Bevallom, nagyon vártam ezt a Barbie-filmet. Annak híre, hogy a Barbie-külsejű és iszonyat tehetséges Margot Robbie játsza a címszerepet , Kent pedig a nem kevesebb talentummal megáldott Ryan Gosling, már önmagában is érdekesnek tűnt. Ám egy élőszereplős Barbie-film merész vállalkozás, tekintve, hogy több évtizedes története ellenére túl sok mélységet, csavart soha nem kapott a karakter, de a köré szőtt történetek sem (animációs filmek, képregények, könyvek stb.), szóval kifejezetten vékonyka volt az alapmatéria. Ez a film azonban egy Greta Gerwig-Noah Baumbach szerzőpáros által jegyzett, és Gerwig által rendezett alkotás, ennek tükrében pedig megelőlegeztem a bizalmat. Nem hiába.
A sztori szerint Barbie minden egyes nap a legcsodálatosabb napját éli barátaival, a többi Barbie-val és Kennel, illetve az évtizedek során társul kapott többi karakterrel. Ez tényleg Barbie világa, itt minden róla szól, körülötte forog. A Ryan Gosling által alakított Kennek azonban csak akkor van jó napja, ha akár csak pillanatokra is, de Barbie idejéből neki is jut egy kevés. Azonban valami megváltozik, amikor címszereplőnknek az esti buli kellős közepén bevillan a halál gondolata. Másnap pedig spicces lába kiegyenesedik és teljes talppal érinti a földet. Ez már nem a szokásos csodálatos napok egyike. Vajon mi történt, mi változott meg és miért? Ezzel a konfliktussal indul a film, és higgyétek el, egyáltalán nem arra vezet a cselekmény fonala, amit a sokat látott néző kapásból feltételezne!
A Barbie-film egyik erőssége pont ez: cselekménybonyolításával és kérdésfelvetéseivel sikerül meglepnie a közönséget (engem legalábbis biztosan). Az is tökéletesen újszerű egy kvázi meséhez (?) képest, hogy itt nincs direkt negatív figura, a konfliktusok ugyanis a sztereotip (nemi?) szerepekből, a társadalmi berendezkedésekből, az emberi kapcsolatokból, az életkori és egyéb belső változásokból fakadnak. Az alkotók pedig úgy gondolták, ezekről a kérdésekről izgalmasan lehet értekezni, ha egy olyan stilizált fantázia-/játékvilágon szűrik át ezeket, mint amilyen Barbie-é.
Hiszen ez a stilizáltság a Barbie-játékokban már eleve megvan: a jelzésértékű medence, aminek felszíne csillogó műanyag-kék, de nincs benne igazi víz; a hűtő vagy a szekrény belseje pedig nagyrészt rajzolt tartalmakban bővelkedik stb. Számos filmes hommage akad a filmben, és lehet, hogy merész társítás, de a Barbie-filmet nézve például beugrott Lars von Trier Dogville című alkotása is. Bár a Dogville lecsupaszított eszközrendszere más célt szolgált, mint a Barbie-é, nem tudtam nem észrevenni az áthallásokat a Dogville „épületei” (krétával a földre rajzolt vonalak jelezték a házak falait, helyiségeit, az utca vonalát stb.) és a Barbie-k szellős házai között, vagy a csupán elképzelt vad egres bokrai (Dogville) és Barbie víz nélküli zuhanyzása vagy éppen ivása között. De a nappalok és az éjszakák váltakozása a Barbie-ban szintén megidézték a Dogville vonatkozó jeleneteit. Gerwig ezt a stilizáltságot Barbie játékszerűségének az ábrázolására és annak a teljesen evidens ellentmondásnak az aláhúzására is használja, hogy pl. Barbie eszközei használhatatlanok (a víz, a fogkefe, a tükör stb.), vagy hogy Ken miért csak a parton tud érvényesülni, holott neki a vízben is lenne helye, dolga.
Ezzel együtt a habos plasztikrózsaszín és bugyikék eszközök, amelyek pont azokban az árnyalatokban jelennek meg a vásznon, ahogyan azokra gyermekkorunkból emlékszünk, egyszerre erősítik a néző nosztalgiaérzését, de teszik rendkívül művivé és hivalkodóvá is a film egész világát. Eredetileg egy gyermekjátékról beszélünk, amelyet a gyermeki fantázia tett mindig is élővé, valóságossá – amire még mi, nézők is emlékszünk, hogy működött –, most felnőttként meglátjuk ennek rendkívül hamiskás voltát is. Hiszen a film ezeket a stilizált elemeket egyáltalán nem kelti életre, és nem véletlenül. Gerwig mindezt ténylegesen díszletként használja, és egyúttal azt is közli: mindez művi, nem igazi. A különböző korokból felvonultatott Barbie-kkal is ez a rendezői szándék: mindenki megtalálja a saját korának, stílusának megfelelő babát, felidézve önnön gyermekkorát, emlékeit – pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Egyúttal pedig kapunk egy vizuális gyorstalpalót a Barbie-k történetéről is (Kubrick 2001 Űrodüsszeiájájának áthallásaként) ami egyszerre informatív és érdekes, ugyanakkor rámutat az ellentmondásra is: a Barbie-babák sokszínűek, igen, de gyártásuk inkább szól a tömegek kiszolgálásáról, a profitról, a külcsínről, nincs mögöttük valódi tartalom, nincs valódi üzenet.
