A fél világ azt találgatja, vajon James Cameron képes lesz-e újra megdönteni saját rekordját és ismét filmtörténelmet írni az Avatar 2-vel. Ha igen, akkor szinte biztos, hogy gazdagabbak leszünk egy új saga-val, de ha nem, legalábbis egy 3. résszel, hiszen a hírek szerint a 2. és a 3. rész együtt forgott. De most nézzük, megérte-e 13 évet várnunk az Avatar 2. – A víz útja című filmre!
A kérdés azért is izgalmas, mert a 2009-es Avatar óta nagyot változott a világ, ahogy a filmnézési szokások is. A 2009-es és gyakorlatilag a 2010-es év nagy része ténylegesen az Avatarról szólt, hiszen rekordsokáig szerepelt a mozik műsorán, mivel a nézők érdeklődése csak lassan múlt iránta. A moziban többszörnézős filmek ideje azonban lejárni látszik. Ennek oka lehet a pandémia, a streaming szolgáltatók tartalomszórása, de a mozijegyek árának emelkedése is. E kérdés boncolgatása egy hosszabb értekezést is megérne, ám ennek hiányában annyit azért leszögezhetünk, hogy legyen szó Marvel- vagy Star Wars-filmről, a nézők jó, ha átlag egyszer-kétszer megnézik a legújabb darabokat a mozikban, de vannak, akik már eleve streaming premierre várnak. Ez alól talán az idén bemutatásra került Top Gun 2 – Maverick című alkotás képez kivételt, amely több hónappal a bemutató után még mindig bevonzotta a közönséget a mozikba. A Top Gun-jelenség elemzése szintén nem témája ennek az írásnak, annyi azonban megállapítható, hogy a nosztalgiafaktoron kívül a Top Gun 2. mindenképp rendelkezett egy olyan többlettel, amiért a nézők hajlandóak voltak többször is moziban, sőt, különböző formátumokban is megtekinteni a filmet. A kérdés az, hogy James Cameron Avatar 2. – A víz útja című alkotása is rendelkezik-e olyan többlettel, amivel a mai kor közönségét képes egynél többször is becsábítani a mozikba a maga 191 percével?
Ami a történetet illeti, a 2. rész kicsit több mint 10 évvel az első rész befejezése után veszi fel a fonalat, amikorra Jake Sully (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldaña) 4 gyermekes családdá bővült. Békésen és boldogan élnek a Természetanya lágy ölén, harmóniában a bolygón élő maroknyi embercsoporttal, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy ott maradhattak a Pandorán. Ám az égenjárók visszatérnek és céljuk ismét a hódítás, ám a naʼvik természetesen ezt nem hagyják annyiban. Jake Sully képzett katona, így az ellenállás vezéralakjaként sikerrel szabotálja az emberek akcióit. Azonban amikor személyes hajtóvadászatot indítanak ellene, akkor Jake úgy dönt, hogy a klán védelme érdekében, családjával együtt elhagyja az otthont. Az egyik vízi törzs oltalma alatt lelnek menedékre, azonban a beilleszkedés, elsősorban a gyerekek számára, nem megy zökkenőmentesen. Arról nem is beszélve, hogy a veszély nem hárult el, sőt, egy régi ismerős vadászkopóként ered a család nyomába…
James Cameron kettő dologhoz nagyon ért. Az első, hogy pontosan tudja, hogyan és mitől működik egy film. Az atmoszféra és a filmek világának megteremtése, a pontos arányok, a néha mélyebb rétegeket karcolgató gondolatfutamok vagy jól idézhető egysorosok. Szereplői általában nem bonyolult jellemek; a jók jók, a rosszak rosszak, de mindig karakteresek, ettől válnak emlékezetessé. A második, hogy ez a történetmesélés mindig elképesztő vizualitással párosul, általában valamilyen technikai újításának köszönhetően. És amitől mindez mindig egy leheletnyi mélységet kap, az a morális mondanivaló, amely valamiféle értékválsággal vagy értékvesztéssel párosul. Ez a tétel nagyjából minden egyes filmjére igaz. Ahogy az is, hogy a fentieket egységben tudta tartani, a látvány a cselekményt szolgálta, fűszerezte, de nem nőtt túl rajta. A Titanic esetében ez az egység már repedezni látszott, de azért még nagyjából egyben volt, a 2009-es Avatarnál azonban felborult az egyensúly.
