Bevallom, nagyon vártam ezt a Barbie-filmet. Annak híre, hogy a Barbie-külsejű és iszonyat tehetséges Margot Robbie játsza a címszerepet , Kent pedig a nem kevesebb talentummal megáldott Ryan Gosling, már önmagában is érdekesnek tűnt. Ám egy élőszereplős Barbie-film merész vállalkozás, tekintve, hogy több évtizedes története ellenére túl sok mélységet, csavart soha nem kapott a karakter, de a köré szőtt történetek sem (animációs filmek, képregények, könyvek stb.), szóval kifejezetten vékonyka volt az alapmatéria. Ez a film azonban egy Greta Gerwig-Noah Baumbach szerzőpáros által jegyzett, és Gerwig által rendezett alkotás, ennek tükrében pedig megelőlegeztem a bizalmat.  Nem hiába.

A sztori szerint Barbie minden egyes nap a legcsodálatosabb napját éli barátaival, a többi Barbie-val és Kennel, illetve az évtizedek során társul kapott többi karakterrel. Ez tényleg Barbie világa, itt minden róla szól, körülötte forog. A Ryan Gosling által alakított Kennek azonban csak akkor van jó napja, ha akár csak pillanatokra is, de Barbie idejéből neki is jut egy kevés. Azonban valami megváltozik, amikor címszereplőnknek az esti buli kellős közepén bevillan a halál gondolata. Másnap pedig spicces lába kiegyenesedik és teljes talppal érinti a földet. Ez már nem a szokásos csodálatos napok egyike. Vajon mi történt, mi változott meg és miért? Ezzel a konfliktussal indul a film, és higgyétek el, egyáltalán nem arra vezet a cselekmény fonala, amit a sokat látott néző kapásból feltételezne!  

A Barbie-film egyik erőssége pont ez: cselekménybonyolításával és kérdésfelvetéseivel sikerül meglepnie a közönséget (engem legalábbis biztosan). Az is tökéletesen újszerű egy kvázi meséhez (?) képest, hogy itt nincs direkt negatív figura, a konfliktusok ugyanis a sztereotip (nemi?) szerepekből, a társadalmi berendezkedésekből, az emberi kapcsolatokból, az életkori és egyéb belső változásokból fakadnak. Az alkotók pedig úgy gondolták, ezekről a kérdésekről izgalmasan lehet értekezni, ha egy olyan stilizált fantázia-/játékvilágon szűrik át ezeket, mint amilyen Barbie-é.

Hiszen ez a stilizáltság a Barbie-játékokban már eleve megvan: a jelzésértékű medence, aminek felszíne csillogó műanyag-kék, de nincs benne igazi víz; a hűtő vagy a szekrény belseje pedig nagyrészt rajzolt tartalmakban bővelkedik stb. Számos filmes hommage akad a filmben, és lehet, hogy merész társítás, de a Barbie-filmet nézve például beugrott Lars von Trier Dogville című alkotása is. Bár a Dogville lecsupaszított eszközrendszere más célt szolgált, mint a Barbie-é, nem tudtam nem észrevenni az áthallásokat a Dogville „épületei” (krétával a földre rajzolt vonalak jelezték a házak falait, helyiségeit, az utca vonalát stb.) és a Barbie-k szellős házai között, vagy a csupán elképzelt vad egres bokrai (Dogville) és Barbie víz nélküli zuhanyzása vagy éppen ivása között.  De a nappalok és az éjszakák váltakozása a Barbie-ban szintén megidézték a Dogville vonatkozó jeleneteit. Gerwig ezt a stilizáltságot Barbie játékszerűségének az ábrázolására és annak a teljesen evidens ellentmondásnak az aláhúzására is használja, hogy pl. Barbie eszközei használhatatlanok (a víz, a fogkefe, a tükör stb.), vagy hogy Ken miért csak a parton tud érvényesülni, holott neki a vízben is lenne helye, dolga.

Ezzel együtt a habos plasztikrózsaszín és bugyikék eszközök, amelyek pont azokban az árnyalatokban jelennek meg a vásznon, ahogyan azokra gyermekkorunkból emlékszünk, egyszerre erősítik a néző nosztalgiaérzését, de teszik rendkívül művivé és hivalkodóvá is a film egész világát. Eredetileg egy gyermekjátékról beszélünk, amelyet a gyermeki fantázia tett mindig is élővé, valóságossá – amire még mi, nézők is emlékszünk, hogy működött –, most felnőttként meglátjuk ennek rendkívül hamiskás voltát is. Hiszen a film ezeket a stilizált elemeket egyáltalán nem kelti életre, és nem véletlenül. Gerwig mindezt ténylegesen díszletként használja, és egyúttal azt is közli: mindez művi, nem igazi.  A különböző korokból felvonultatott Barbie-kkal is ez a rendezői szándék: mindenki megtalálja a saját korának, stílusának megfelelő babát, felidézve önnön gyermekkorát, emlékeit – pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Egyúttal pedig kapunk egy vizuális gyorstalpalót a Barbie-k történetéről is (Kubrick 2001 Űrodüsszeiájájának áthallásaként) ami egyszerre informatív és érdekes, ugyanakkor rámutat az ellentmondásra is: a Barbie-babák sokszínűek, igen, de gyártásuk inkább szól a tömegek kiszolgálásáról, a profitról, a külcsínről, nincs mögöttük valódi tartalom, nincs valódi üzenet.

Ezzel együtt mégis igaz, hogy a bennünk élő egykori gyermek könnyen bele tud helyezkedni ebbe a stilizált világba és el tudja fogadni ennek szabályait – akár Barbie-val, akár Lego-val, G. I. Joe-val vagy más játékokkal játszottunk egykor.  Hiszen a film a Toy Storyhoz hasonlóan működik, és nem titkoltan épít arra a tényre, hogy valahol belül, mélyen még emlékszünk, milyen volt gyerekként a viszonyunk a játékainkhoz és az ezek köré fantáziált világhoz. Például ez az oka annak is, hogy nem akadunk fenn azon a banális megoldáson sem, ahogy a filmben Barbie világa és az úgynevezett valóság közötti átjárást milyen „gyermeteg” eszközzel oldják meg a szereplők. Hiszen mindez zsigerileg ismerős, és bár megmosolyogjuk, teljesen helyénvalónak találjuk. Azonban ezt a stilizált világot ki is karikírozzák a készítők, túltolják a rózsaszíneket és ennek a világnak az egydimenziós voltát, aminek pedig az a nagyon egyszerű oka, hogy ez a mese amúgy a gyermekkorból már kinőtt felnőttekhez szeretne szólni.  Ezek az eszközök ugyanis az ismerősség érzésnek felkeltése mellett elidegenítő elemként is szolgálnak, kizökkentve a nézőt a mesevilágból. Az ebből, az egész filmen végighúzódó kettősségből fakadó feszültséget pedig kiváló, sokszor önreflektív humorral oldják az alkotók.