Ezzel együtt mégis igaz, hogy a bennünk élő egykori gyermek könnyen bele tud helyezkedni ebbe a stilizált világba és el tudja fogadni ennek szabályait – akár Barbie-val, akár Lego-val, G. I. Joe-val vagy más játékokkal játszottunk egykor. Hiszen a film a Toy Storyhoz hasonlóan működik, és nem titkoltan épít arra a tényre, hogy valahol belül, mélyen még emlékszünk, milyen volt gyerekként a viszonyunk a játékainkhoz és az ezek köré fantáziált világhoz. Például ez az oka annak is, hogy nem akadunk fenn azon a banális megoldáson sem, ahogy a filmben Barbie világa és az úgynevezett valóság közötti átjárást milyen „gyermeteg” eszközzel oldják meg a szereplők. Hiszen mindez zsigerileg ismerős, és bár megmosolyogjuk, teljesen helyénvalónak találjuk. Azonban ezt a stilizált világot ki is karikírozzák a készítők, túltolják a rózsaszíneket és ennek a világnak az egydimenziós voltát, aminek pedig az a nagyon egyszerű oka, hogy ez a mese amúgy a gyermekkorból már kinőtt felnőttekhez szeretne szólni. Ezek az eszközök ugyanis az ismerősség érzésnek felkeltése mellett elidegenítő elemként is szolgálnak, kizökkentve a nézőt a mesevilágból. Az ebből, az egész filmen végighúzódó kettősségből fakadó feszültséget pedig kiváló, sokszor önreflektív humorral oldják az alkotók.
Azt tehát mindenképpen szükséges leszögezni, hogy a Barbie nem kislányoknak készült. Hanem nagylányoknak. 20-as, 30-as, 40-es és ezek fölötti éveikben járó nőknek. És férfiaknak! Utóbbi megállapítás lényeges. Bár elsősorban és nem titkoltan női szemszögű a film, de azt is gondolom, hogy a férfiak is meg tudják találni a számukra lényeges gondolatokat ebben az alkotásban. Ez az a pont, ahol azt is meg kell állapítani, hogy tartalmában és mondanivalójában viszont már egyáltalán nem a Toy Story útját követi a Barbie. Vagyis nem egy olyan alkotásról beszélünk, ahol a család minden tagja egyszerre szórakozik, mert a saját életkorának megfelelően megtalálja a neki szánt üzenetet. Nem, a Barbie ugyan gyermeki kulisszával rendelkezik, de stilizált, néha kifejezetten groteszk világával és a film mondanivalójával egyáltalán nem a kicsiket célozza meg. Ráadásul a Barbie különböző rétegei, humora, popkulturális utalásai bőven túlmutatnak magán a filmen.
Aki esetleg ismeri Greta Gerwig (Francis Ha, Lady Bird, Kisasszonyok) és Noah Baumbach (Házassági történet, Fehér zaj) korábbi munkáit forgatókönyvíróként és/vagy rendezőként, az nagyjából be tudja lőni, mi az a sajátos íz, ami az alkotópáros Barbie-filmjét is átjárja: Noah Baumbach néha metsző élességű, de mindig tartalmas párbeszédei, és Gerwig humorosan kedves, esendő, ugyanakkor nagyon szerethető figurái – ezek a jellemvonások kivétel nélkül megtalálhatók a Barbie-ban is. Ehhez járul még hozzá Gerwig ötletes vizuális ábrázolóképessége és humora is, melyben a túlzásnak mindig jut egy kis szerep. A Barbie-ban mégis az az igazi trüváj, ahogy Gerwig a Barbie-féle stilizált világot filmszerűvé varázsolja a vásznon, dekonstruálja a film egész világának (Barbie-ét és a valóságét is) működési elvét, miközben tartalommal, gondolatokkal tölti meg a baba-karaktereket is. Teszi mindezt finom intelligenciával, szépen építkezve. Merészen nyúl a különböző popkulturális elemekhez, nem csupán tiszteleg a filmes elődök előtt, de tovább is gondolja azokat, egészen odáig elmegy, hogy újradefiniált formában kapjuk meg a Pinokkió-történetre hajazó lezárást, melyből aztán az is kiderül, mitől is lesz egy nő igazi nő…
A Barbie-nak egyszerűen annyi rétege van, hogy nem tudok minden részére kitérni ebben a kritikában, főként spoilerezés nélkül. A magam részéről többszörnézős filmként gondolok a Barbie-ra, mert annyi szín és gondolat van a műben, hogy feltételezem, az újranézésekkor mindig be fog jönni valami új, valami más, amit addig nem vettem észre, esetleg addig nem éreztem dominánsnak. Azt is gondolom, hogy ezzel nem leszek egyedül. Ami viszont biztos, hogy mostanáig a Barbie az év egyik legsikeresebb filmjének bizonyult, ami azért is üdvözlendő, mert egy igazán sokoldalú, sok fantáziával elkészített, kiváló színészeket és alakításokat felvonultató, lényeges kérdéseket feszegető, kifejezetten gondolatébresztő, intelligens alkotással van dolgunk, ami vizuálisan is gyönyörűen néz ki. Ráadásul nem túl sokszor volt részem mozielőadáson olyan élményben, amikor a film egy pontján spontán taps tört volna ki a nézőtéren, illetve a film végén. Mint azóta megtudtam, nem csak azon a vetítésen történt ez meg, amelyiken én voltam. Mindennek fényében pedig a legőszintébben írhatom le: szeretünk Barbie! Akár többször is.
Barbie (12)
premier: 2023. július 20.
Játékidő: 114 perc
Főszereplők: Margot Robbie, Ryan Gosling, America Ferrara, Kate McKinnon, Michael Cera, Will Ferrell
Zene: Alexandre Desplat
Operatőr: Rodrigo Prieto
Látvány: Sarah Greenwood
Írta: Greta Gerwig, Noah Baumbach
Rendezte: Greta Gerwig
Magyarországon forgalmazza az InterCom
