Szalóki László
Nemes László filmje a cannes-i bemutató óta eltelt rövid idő alatt valóságos diadalmenetet járt be. Nyugaton elképesztő kritikai siker, és az igenis létező társadalmi feszültség ellenére a honi szakma és kritika is szokatlanul lelkes, nem beszélve arról, hogy a kasszáknál is jól szerepel. De vajon megérdemel-e a film ekkora figyelmet? Tud-e újat mutatni a haláltáborok világáról?
Eszközök
Igen, megérdemli, és igenis tud. Nemes László első nagyjátékfilmje kiváló, és bár a minőség, amit képvisel egyáltalán nem független a témájától, mégsem jelentékteleníti el a filmes holocaust dömping, nem csupán egy lesz a sorban. Hogy miért? Az ilyenkor szokásos kritika-áradatot átnyálazva két fő dologban találni konszenzust: abban, hogy a film szokatlan szemszögből, egy Sonderkommandós nézőpontjából mutatja be Auschwitz kegyetlen világát, illetve hogy ezt a miliőt ritkán tapasztalható technikai kivitelezéssel viszi vászonra: hosszú snittekkel, kevés vágással, a főhős, Saul „félszubjektív”, vagy még inkább szubjektív tekintetén át. Erről azonban később, egyelőre csak annyit jegyeznék meg, hogy a film operatőre a kiváló Erdély Mátyás (Szelíd teremtés, Delta, Macerás ügyek, Before Dawn).
A Sonderkommandó elnevezés egy főként zsidókból és hadifoglyokból álló „különleges osztagot” takart, feladata a gázkamrákban kivégzett emberek – a filmben és a feljegyzések szerint a táborokban is egyszerűen csak „darabok” - földi hamvainak eltakarítása volt. Ők cipelték a holttesteket a krematóriumokba, ők szedték össze a hátrahagyott ingóságokat, és ők gondoskodtak arról is, hogy a hamvaknak a folyók vizeiben örökre nyoma vesszen. Nem maradhatott sem szemtanú, sem bizonyíték. Sokáig kollaboránsnak hitték őket, rehabilitálásuk csak a táborok felszámolása után sok évvel indult az ott elásott és megtalált naplók, illetve egy-egy bátrabb, őszintébb túlélő segítségével. Nem volt választásuk, csak a behódolás. És persze a halál.
Saul, a címszereplő egy a sok-sok tábori közmunkás közül. Az átélt borzalmak miatt apatikus, érzelmeket nem mutat. Röhrig Géza visszafogott, alázatos, ám karizmatikus alakításában mégis hipnotikus jelenlétű személyiséggé nemesül, kivált, amikor a gázkamrák „takarítása” közben találnak egy kisfiút, aki a testek alá szorulva túlélte a halálos dózist. A csoda csak néhány percig tart, egy SS orvos megfojtja a gyereket, a cselekmény origójában mégis ő áll, mivel Saul rögeszméjévé válik, hogy a gyermek az övé, és hogy rendes temetést kell kapnia rabbival, aki felmondja a szertartáshoz a Kaddist. A képtelen helyzetet tovább bonyolítja, hogy az orosz hadifoglyok vezetésével a Sonderkommandó kitörtést szervez, amit nagymértékben hátráltat a főhős rabbit kereső magánakciója.
Nemes László rengeteg időt töltött olvasással, hogy ez a világ a korábban ábrázoltaknál pontosabb, helyesebben filmre vitt legyen. Holocaust túlélők beszámolóiból és a Sonderkommandósok naplóiból indult ki. A részletek kidolgozásában Vági Zoltán történész is segítette, az ő türelmes alaposságuk érdeme is az, hogy a film esztétikailag szilárd és beleköthetetlen, a hab a tortán mégis Zányi Tamás hangmérnök munkája. Magyar film hangkulisszája talán sosem volt még ilyen gazdag és pszichológiailag hatásos.
Esszencia
A szokatlan szemszög és kivitelezés azonban csak korrekt filmmé tenné a Saul fiát, de nem kiválóvá. Valódi értékét az adja, hogy tematikája, filmnyelvi megoldásai és filozófiai üzenete integráns és kongruens egészet alkotnak; a film cselekményi szintje és többedleges jelentésrétegei tökéletesen illeszkednek: Nemes László művének esztétikája van.
A film már a történet szintjén etikai kérdésfeltevésre sarkall: mi a fontosabb, a szabadság és a túlélés, vagy a hátrahagyottak végtisztessége, az emlékezés szertartásos folyamata? A pécsi Apolló moziban megtartott közönségtalálkozón egy kérdező számon kérte az alkotóktól a Saul lelkén száradó halálokat, hollywoodias fogásnak titulálva ok-okozatiságot erőltetni egy olyan közegben, ahol a halál mindennapos. Úgy gondolom, ez sokkal több annál. A főhőst esetlenségében, súlyos tévedéseiben ábrázoló cselekményvezetés elidegenít, folyamatosan kérdésekkel bombáz: megéri-e egy halottért kockáztatni az élőket? Megéri-e egy rítusért kockáztatni többek életét? Az Auschwitz-Birkenau táborban 1944-ben történt kitörési kísérletre épülő szállal, és a vele kapcsolatos fordulatokkal a film végül nullára rendez. Hősként végzi az is, aki harcban esik el, és az is, aki embersége utolsó morzsáit csipegetve, egy alig hallható belső hangtól vezérelve kísérli meg a lehetetlent: megszervezni egy halotti szertartást. Végül a hőssé válás mikéntje a közös: sortűzben esni el. Ezért van az, hogy mégsem teljesen archaikus történet a Saul fia, bár rendezője a közönségtalálkozón annak titulálta. Nem azonosulunk szükségszerűen a tragikus hőssel, hiába vagyunk vizuálisan is hozzá kötve, ráadásul a történet (de nem a film maga) nyitva is hagyja a kérdést: melyik a helyes út, pragmatizmus vagy etika, túlélni vagy emlékezni?