Azt tehát mindenképpen szükséges leszögezni, hogy a Barbie nem kislányoknak készült. Hanem nagylányoknak. 20-as, 30-as, 40-es és ezek fölötti éveikben járó nőknek. És férfiaknak!  Utóbbi megállapítás lényeges. Bár elsősorban és nem titkoltan női szemszögű a film, de azt is gondolom, hogy a férfiak is meg tudják találni a számukra lényeges gondolatokat ebben az alkotásban. Ez az a pont, ahol azt is meg kell állapítani, hogy tartalmában és mondanivalójában viszont már egyáltalán nem a Toy Story útját követi a Barbie. Vagyis nem egy olyan alkotásról beszélünk, ahol a család minden tagja egyszerre szórakozik, mert a saját életkorának megfelelően megtalálja a neki szánt üzenetet. Nem, a Barbie ugyan gyermeki kulisszával rendelkezik, de stilizált, néha kifejezetten groteszk világával és a film mondanivalójával egyáltalán nem a kicsiket célozza meg. Ráadásul a Barbie különböző rétegei, humora, popkulturális utalásai bőven túlmutatnak magán a filmen.

Aki esetleg ismeri Greta Gerwig (Francis Ha, Lady Bird, Kisasszonyok) és Noah Baumbach (Házassági történet, Fehér zaj) korábbi munkáit forgatókönyvíróként és/vagy rendezőként, az nagyjából be tudja lőni, mi az a sajátos íz, ami az alkotópáros Barbie-filmjét is átjárja: Noah Baumbach néha metsző élességű, de mindig tartalmas párbeszédei, és Gerwig humorosan kedves, esendő, ugyanakkor nagyon szerethető figurái – ezek a jellemvonások kivétel nélkül megtalálhatók a Barbie-ban is. Ehhez járul még hozzá Gerwig ötletes vizuális ábrázolóképessége és humora is, melyben a túlzásnak mindig jut egy kis szerep. A Barbie-ban mégis az az igazi trüváj, ahogy Gerwig a Barbie-féle stilizált világot filmszerűvé varázsolja a vásznon, dekonstruálja a film egész világának (Barbie-ét és a valóságét is) működési elvét, miközben tartalommal, gondolatokkal tölti meg a baba-karaktereket is. Teszi mindezt finom intelligenciával, szépen építkezve. Merészen nyúl a különböző popkulturális elemekhez, nem csupán tiszteleg a filmes elődök előtt, de tovább is gondolja azokat, egészen odáig elmegy, hogy újradefiniált formában kapjuk meg a Pinokkió-történetre hajazó lezárást, melyből aztán az is kiderül, mitől is lesz egy nő igazi nő…

A Barbie-nak egyszerűen annyi rétege van, hogy nem tudok minden részére kitérni ebben a kritikában, főként spoilerezés nélkül. A magam részéről többszörnézős filmként gondolok a Barbie-ra, mert annyi szín és gondolat van a műben, hogy feltételezem, az újranézésekkor mindig be fog jönni valami új, valami más, amit addig nem vettem észre, esetleg addig nem éreztem dominánsnak. Azt is gondolom, hogy ezzel nem leszek egyedül. Ami viszont biztos, hogy mostanáig a Barbie az év egyik legsikeresebb filmjének bizonyult, ami azért is üdvözlendő, mert egy igazán sokoldalú, sok fantáziával elkészített, kiváló színészeket és alakításokat felvonultató, lényeges kérdéseket feszegető, kifejezetten gondolatébresztő, intelligens alkotással van dolgunk, ami vizuálisan is gyönyörűen néz ki. Ráadásul nem túl sokszor volt részem mozielőadáson olyan élményben, amikor a film egy pontján spontán taps tört volna ki a nézőtéren, illetve a film végén. Mint azóta megtudtam, nem csak azon a vetítésen történt ez meg, amelyiken én voltam. Mindennek fényében pedig a legőszintébben írhatom le: szeretünk Barbie! Akár többször is.

Barbie (12)

premier: 2023. július 20.

Játékidő: 114 perc

Főszereplők: Margot Robbie, Ryan Gosling, America Ferrara, Kate McKinnon, Michael Cera, Will Ferrell

Zene: Alexandre Desplat

Operatőr: Rodrigo Prieto

Látvány: Sarah Greenwood 

Írta: Greta Gerwig, Noah Baumbach

Rendezte: Greta Gerwig

Magyarországon forgalmazza az InterCom

Az új Flash mozifilm egyedülálló darab a DC jelenlegi palettáján. Egyszerre zár le és nyit ki cselekményszálakat, és legalább annyira izgalmas maga a film, mint annak a találgatása, vajon milyen irányba indulnak el az alkotók a jövőben, feltéve, ha lesznek egyáltalán folytatások…

A Flash mozifilm talán a DC egyik legbevállalósabb produktuma a cselekmény megvariálása és a szereplőváltoztatások tekintetében. Ugyanis ez a Flash-történet egyszerre egy kvázi eredettörténet – legalábbis a mozifilmek világában – ugyanakkor egy átvezető alkotás is a lehetséges további szuperhős filmek folytatását illetően. Azonban ez a merészség nem a forgatókönyvírók érdeme, ugyanis a film alapjául szolgáló képregény (Flashpoint, magyarul is megjelent Fordulópont címen) szintén egy új, pontosabban különálló fejezetet nyitott anno, 2011-ben DC képregények univerzumában. Az ott foganatosított változásokra részletiben nem térek ki (túl sok és szerteágazó), annyit mégis érdemes tudni erről, hogy a szereplőket teljesen újrapozícionálták, néhányakat megfiatalítottak, másoknak teljesen új irányba vitték el a történetét, vagyis az addig jól ismert karakterek teljes újragondolása történt. Tették mindezt – a képregényuniverzumban ugyan nem először – a multiverzum ütőkártya segítségével. A 2012-ben elinduló A zöld íjász című tévésorozatról is fontos említést tennünk, hiszen ebben Flash többször is tiszteletét tette, ami olyan népszerűvé tette a karaktert, hogy 2014-ben önálló sorozatot is kapott (ez most zárul a 9. évaddal és a Grant Gustin alakította Barry Allannel a címszerepben). Ezt azért említem meg itt, mert A zöld íjász Végtelen világok krízise (8. évad 8. rész) című epizódjában nem csak a Grant Gustin által alakított Flash-sel találkozhattunk, de egy cameo erejéig az Ezra Miller alakította alakváltozatával is.

Flash tehát nem csak gyors, nem csak „át tud rezegni a falakon”, de a gyorsasága miatt képes az időutazásra is. És ugye, ha valamit megváltoztatunk a múltban, annak a jelenben lesznek következményei. Pontosabban, megváltozik a jelen és létrejön egy párhuzamos univerzum. Ha sok mindent változtatunk, akkor pedig multiverzumok jönnek létre. Így tehát érthető, miért Flash sztorija a kulcs, az egyetlen szuperhősé, aki képes az időutazásra. Ezt a pillangóhatás-jelenséget használták most ki a filmes alkotók is. Azonban nem volt ez olyan könnyű filmszületés. Számos befutónak tűnő, de aztán mégsem maradós forgatókönyvíró és rendező után végül az Azzal bizonyító Andy Muschetti rendező vitte végig a filmet. Azonban ott volt még a folyamatosan csúsztatott bemutatódátum, ami amikor végre kitűzésre került 2023 nyarára, akkor azért került veszélybe, mert Ezra Miller nem éppen szuperhőshöz méltó cselekedetievel botrányhőssé vált (betöréses lopás, erőszakos viselkedés stb.), és kérdéses volt, hogy egyáltalán bemutassák-e a filmet. És bár jelenleg a színész rehabilitáción vesz részt és mea culpázik rendesen, az őt övező vihar csak nagyon lassan csitul (a Flash bemutatóján történő megjelenése önmagában is kisebb botrányt okozott).