Az Avatar első részével éppen az volt a legnagyobb problémám, hogy a történetet az író-rendező jól ismert mesék és egyéb filmek ezerszer látott elemeiből építette fel, az egyediséget, a saját fordulatokat szinte teljesen nélkülözve. Ami a szereplőket illeti, ők az első részben rendkívül egydimenziósra sikerültek, mondhatni, a naʼvik élethű megjelenítése (ez vitán felül hibátlanul sikerült) elvonta a kreatív energiákat attól, hogy a nyilvánvaló karakterjegyeken túl egyéb jellemzőkkel is felruházza őket, vagy attól, hogy a közöttük lévő kapcsolatoknak valódi mélységet adjon. Lehet azért, hogy tényleg mindenki mindent értsen. Mert az üzenet pofonegyszerű volt, azonban az egyéb vonalakat tökéletesen ledominálta a látvány. A 2. rész esetében a sztori és az üzenet a lényeget tekintve nagyjából ugyanaz és ugyanúgy van felépítve, mint az első rész, csak pepitában (vagy inkább zöldeskékben). Annyi pozitívum a karakterek esetében azonban elmondható, hogy ha nem is sokkal, de valamivel több színt kaptak és a kapcsolati konfliktusoknak köszönhetően valamivel több mélységgel rendelkeznek, mint az első filmben.
Az Avatar 2. nyilván azzal emeli a tétet, hogy kitágítja az első rész világát és az erdei mellett most a vizek ökoszisztémájával és a tengeri élővilággal ismerkedhetünk meg. Lényegében ez az, amiért Cameron ezeket a filmeket csinálja. Hogy ezt a saját maga álmodta alternatív, színes, gyönyörű paradicsomot, amit az ember még nem tett tönkre, bemutassa a világ moziközönségének. Hogy a gyöngyvászon (és a különböző filmformátumok) segítségével belevonjon bennünket egy sajátos ökoszisztémába, a mozi varázsának köszönhetően részesei lehessünk mindennek mi is. És persze, ezáltal fontos természetvédelmi problémákra hívja fel a figyelmet. Így az sem meglepő, hogy a 191 perces játékidő tetemes részét azzal töltjük, hogy szereplőinkkel együtt felfedezzük ezt a fantasztikus világot, velük merülünk alá a tengerek mélyére, és hogy ezt egyáltalán nem érezzük unalmasnak, az a rendező egyik legnagyobb erénye.
Itt jegyezném meg azonban, hogy olyan, mintha Cameron két külön filmet készített volna egy alkotáson belül. Van ez a vízi világos, ahol a szokásos gyerek-gyerek, gyerek-szülő konfliktusokon túl más nem zavarja meg az élet rendjét, harmóniáját. Olyan az egész, mint egy ifjúsági kalandfilm természetfilmes elemekkel. Azonban Cameron valamiért azt is gondolja, hogy az értékvesztés bemutatását kizárólag akciófilmes keretek között lehet megvalósítani. Így amikor berobog ez az akciófilmes vonat a képbe, jön a kapzsi és elvakult ellen, aki tör, zúz, gyilkol, és akit a szokásos módon le kell győzni, nem csak az értékvesztés miatt érződik fájdalmasnak, hanem mert olyan, mintha egy másik filmet néznék az előző film szereplőivel. Ráadásul innentől nincsenek meglepő fordulatok, csupán a kötelező és jól ismert körök – de legalább ahhoz is korrekt látványt biztosít rendezőnk (itt azért Cameron akciófilmes múltja ismét visszaköszön).
Az Avatar 2. – A víz útja ezzel együtt, úgy hiszem, mindenképpen egy olyan film, amiről sokat fogunk még beszélni, akárcsak elődjéről – ilyen vagy olyan előjellel, de sokat. Aki szerette az elsőt, nagy valószínűséggel a folytatásnak is rajongója lesz. Ami biztos, hogy nagybetűs Mozifilmről van szó, annak ellenére, hogy közel sem hibátlan alkotás. Mert hiába a gyengeségei, azt a világot, amit Cameron ezekkel a filmekkel teremt, egyszerűen muszáj látni, érezni, és ez az élmény valóban csak egy moziteremben tud teljessé válni. A cselekmény szintjén pedig okot ad a reményre, hogy Cameron elejtett két titok-morzsát a gyerekek síkján, melyekkel remélhetőleg a további folytatásokban érdemben is fog kezdeni valamit. Ám hogy lesznek-e folytatások, az nagyban múlik e film sikerén. Ami pedig azon múlik, hogy a nézők megtalálják-e azt a többlettartalmat a filmben, ami ismét a csillagok közé emelheti az Avatart – és James Cameront is.
