tudnák a fiatalokon érvényesíteni akaratukat. Ez a szokásjog, az ellenkezője elképzelhetetlen.  Az természetközeli élet, a nem látható, a film során mégis többször megnyilvánuló szellemi világ, mely segíti őket a döntéseikben mindenképp hozzájárul a változásra való nyitottságukhoz.  A tragédiát követő belátás és békekötés, vagyis a változtatni akarás és tudás, éppen emiatt logikus következmény. És ezzel a nagyon egyszerű gesztussal és döntéssel, tulajdonképpen szintet is lépnek az emberi gondolkodásban, hogy saját jövendő generációik számára egy élhetőbb világot teremtsenek.

Az alkotók történetükkel nem titkoltan tanítani szeretnék nézőjüket, és teszik mindezt rendkívüli egyszerűséggel, intelligens módon. A Tanna a nagybetűs EMBER elé tart tehát kicsinyített tükröt, melyből saját történelmünk néz vissza ránk. Ráadásként a film alternatívát is kínál arra, hogy a béke igenis megköthető, sőt, fenntartható, még úgy is, pontosabban főleg úgy, hogy nem felejtjük el a múltunkat.  A lezárás és megoldás talán túlságosan is egyszerűnek tűnik a hosszas kibontás után, de a film szerint a józan emberi felismerés valóban lehet ennyire egyszerű is.  A szükséges konzekvenciákat pedig muszáj kimondani, megmutatni, hogy mindenki számára egyértelmű legyen. Példabeszéd, mese vagy monda, a műfaji keret már nem lényeges. A néző számára mindazonáltal a katarzis élménye nem marad el, ahogy a zárójelenetbeli össznépi ünnepség sem, melyben a fellélegzést, feloldozást éppen a közösségek együtt táncolása, a következő generáció önfeledt örömének megmutatása adja.

A Tanna előzetese az alábbi linken tekinthető meg:  https://www.youtube.com/watch?v=TMmpaj3K7dY