Mindent egybevéve tényleg nagyon nehezen jutott el a mozivászonig a Flash, amivel kapcsolatban tehát nem csak a régóta húzódó bemutató, de a képregényes és filmsorozatos elődök miatt a rajongói elvárások is feltehetően nagyok voltak. És akkor azzal a szemponttal még nem is foglalkoztunk, hogy mindez hogyan is illeszkedik az eddigi vegyes fogadtatású mozifilmekhez.

A Flash – A Villám sztorija szerint Barry Allan (Ezra Miller), miután rájön, hogy a sebesség segítségével képes az időutazásra, barátja, Bruce Wayne (Ben Affleck) tanácsa ellenére, visszamegy az időben, hogy rendbe hozza saját családi ügyeit és megmentse az édesanyját, akit még kisgyerekként vesztett el. Az akciót sikeresen végre is hajtja, azonban nem a saját univerzumában köt ki, hanem a megváltoztatott múltnak egy alternatívájában, ahol úgy tűnik, a családjával ugyan minden rendben, azonban a világot fenyegető Zodot (Michael Shanon) ezúttal nincs, aki megállítsa. Ennek az az egyszerű oka, hogy nincs se Superman, se Batman, sem pedig Igazság Ligája. Legalábbis a Barry Allen által ismert formában. Mindennek tetejébe elveszíti az erejét, plusz saját fiatalkori énjét is pesztrálnia, tanítania kell, akinek személye még önnön meglátása szerint is „kissé” idegesítő…

A film nagy vonalakban az önmagunkkal való szembenézésről, a döntéseinkért vállalt felelősségről, illetve a múltfeldolgozásról szól. Méghozzá igen intelligensen, látványosan és mindezt szórakoztatóan tálalva. Nem túl komor, de nem is idegesítően vicceskedő, pont jó arányban vegyülnek a humorosabb és a komolyabb hangvételű jelenetek. Ezra Miller, pszichés problémák ide és botrányok oda, elképesztő színészi teljesítményt nyúlt a filmbeli kettős szerepében. Mondjuk, a színészi kvalitásaival eddig sem voltak gondok. Összességében kijelenthető, hogy A Flash – A Villám egy határozottan jól sikerült szuperhős film lett. Nekem kifejezetten tetszettek a különböző popkulturális kikacsintások, a kedvenceim egyértelműen a Vissza a jövőbe-filmekre vonatkozó utalások voltak, amik nagyon adták magukat, hiszen mégiscsak egy időutazós filmről van szó. Viszont a Flash-t érhetik, és ha jól tapasztalom, érik is méltatlankodások a képregények, de a televíziós sorozatok rajongói részéről is.  Bizonyos szempontból lehetne ezeket akár jogosnak is tekinteni kezdve azzal, hogy Barry Allen miért nem szőke és atletikus alkat egészen addig, hogy pl. miért éppen Grant Gustint hagyták ki a nagy cameo-özönből, főként, hogy a sorozat egyszer már összekacsintott a mozifilmes vonallal a Végtelen világok válságában. Azonban nem lehet minden kívánalomnak eleget tenni, hiszen rendkívül szövevényes mind a képregények, mind pedig a sorozatok világa. Az alkotók ehelyett úgy döntöttek, hogy inkább a mozifilmes vonal előtt emelik meg tiszteletteljesen azt a bizonyos kalapot, ezzel egyértelművé tették azt is, hogy a filmes univerzumban kívánják mozgatni a szereplőiket (kivételt képez a 2019-es Joaquin Phoenix-féle Joker és a Robert Pattinson-féle 2022-es Batman világa). Ennek azért is van értelme, mert ezeket a cameókat és áthallásokat azok is tudják értékelni és élvezni, akik csak a mozifilmes Batmaneket és Supermaneket ismerik.

Mivel Flash legjobb barátjának Bruce Wayne-t tartja, így nem meglepő, hogy Batman karaktere és alteregói igen fontos szerepet kaptak ebben a filmben is. Nyilván minden rajongó könnyekig meghatódott, amikor Michael Keaton három évtized után ismét magára öltötte az ominózus jelmezt, ám annyit még elárulhatok, hogy nem ő az egyetlen visszatérő színészünk ebben a szerepben. És itt el is érkeztünk a folytatás problematikájához. Azt ugye tudjuk, hogy a Flashpoint újrapozícionálta a szuperhősöket, sőt, ha kicsit követtük a mozifilmes érát, akkor nagyjából azzal is tisztában vagyunk, hogy a Ben Affleck és Henry Cavill nevével fémjelzett univerzum nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hogy mindez a nem teljesen átgondolt sztorivonal-vezetés, esetleg a kifejezetten hullámzó minőségű filmek miatt történt-e, azon lehet gondolkodni. A lényeg, hogy valahogy nem sikerült olyan módon egységben tartani ezt a világot, mint tette azt a Marvel a saját univerzumának építésekor. Azonban James Gunn A galaxis őrzői 3. része után teljesen átigazolt a DC-hez és egy sokkal összeszedettebb, de új alapokon nyugvó filmfolyamot ígér a jövőben. Ebbe a reboot koncepcióba pedig nagyon is illeszkedik az új Flash-film biztosította multiverzumos ugródeszka. Ám, hogy milyen irányvonalat választanak, az kiderül, ha ez a sokat próbált alkotás mégis beváltja a hozzá fűzött reményeket a mozikasszáknál, és esetleg megkapja a folytatást. Bár most nagyon úgy fest, hogy ez nem fog összejönni, pedig én várnám. Illetve ott van még a bemutatásra váró Aquaman 2. is, amiben ugyan még Ben Affleck a Batman, de tudjuk, hogy a multiverzumban bármi megtörténhet. Még az is, hogy Marty McFly szerepében Eric Stoltz válik szupersztárrá…

Flash – A Villám (16)

The Flash

premier: 2023. június 15.

Játékidő: 144 perc

Főszereplők: Ezra Miller, Ben Affleck, Sasha Calle, Michael Shannon, Michael Keaton

Rendezte: Andy Muschietti

Gyártó: DC Comics, Warner Bros.

Magyarországon forgalmazza az InterCom

Álmodik-e Wes Anderson egy animációs technikával készült, de Jeff Goldblum által is alakított földönkívülivel egy tulajdonképpen élőszereplős filmben? A válasz: igen. Furcsának, esetleg ellentmondásosnak tűnik a kérdés? Nem furcsább és ellentmondásosabb, mint Anderson legújabb filmje, az Asteroid City. Legalábbis első ránézésre.

Wes Anderson mindig is különcnek számított a kortárs filmes palettán. Filmjei – melyek egy-két kivételtől eltekintve mind saját ötletből születtek – szinte tolakodó látványossággal magukon viselik alkotójuk kézjegyét, senkivel össze nem téveszthető stílusát. Ezért is szokás Andersont szerzői filmes alkotónak titulálni, aki egyszerre cannes-i kedvenc, ami nem összeférhetetlen azzal a ténnyel sem, hogy alkotásait Hollywood finanszírozza. És éppen e jellegzetes stílus az, ami leginkább megosztja a közönséget, ám akinek bejön ez a sajátos Wes Anderson-féle íz, az nagyon rá tud kattanni a filmjeire. Ahogy azok a sztárok is, akik fillérekért vagy éppen ingyen (?) – hiszen filmjei az alacsony költségvetésű mozik közé tartoznak - vállalnak nála szerepeket. Valamit tudhat a fickó, hiszen egyre csak bővülő sztár-színészgárda áll folyamatosan rendelkezésére, még a legkisebb szerepekre is.