Ha egy embertelen korban az emberség utolsó védőbástyája az emlékezés aktusa, akkor a szüzsé, a filmi megvalósítás végső tétje is etikai természetű. Hogyan ábrázoljuk a kegyetlen népirtást hitelesen, de a fölösleges halmozást, a borzalmak elidegenítő burjánzását elkerülve? Úgy, hogy a narratíva természete határozza meg a rendezést: feljogosítja egy szokatlan stílus használatára. Szinte végig Saul tarkóját bámuljuk. A képeknek nincs mélysége, ami hősünknél távolabbi, a homályba vész. A gázkamrákban rekedtek dörömbölése, jajgatása, az egész filmen fokozatosan épülő gigantikus suspense gyakran beazonosíthatatlan, idegtépő hangjai mind a fantáziánkat korbácsolják. A zseniális hangkulissza be is von és el is távolít, sejtet, értelmez, de mégis primer hatást vált ki. Mert Saul nem akar odanézni, ki akarja zárni a külvilágot. Egy emberi roncs, nem érez, csak halálfélelmet. Ezen csak utolsó emberi célja mutat túl: eltemetni a fiát. Ez a film vitathatatlan esztétikai bravúrja, a végletekig viszi a naturalizmust, ugyanakkor mégsem válik banálissá. A holocaust filmeknek – és igazából ideértendő minden alkotás, ami feldolgozhatatlan történelmi traumákról szól – ez még sosem sikerült. Európában a mellőzés esztétikája dívik még ma is, a hiányé. Az ilyen film gyakran arról szól, amit meg sem mutat. Mások giccsel (Schindler listája) vagy humorral (Az élet szép, Becstelen brigantyk) idegenítik el a befogadót. Naturalista irányba csak az erőszakpornó mutat, arra csak a nazisploitation filmek indultak el (Ilsa-filmek és megint csak Becstelen brigantyk). Ezért határozott igen a válasz arra a kérdésre, van-e létjogosultsága Nemes László mozis debütjének, dacára annak, hogy csak A zongorista óta több film készült a témában, mint az azt megelőző 30 évben összesen. Talán -remélhetőleg- úgy zárhatja le a náci népirtás ábrázolásának tematikáját a Saul fia, ahogy a westernnel tette bő húsz éve Eastwood és a Nincs bocsánat: úgy, hogy megadja neki a végtisztességet, az időt az elmélyült emlékezésre, hogy aztán tovább léphessen. Ahogy minden halált, minden traumát, úgy a modernség traumatikus alapélményét is csak akkor dolgozhatjuk fel, ha szembenézünk vele és talán a Saul fia az első film, ami ebben igazán segíthet.
A film manapság egyáltalán nem megszokott módon 35 mm-re készült. Ez is a művet átfogó komplex esztétikai kinyilatkoztatás része. A holocaust-mozik mindig a túlélésről szólnak, a vitalitás erejét hangsúlyozzák az embertelenség emberi közegében. De Nemes nem. Ő a szertartásos emlékezés allegóriáját foglalta mozgóképbe ebben a túlontúl konkrét, politikailag nyomorultul agyonterhelt filmi közegben. Az emlékezés fontossága pedig a zsidó kultúra egyik alapeszménye. Persze az alkotók nem bocsátkoztak hosszas esztétikai fejtegetésekbe. Az emlékezés, mint feladat előkerült ugyan, de nem jutottunk tovább annál, hogy a filmkép örök, a digitális képek pedig elvesznek a világháló inflálódott képi tengerében. Ez ráadásul nem is feltétlenül igaz, nem beszélve arról, hogy a Saul fia túlnyomórészt digitális kópiákról megy a filmszínházakban, ami azért csavar egyet az eszmefuttatáson. Nemes remélhetőleg nem csak magának készítette a filmet, hogy a 35 mm-es kópián otthon nézegesse. Azt is mondta viszont, hogy a film fény és sötétség immanens találkozása, és talán ez a celluloid-mozi lényege, így lesz belőle Saul leghatékonyabb segítője. Mert a kémiai film nem értelmez, nincsenek algoritmusok, közvetett matematikai viszonyok. A képet nem „feldolgozzák”, a fény csak „ráír” a celluloidra, nem feltétlenül elemzi, manipulálja és torzítja az ábrázolt valóságot. Ha ezt belátjuk, egyáltalán nem meglepő módon André Bazinhez jutunk, a neorealizmushoz és a háború utáni közvetlen időszakhoz, ezért van tétje annak, hogy nem REDre vagy más digitális technológiára forgott az anyag: ez az a gesztus, amivel a lehető legélénkebben idéződik fel még 70 év távlatából is az emberiség egyik legszörnyűbb tette.
Bár a halotti tor teljesen idegen a zsidó hagyománytól, az elhunytat a temetésig nem szokták magára hagyni. Az időt csendes elmélkedéssel és imádsággal töltik, szótlan, gondolataikba mélyedve. A feldolgozás aktusa a Saul fia – virrasztás. Nem is az a fontos, hogy a fiú tényleg az övé-e, hanem az, hogy megmaradjon az emlékezetünkben.