Anderson munkáira alapvetően jellemzőek a szinte mértani pontossággal megszerkesztett, sokszor szimmetrikus/aszimmetrikus képek és az élénk színek. Mindezzel nem csak filmjei egyedi világát teremti meg, de sajátos, általában bogaras karaktereit is jellemzi. Az író-rendező visszatérő alaptémái között szerepelnek az általában családi viszonyokban megjelenő kommunikációs nehézségek, a diszfunkcionális családok ábrázolása, illetve a gyászfeldolgozás kérdése. A bonyolult, múltbéli besérülésekből fakadó érzelmek, kapcsolatok valamilyen formában történő feldolgozására, feloldására kiváló a film adta „díszlet”, Anderson ráadásul teszi mindezt úgy, hogy jobbára nem egy szereplő kizárólagos szemszögéből ábrázolja a problémát. A sokszor komoly témák és mondanivaló ellenére alkotásai mégse hatnak nehéznek, a feszültséget többnyire vizuális humorral oldja, de a túlzás és/vagy a szatíra eszközeivel is szívesen operál, pontosan érezve és megtartva a szükséges mértéket minden téren. Épp a fentiek okán filmjeinek befogadása azok számára, akiknek bejön a stílusa, nem is szokott különösebb gondot okozni.

Ám a 2021-ben bemutatott Francia kiadás nem aratott osztatlan sikert. A film amolyan szkeccsfilm jelleggel elevenítette meg a fiktív Francia kiadás című újság egyes cikkeit. A film keretéül az újság főszerkesztőjének (Bill Murray) halála szolgált (ismét gyásztéma), amely kapcsán a lap dolgozói megemlékeztek a közös munkákról. Vagyis itt már megjelent a film (az újságcikk „sztorija”) a filmben tematika, az egész alkotáson végighúzódó kettősséget a film és a filmbeli újság címének azonossága is aláhúzta. Azért is citáltam ide a Francia kiadást, mert olyan, mintha Anderson azzal a filmmel készítette volna elő az Asteroid City-t. Pontosabban, mintha nézőinek akart volna egyfajta kulcsot adni a soron következő alkotása értelmezéséhez. Nézzük, miről is van szó!

Az Asteroid City története az 1950-es évek Amerikájában játszódik egy Asteroid City nevű "nagyonkisvárosban", amely az ide becsapódott és jókora krátert vájó meteorit miatt kapta a nevét. Azonban nem csak ez teszi különlegessé a városkát, hanem a helyi csillagvizsgáló és a kissé messzebb eső sivatagos részen történő atombomba-kísérletek is, amelyek gombafelhőket festenek a tájba, és amik miatt időnként megremeg a föld is. Hát ugye az 1950-es évek Amerikájában vagyunk. De ne feledkezzünk meg a városka félig kész felüljáró-látványosságáról sem. Mindez kiegészül egy 12 kisházból álló motellel, egy étkezdével és egy benzinkút-autószerelőműhely kombóval. Ide érkeznek meg a tinikorú díjazottak családjaikkal és kísérőikkel az Ifjú Csillagfürkészők díjátadójára. Köztük van a frissen megözvegyült, hadifotós Augie Steenbeck (Jason Schwartzman) három kislányával és díjvárományos zseni fiával. Mivel a kocsijuk lerobbant, bármennyire is rossz a viszony, az anyai nagypapát (Tom Hanks) kell segítségül hívni. Augie itt ismerkedik meg a színésznő Midge Campbell-lel (Scarlett Johansson), aki szintén a lánya kísérőjeként érezik. Nem sorolom fel az összes egybegyűltet, mivel, ahogy az Wes Andersonnál lenni szokott, mindenki egy-egy színfoltként jelenik meg ezen a saját jogán is sajátos helyszínen. Aztán az ünnepélyes díjátadóra szó szerint beugrik a már fent is említett földönkívüli, ami miatt aztán az egész város katonai karantén alá kerül, amíg ki nem találják a hatalmasságok, mit is kezdjenek a helyzettel. Mondhatnánk, hogy a film ismét a szereplők közötti viszonyokról szól, és persze, a szokásos gyászkezelés, -feldolgozás téma is naprenden van, azonban az már a film legelején kiderül, hogy mindez tulajdonképpen annak a színdarabnak a megelevenedése, ami amúgy a filmen belül íródik, és amelynek a címe: Asteroid City. És amely színdarabról (az írótól és a főszereplő kiválasztásától a darab megrendezésén át a kiírt karakter sajátos megjelenéséig) amúgy egy televíziós műsor keretében kapjuk a beszámolót egy műsorvezető/narrátor közreműködésével. Elég meta?

Nagyon izgalmas a film tulajdonképpeni hármas keretezése: egy régi, 1950-es évekbeli tévéműsort (1) látunk (4:3-as képarány, fekete-fehér), ami egy színdarab (2) születését mutatja be (fekete-fehér), aminek cselekménye aztán film (3) formájában (szélesvásznú, színes) elevenedik meg a néző előtt. Első ránézésre azonban hiába a képformátumokkal, a fekete-fehér és színes filmmel, az izgalmas beállításokkal, képkivágásokkal való játék, az ezek közötti átjárások, áthallások bemutatása, a különböző stílusok megidézése, a tartalmat úgy tűnik, mintha maga alá temetné a forma.  Konkrétabban mondva, a korábbi filmjeihez képest jóval stilizáltabb és lassabb Asteroid City mintha menet közben elvesztette volna a fókuszt. Vagy pont, hogy nem.

A Francia kiadás esetében szépen tagolt és jól körülhatárolt jelenetek formájában láthattuk megelevenedni a különböző cikkek történeteit. Az Asteroid City azonban ugrál a különböző síkok között, bár – a színdarabforma miatt – felvonások mégiscsak vannak, azonban ezek egyáltalán nem tűnnek kiegyensúlyozottnak sem hosszúságban, sem pedig tartalmukat tekintve. A dramaturgiában akadnak konkrétan értelemzavaró elemek, például rögtön az elején Augie és családja érkezésénél: most lerobbant a kocsijuk és úgy kötöttek ki Asteroid City-ben, vagy ez volt a célállomás a díjkiosztó miatt? A különböző sztoriszálak is széttartanak (pl. az iskolás csoport és az ő tanárnőjük), illetve némely esetben kérdéses, hogy az adott szál miért került egyáltalán a filmbe (pl. telekautomata)? Akad közöttük egészen abszurd, de amúgy potensnek tűnő cselekményszál is, ami azonban befejezetlen torzóként marad lógva a levegőben, pont úgy, ahogy az a bizonyos filmbeli felüljáró. Az egész olyan, mintha Anderson egy Dalí kiállítást követően megnézett volna egy David Lynch-filmet, majd jól bevacsorázott és teli hassal lefeküdt volna aludni, hogy aztán ezek hatására megálmodja az Asteroid City-t. Azonban, ha félretesszük a Dalí-Lynch fricskát, és megfontoljuk azt a feltevést, hogy igen, az Asteroid City működési mechanizmusa és abszurditása pont olyan, mintha egy álomban lennénk, akkor elképzelhető, hogy nem is vagyunk olyan messze az igazságtól. De Anderson ennél azért többet akar mutatni és mondani is.

Próbáljuk meg egy kicsit absztraktabb megközelítésből szemlélni a nagy egészet, amihez tulajdonképpen megkaptuk a kulcsokat. Az Asteroid City keretei (a tévé, a színház és a film) az alkotási folyamat egy-egy stációját, egyúttal filmünk különböző rétegeit is jelentik. Ezért is vannak oly látványosan elválasztva egymástól: a 4:3-as (tévés) képarány, a fekete-fehér jelenetek, illetve a színes szélesvásznú film a filmben. A színdarab írója (Edward Norton), a színdarab rendezője (Adrian Brody), a megelevenedő darab/film főszereplője, Augie, aki fotósként konkrétan a fényképei segítségével tud legjobban kommunikálni, de még a televíziós műsorvezetőnk/narrátorunk is magának az ALKOTÓ-nak (Wes Anderson?) a megtestesülései, szimbolikus megjelenítői. Amit pedig látunk, az az alkotási folyamat maga, filmben, a film formanyelvén elbeszélve.

Véleményem szerint Wes Anderson tehát az Asteroid City személyében egy filmet készített arról, hogyan születik egy film/egy színdarab, hogyan alkot a művész. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor szó szerint arról szól a film, ami a nyitányban, a televíziós műsorvezető-narrátor szájából is elhangzik: azt nézzük, ahogy az író ír. A gépe előtt pötyögő írót nézni önmagában azonban nagyon unalmas lenne, ezért nézzük meg, mit ír – navigál bennünket a narrátor. A filmbeli filmben, de még a darab kulisszái mögött is azt látjuk megelevenedni, amit az alkotó alkot, ötletel, lazán felvázol, vagy éppen skicceket hagy hátra. Ezért a torzók, a látszólagos dramaturgiai hibák, az álomszerű megjelenések, vagy az első blikkre oda nem illő karakterek, hiszen ezek még nincsenek kidolgozva, csak megjelentek. Az Asteroid City városkájában látható félig elkészült felüljáró ennek tökéletes vizuális szimbóluma. Persze, azért akadnak már szépen és jól értelmezhető jelenetsorok is. Hiszen ilyen az alkotás folyamata, minden egyszerre van jelen, egyik pillanatban még jónak tűnik, aztán már nem, van, ami csak ötlet szintjén marad meg, van, ami végleg. Mi, nézők, most mindezt egyszerre, egymás mellett megelevenedve látjuk.

Anderson ráadásul nem egy tökéletesen befogadhatatlan filmdarabot kívánt a mozinézők elé tárni, ezért egy nagyjából működőképes film-a-filmbent tett le az asztalra, de azért arra ügyelt, hogy a hibák, a hézagok nagyon is láthatóak, ha tetszik, értelemzavaróak legyenek. Hogy mindenképpen észrevegyük őket, mindenképp álljunk meg és gondolkodjunk. A további befogadást segítendő, kvázi igazodási pontok egyértelműen a Wes Anderson-i elemek (a gyásztéma, a kommunikációs nehézségek a szereplők között, a beállítások stb.), ami annyira nem meglepő, hiszen egy Wes Anderson film alkotási folyamatát kísérjük éppen figyelemmel. Mert ebből a szempontból nézve az Asteroid City egy filmre vitt, de lényegében kimerevített alkotás-pillanat, amihez az Anderson-i stilizáltság és vizuális stílus különösen passzol. Ha nézőként eljutunk eddig a megértésben, akkor ezután még számtalan izgalmas rétege tárul fel a filmnek, de ezekre most nem kívánok kitérni, az egy bővebb és konkrét filmelemzési írás témája lenne.

Annyi a fentiek alapján azért leszögezhető, hogy nem adja könnyen magát az Asteroid City. Ehhez a filmhez nagyon kell az aktív néző. Az értő, az absztraktabb gondolkodásra alkalmas néző, aki képes Andersonnal együtt menni ebben a filmben. És igen, azok a nézők bizonyos szempontból előnyben vannak, akik ismerik Wes Anderson stílusát, munkáit, mert az Anderson-i elemek konkrét kapaszkodókként szolgálnak. De azért ez még nekik is új minőséget jelenthet. Ám, ha rákapunk a film ízére, akkor biztosan meg akarjuk majd nézni többször is, több okból kifolyólag is…

ASTEROID CITY (12)

Premier: 2023. június 8.

Játékidő: 105 perc

Írta: Wes Anderson, Roman Coppola

Rendezte: Wes Anderson

Szereplők:

Augie Steenbeck / Jones Hall..……..….…JASON SCHWARTZMAN

Midge Campbell / Mercedes Ford..….…..SCARLETT JOHANSSON

Stanley Zak………………………..….……………..…TOM HANKS

Gibson tábornok..……..…….…...…..…….……..JEFFREY WRIGHT

Dr. Hickenlooper .……..……..……..……………TILDA SWINTON

Műsorvezető…..…….………….………………BRYAN CRANSTON

Conrad Earp .………………….………….…….EDWARD NORTON

Schubert Green.………………….…………….….ADRIEN BRODY

J.J. Kellogg…..………………….………………..LIEV SCHREIBER

Roger Cho / Linus Mao.………….……….………. STEPHEN PARK

Montana / Asquith Eden.…………..………..…… RUPERT FRIEND

June Douglas ……………………..………..………..MAYA HAWKE

Moteligazató……………...………..…………..…..STEVE CARELL

Szerelő / Walter Geronimo……….……………..….. MATT DILLON

Polly…..……………..…………..…..………...………HONG CHAU

Saltzburg Keitel …………………..………………WILLEM DAFOE

Színésznő / Feleség ………..………..….………..MARGOT ROBBIE

Földönkívüli…….…………………………..……JEFF GOLDBLUM

Magyarországon forgalmazza: UIP Duna

A harmadik felvonás az eddig megszokottakhoz képest jóval mélyebbre ment, hangulatában pedig sokkal komorabb lett. Persze, megvan a remek dinamika, a szereplők szokásos bénázása az akciók során, illetve a védjegyértékű humoros egysorosok se hiányoznak (mondjuk, ebből most kevesebb van), és bár eddig is voltak kifejezetten könnyfakasztó részek, ezúttal tényleg a komolyabb hangvétel határozza meg a film egészét.

James Gunn, aki fiatalabb kori, kényes témákkal (pedofília, nemi erőszak) humorizáló tweetjei miatt annak ellenére kényszerült távozni a Disney-től, hogy ezekért őszintén bocsánatot kért, majd ezt követően a DC-nél találta meg számításait, A galaxis őrzői harmadik, trilógiazáró részére mégis visszatért az egeres céghez. Ebben persze nem csak üzleti és kreatív megfontolások voltak (a nagysikerű első két részt forgatókönyvíróként és rendezőként is maga jegyzi), hanem az is, hogy a rajongók mellett a szereplők is egytől egyig kiálltak Gunn mellett, és petícióban kérték az alkotó visszahelyezését. Ami végül meg is történt, igaz, ez a visszatérés csak A galaxis őrzői-filmekre szólt (különkiadás és a 3. rész). Gunn ugyanis mindenképpen szerette volna lezárni, befejezni a furcsa kis banda sztoriját, egyúttal pedig elmesélni Mordály történetét.

Mindenekelőtt idézzük fel nagy vonalakban, hogyan is jutottak el szereplőink oda, ahol a 3. rész kezdetén találjuk őket. Az első két rész még a Nagy Elcsettintés előtt játszódott, amely epizódok szerves részét képezték az MCU többi sztorijának, még akkor is, ha az őrzők nem voltak kifejezetten becsatornázva a fősodorba. A galaxis őrzői második részében úgy hagytuk magukra hőseinket, hogy Quill (Chris Pratt) ráeszmélt, lényegében mindig is volt apja Yondu (Michael Rooker) személyében, Nebula (Karen Gillan) kibékült Gomorával (Zoë Saldana) és Thanos (Josh Brolin) levadászására indult, Mordály pedig rájött, hogy például Yonduval mennyi közös vonásuk volt. Aztán jött a Bosszúállók: Végtelen háború és a Végjáték, amely filmekben Thanos feláldozta Gomorát, Mordály és Nebula kivételével pedig minden őrző elcsettintődött. Mindez természetesen teljesen megborította a szedett-vedett kis családot. És ezen az sem változtatott, hogy végül mindenki visszatért, és miután Gomora múltbeli énje segítségére volt a jelenbeli Nebulának, ő is szépen ebben az időben maradt. Azonban a csapattal közös élmények és Gomora saját személyiségformáló változásai konkrétan odavesztek a feláldozott Gomorával, vagyis Quill szerelme valóban örökre meghalt. Azt A galaxis őrzői - Ünnepi különkiadásból tudjuk, hogy Thanos legyőzése után a csapat megvette és épp igyekszik otthonná formálni a Tudásteret, és bár a különkiadásban úgy tűnt, minden és mindenki happy, az aktuális filmből inkább az derül ki, hogy valahogy egyik kedvencünk sincs a helyén.

Szóval látszólag ott vesszük fel a fonalat, ahol az Ünnepi különkiadásban elhagytuk, ám a harmadik felvonás hangulatában egyáltalán nem követi az eddigi részeket. Ezzel együtt egy igazán felemelő és komplex alkotással van dolgunk, ám aki a korábbi részek könnyedségét várja, lehetséges, hogy picit csalódni fog. A film 159 perce bőven teret enged a szereplők kibontakozásának (pl. Quill szerelmi bánatának, Gomora „családra találásnak”, Mantis és Drax útkeresésének stb.), és a jelenbeli események apropóján, azokkal párhuzamosan, követhetjük végig Mordály múltjának eseményeit is. A harmadik rész főgonoszát, az Evolúció Mestere (Chukwudi Iwuji) névre hallgató, istenkomplexusban szenvedő tudóst is ebből a visszaemlékezésből ismerjük meg, aki ugyan nem világuralmi álmokat dédelget, csupán annyi a kattanása, hogy létre szeretné hozni a tökéletes társadalmat, a tökéletes egyedekkel. Nos, hogy mi a tökéletes, az meg ugye szubjektív, arról nem is beszélve, hogy mindennek ára van. Hogy mindez miként kapcsolódik Mordályhoz, természetesen a filmből kiderül, ahogy az is, milyen sötét és fájdalmas emlékeket őriz a saját eredetével most végre szembenéző mosómedvénk.

A Marvel-filmekben az alkotók alapvetően törekedni szoktak arra, hogy az egyes daraboknak legyen tartalmi üzenete, ezt amúgy jobbára sikerül is teljesíteni, de az is jellemző, hogy a legtöbb MCU-filmben a mondanivalót a látványorgia lényegében maga alá temeti. A galaxis őrzői-filmek többek között azért is unikálisak, mert a hangsúlyelhelyezés éppen fordítva működik, és nincs ez másképp a harmadik felvonásban sem. Gunn ugyanis a látványelemeket nem egy szcéna vagy összecsapás grandiózusságának megteremtésére használja, hanem arra, hogy esetleg stílusossá tegyen egy jelenetet (pl. a 2. rész nyilas-zenés kiszabadulás-jelenete) vagy megtámasszon egy adott karaktert (pl. Grut vagy Mordály figurája). Jobbára a díszletek sem CGI-jal szoktak A galaxis őrzői - filmekben készülni, hanem fizikailag kerülnek megépítésre. Mindehhez még hozzájön a kiváló filmritmus, a vizuális humor és természetesen az első osztályú zeneválasztások. Mindez együttesen szolgálja a történetmesélést, a látvány itt soha nem önmagáért való.

A zenehasználatra muszáj kitérnem, hiszen amellett, hogy a filmek hangulatát, alaphangját az első résztől kezdve lényegében ezek a válogatott számok adták meg, a diegetikus (a zene forrása a filmben található) és nondiegetikus (a zene a forrása nem a filmen belül van) zenehasználat folyamatos váltogatásával a rendező további rétegeket is hozzáadott a filmekhez. Vagyis nem csak hangulatfestésre használja Gunn ezeket a számokat, hanem konkrét funkcióval is felruházza őket. Egyértelműen szimbolikusak, ha Quill és az édesanyja közötti kapcsolatra gondolunk (az Egós résznél mindez újabb értelmezési lehetőséggel bővül), de egészen konkrétak, amikor a szereplők betesznek egy számot mondjuk egy bevetés aláfestéseként (pl. 2. rész eleji főcím-jelenet), de ezek a zenék pszichológiai mutatóként is szolgálnak, ha például arról van szó, ki hajlandó önfeledten táncolni és ki nem, vagy éppen kinek mit jelent egy-egy dal (pl. Mordály). Hogy csak néhány példát említsünk. Különösen érdekes ez a harmadik epizódban, ahol természetesen az újabbak mellett visszaköszön egy korábbi kedvenc is, amely ezúttal két karakter közötti kapcsolatot hivatott felidézni. Nosztalgikusan megható jelenet. Vagyis Gunn egyszerre használja ragasztóként a zenéket, amelyekkel összeköti a három filmet, miközben egyfajta meta jelentéssel is felruházza őket. Az ötlet zseniális, a megvalósítás tűpontos. Az Ünnepi különkiadásban ehhez még hozzáadja az élő zenét is, persze, karikírozott formában és határozottan túltolva, de hát az egész rész egy nagy geg, így tökéletesen belefér a nagy egészbe.

A galaxis őrzői-filmekben mindig is fontos szerepet kapott a család és az összetartozás kérdése. A kis család lényegében az első részben úgy jött létre, hogy adott volt öt kissé besérült egyed – oké, Grutról túl sokat nem tudunk -, akiket a szükség és a számítás hozott össze, és akik később úgy döntöttek – hiszen, mindegyikükbe szorult némi jóérzés –, hogy az életük árán is megpróbálják megmenteni a Xandar nevű bolygót – mint utóbb kiderül, a teljes univerzumot – Ronan pusztításától. A kaland során pedig ráébrednek, hogy életükben először vannak olyanok mellett, akikre igazán számíthatnak, hogy nincsenek egyedül. Aztán a folytatásban csatlakoznak hozzájuk további „családtagok” is. A galaxis őrzői-filmekben az a nagyszerű, hogy bár mindig is voltak bennük nehéz témák (szülőhalál, család- és fajirtás, kísérletek élőlényeken, élőlényekkel, családon belüli szeretet-gyűlölet stb.), hangulatuk mégis könnyed és humoros tudott maradni, miközben a komolyabb témák sem veszítettek súlyukból. Bevallom, nekem éppen ezért a harmadik rész első nézésre majdhogynem csalódás volt. Sajnáltam, hogy túl komolyra sikerült a film, hiányoltam az eddig megszokott könnyedséget, a több humort. De maradt bennem némi hiányérzet is, például Nebula kapcsán, mert úgy éreztem, nála elindítottak egy érzelmi szálat, amit aztán nem fejeztek be. Talán majd egy másik moziban, esetleg sorozatban. Azonban minél többet gondolkodtam a filmen, annál világosabbá vált számomra, hogy tulajdonképpen megfelelő lezárást kapott A galaxis őrzői. A többi MCU-filmben is törekedtek rá, hogy legyen súlya az alkotásoknak, a karakterek egydimenzós voltát pont a változásaik és döntéseik súlya okán sikerült elkerülni, a cselekmény szintjén pedig a fájdalmas veszteségekkel érték el ugyanezt. A galaxis őrzői-filmek esetében ezt még azzal is megtoldotta Gunn, hogy ezek alapvetően karakterközpontú alkotások, ahol a fókuszban a szereplők közötti (jelenbeli és múltbeli) kapcsolatok állnak. Hőseink esendőbbnek, sérülékenyebbnek, néha konkrétan bénábbnak, és pont ezért hétköznapibbnak is hatnak, mint a többi Marvel-karakter. Ehhez viszont az is hozzátartozik, hogy ők is változhatnak, mint az átlagemberek, ez normális, sőt, hogy szintet lépnek, kvázi felnőnek, a saját útjukat járják, tulajdonképpen elvárás is. Csak éppen minden jó, ami véget ér, átalakul, kicsit fájdalmas is, legalábbis filmnézőként megélve. Főleg, hogy a 3. rész személyében kaptunk egy igazán komor alkotást, aminek a végén úgy állt helyre a világ rendje, hogy közben minden megváltozott. Nincs sem katarzis, sem emelkedettség, de túláradó jókedv sem. És bár megvannak a kötelezően nyitva hagyott, esetleges folytatást is feltételezhető sztoriszálak, összességében James Gunn szépen lezárta A galaxis őrzői trilógiáját.

A galaxis őrzői: 3. rész (12)

Guardians of the Galaxy Vol. 3

premier: 2023. május 04.

játékidő: 159 perc

Rendező: James Gunn

Szereplők: Chris Pratt,Zoe Saldana,Dave Bautista,Karen Gillan,Pom Klementieff,Vin Diesel,Bradley Cooper,Sean Gunn,Chukwudi Iwuji,Will Poulter,Maria Bakalova

Magyarországon forgalmazza a Forum Hungary

Mivel a Renfield alkotói nyíltan megnevezték azokat a forrásokat, amelyekből a 2023-ban bemutatott filmhez inspirálódtak, úgy gondoltam, érdemes közelebbről is megvizsgálni, milyen utat is járt be Drakula gróf alakja Stoker könyvétől a filmvászon eme 2023-as darabjáig. Nem csak izgalmas tényekre, de érdekes összefüggésekre is bukkantam…

1. Az ír származású Bram Stoker Drakula című regényét 1897-ben publikálták először. A könyvet szerkezete miatt levélregényként tartják számon, mivel a cselekmény levelezésekből, naplóbejegyzésekből és újsághírekből áll össze. Stoker újságíróként is dolgozott egykor, így ez a forma nyilván kézre állt neki.

Bram Stoker

2. A gótikus horrorregényként is emlegetett művet Stoker állítólag egy Vámbéry Árminnal, a neves magyar keletkutató tudóssal történt találkozása ihlette, amikor Vámbéry mesélt neki a havasalföldi uralkodó, III. Vlad Țepeș Drăculea legendájáról. Ezt a feltevést később Elizabeth Miller professzor (Stoker-kutató, a Drakula regény eredetét és hatásait is vizsgálta) cáfolta, mivel nem talált semmiféle utalást erre vonatkozóan Stoker jegyzeteiben.

3. A Drakula eredeti, 541 oldalas kéziratát elveszettnek hitték, pontosabban a létezéséről sem tudtak, amíg az 1980-as évek elején meg nem találták egy pennsylvaniai pajtában kallódó hagyatékban. A gépelt lapokból álló, sok javítást tartalmazó kézirat címlapjára kézzel írták rá:  "THE UN-DEAD", a szerző neve alatta pedig Bram Stoker volt. Ezt a kéziratot a Microsoft társalapítója, Paul Allen vásárolta meg, és alaposan megvizsgálva az derült ki, hogy az általunk eddig ismert, 1897-ben megjelent Drakula-történet csak a szöveg 102. oldalán kezdődik, az előtte lévő oldalakon egy előzményként szolgáló történet és számos szerzői feljegyzés található. Ezen „előzményregényből” született a Dracul  c. könyv (magyarul az Agave adta ki 2018-ban), amelynek szerzőpárosa Dacre Stoker  (Bram Stoker leszármazottja és hagyatékának a kezelője) és J.D. Barker (A negyedik majom című könyv szerzője) voltak.

4. Ugorjunk még kicsit vissza az időben, egészen pontosan az 1922-es évre. Ekkor mutatták be ugyanis a német expresszionista film egyik legnagyobb hatású alkotását, a Nosferatut, melyet Friedrich Wilhelm Murnau rendezett. Stoker özvegye és hagyatékának akkori kezelője, Florence Balcombe azonban nem hogy nem adta el a jogokat a német filmkészítőknek, a Nosferatu létezéséről is csupán egy névtelen levélbeli jóakarójának köszönhetően értesült.

5. Bár a német verzióban megváltoztatták a szereplők nevét, némiképp a cselekményt és a film végét is, a párhuzamok letagadhatatlanok voltak a Drakula és a Nosferatu között, így az özvegy pert indított a Prana Film német produkciós cég ellen, aki e per egy pontján csődöt jelentett, hogy ne kelljen fizetnie. A helyzeten nem javított, hogy az angol nyelvterületeken vetített verziókban a Drakula könyv szereplőinek a nevét használták, amelyek ugye eltértek a némettől.

6. A per egészen 1925-ig elhúzódott, végül az özvegy javára döntött a bíróság. A szerzői jogok megsértése miatt Florence követelése dühödt és kompromisszummentes volt: nemcsak pénzügyi kártérítést követelt, hanem azt is, hogy a negatívot és a film összes kópiáját (a filmet valójában soha nem látta) azonnal semmisítsék meg, ami meg is történt.  Az ítélet ellenére a film másolt kópiái az 1920-as évek végén szerencsére ismét felbukkantak, de ezek nem tartalmazták például az eredeti feliratokat. Vagyis úgy tűnt, az eredeti verzió végleg elveszett, bár egyes híresztelések szerint egy nagyon rossz állapotban lévő kópia mégiscsak létezik, és a restaurátorok ebből próbálják reprodukálni az 1922-es eredeti verziót.

7. Murnau Nosferatu című filmjének köszönhetjük azt a popkulturális elemet, amely azóta a vámpíros történetek hagyományaiba beépült, miszerint a napfény halálos  a vámpírok számára. De más szempontból is hivatkozási alap az 1922-es alkotás. Werner Herzog filmrendező, aki Nosferatu: Az éjszaka fantomja címmel elkészítette a film remake-jét Klaus Kinskivel a címszerepben 1979-ben, kijelentette, hogy Murnau alkotása a valaha készült legnagyobb német film. 2000-ben pedig megszületett A vámpír árnyéka c. amerikai alkotás (rendező: E. Elias Merhige), amely az 1922-es némafilmen alapszik. Pontosabban a film készítése köré szövi fiktív cselekményét, ami azon a városi legendán alapszik, hogy a Nosferatut megszemélyesítő színész, Max Schreck valóban vámpír volt. Schreck szerepében Willem Dafoe-t láthatjuk…

8. Bár a Nosferatu esete nagy vihart kavart, a Drakula 9 évvel a német film megjelenése után immár teljesen jogszerűen teljesedhetett ki ismét a filmvásznon – igaz, tökéletesen más megközelítésben. Az özvegy először a színpadi jogokat adta el egy ír drámaírónak (Hamilton Deane-nek), aki 1924-ben színpadra is állította a művet, majd egy amerikai producernek, Horace Liverightnak, aki 1927-ben mutatta be a darabot a Broadwayn.  Az amerikai produkció rendkívül sikeres lett, több mint 500 előadást ért meg és további 2 évig turnéztak vele az Államokban. A Drakula színpadi verziója minden addigi rekordot megdöntött, ám az özvegynek itt sem sikerült minden járandóságot megkapnia, ráadásul Liveright hamarosan meg is halt. Viszont ennek az amerikai előadásnak volt a címszereplője Lugosi Béla, akit a nagy sikerre való tekintettel a Universal fel is kért az 1931-ben debütáló film, a Drakula főszerepére (rendező: Tod Browning). Ez volt Lugosi első angol nyelvű filmje, és a többi, ahogy mondani szokták, már történelem… (Még akkor is, ha hazánk fiának később nem alakult túl szerencsésen sem a karrierje, sem az élete.)

9. 1958-ban érkezett a következő, az utókor számára ikonikussá vált Drakula-mozi, ezúttal Nagy Britanniából. Ez volt az angol Hammer Horror filmstúdió sorozatának első darabja, Drakula szerepében Christopher Lee-t, Van Helsing szerepében pedig Peter Cushingot (a Star Wars-filmek Tarkin kormányzóját) láthatjuk. Ebben a verzióban igencsak megkurtították, leegyszerűsítették az eredeti alapanyagot, több karaktert, például Renfieldet is egyszerűen kihagyták a sztoriból. Ezzel együtt a siker nem maradt el, és az angol Drakula további 8 folytatást ért meg (bár nem mindegyikben szerepel Lee és/vagy Cushing).  Egy 2017-es felmérés szerint (a Time Out magazin végezte) ez a Drakula minden idők 65. legjobb brit filmje. Az USA-ban a filmet átkeresztelték Horror of Dracula-ra, hogy elkerüljék az 1931-es filmmel való összetévesztést, főként, hogy ezt is a Universal forgalmazta az Államokban.

10. Az Empire magazin minden idők 7. legjobb horrorfilmes karakterének sorolta Christopher Lee Drakula-alakítását, nem véletlenül. Több szempontból is újszerű volt mind a karakter, mind pedig a megjelenítés, amivel ismét bővült a későbbi vámpírábrázolások repertoárja. Lee Drakulája nem csupán vonzó megjelenésű volt, hanem kifejezetten erotikus kisugárzású, dinamikusan mozgó, ellentétben az addig árnyékkánt suhanó vámpír-alakokkal. Itt jelent meg először az agyar, a vörös szem és a mély dekoltázs. A főcímben, pontosabban a főcímre csöpögő vér pedig ikonikussá vált.

11. Felsorolni is nehéz, Drakula története ezután mennyi feldolgozást, folytatást kapott, hányféle alkotás ihletője lett. Ám nem csak impozáns szereplőgárdája (Gary Oldman, Winona Ryder, Keanu Reeves, Anthony Hopkins stb.) miatt tekinthető ismét mérföldkőnek az 1992-es, Francis Ford Coppola (Nicolas Cage nagybátyja) által rendezett Drakula, hanem mert ez volt talán az első, amelyik tudatosan nyúlt vissza, idézte meg a filmes elődöket. Nem csak Murnau Nosferatujából merített (pl. az árnyékhasználatot), de a dán filmrendező Carl Theodor Dreyer Vámpír (1932) című alkotásából is – ami nem Drakula-mozi! Az összefonódás mégis tetten érhető. Dreyer a szintén ír szerző, Joseph Sheridan Le Fanu In a Glass Darkly (magyarul: Fogadó ​a Repülő Sárkányhoz) című kötetének két novelláját vette alapul filmjéhez, mely kötet 1872-ben jelent meg, és ihletőforrásként szolgált Stroker Drakulájához is – legalábbis ha lehet hinni a szóbeszédnek. Illetve Dreyer valószínűleg látta az 1927-ben bemutatott és Amerikán végigturnézó Drakula színpadi verzióját is, majd ezt követően készítette el saját moziját. Az 1992-es Drakula számos elemét, pl. a szereplők előtt a falakon átvonuló árnyékokat, betegágyban fekvő Lucy jeleneteit, de a film elején elhangzó jellegzetes csellószólamot is részben Dreyer filmje ihlette.

12. Bár nem mindegyik Drakula-film készült a Universal égisze alatt, a stúdió múltjában mégis fontos szerepet játszik a vérszívó gróf alakja. Így nem véletlen, hogy most úgy gondolták, ideje elővenni és merőben más megközelítésből ismét feltálalni az ismert sztorit a nagyérdeműnek. Chris McKay rendezőnek támadt az az ötlete, hogy helyezzék bele az új Draculát és Renfieldet a klasszikus Universal-féle horrormozik világába, méghozzá Browning fekete-fehér Drakulájába. Ezt persze könnyen megtehették, hiszen az 1931-es verzió is a Universal égisze alatt készült, így nem volt gond a jogokkal. „Fel kellett vázolnunk kapcsolatuk hátterét, én pedig az eredeti Draculát és Lugosi Bélát akartam megidézni – magyarázza egy interjúban McKay. – Hiszen hősünk és Dracula viszonyát mi más tudná hatásosabban megvilágítani, mint az 1931-es filmben ábrázolt kapcsolatuk? Sokkal többet forgattunk ehhez a jelenethez, mint amennyi végül belefért a filmbe. Nicolas Cage és Nicholas Hoult majdnem a dialógus teljes szövegét előadták, ami Lugosi és Dwight Frye első találkozásakor elhangzott. A színészek és a trükkcsapat elképesztő alapossággal idézték fel a klasszikus Dracula feledhetetlen pillanatait.”

13. A Renfield című film azonban bőven tovább megy annál, mintsem hogy csak ihletőforrásként tekintsen a könyvre vagy a filmes elődökre. Stoker könyvéből csupán két szereplőt emeltek át az alkotók: Drakulát és a könyvben mellékszereplő, bogarakat és rovarokat előszeretettel fogyasztó, megigézett, épp ezért bomlott elméjűnek titulált Renfieldet. A főszereplőnek megtett Renfield rovarevését meghagyták, sőt plusz funkciót is kapott ez a cselekedet. Bár a bogarak többnyire gumicukorból készültek, állítólag volt tényleg élő egyed is, amit Hoult nem éppen jóízűen, de elfogyasztott.

+1 Nicolas Cage 1989-ben egyszer már kapcsolatba került a vámpír-témával A vámpír csókja című filmjében, de valószínűleg most nem ez volt a fő ihletforrása Drakula megformálásakor. Saját bevallása szerint merített Max Schreck, Lugosi, Lee és Gary Oldman alakításaiból is. Ha megnézzük a Renfield egyes jeleneteiben a mozdulatait, az öltözködését, a kéz és fejtartását, a mimikáját, észrevehetjük, éppen kit idéz.  De gyorsan tegyük is hozzá, hogy ezek a hommage-pillanatok csupán emelik a Drakula szerepében lubickoló színész sokszínű, izgalmas és megfelelő mértékben eltúlzott alakítását, amelynek köszönhetően nagy valószínűséggel már most elérte, hogy a híres Drakulák sorában ő a következő mérföldkő!