Szalóki László recenziója
Orosdy Dániel és Schreiber András új, A horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero c. kötete igazi ínyencség a műfaj szerelmeseinek: bebocsájtást nyerünk általa a hardcore horror legsötétebb világába, sőt még azon is túl…
A horror mesterei
Nemrégiben új kötettel gyarapodott a műfaji, s azon belül a horrorfilm hazai szakirodalma. Igazi ínyencséggel gazdagodtunk, amely főként a Hollywoodtól és az újkori kommersztől megcsömörlött ínyenceknek lehet izgalmas. Régi adósságát törlesztette a honi szakkönyv kiadás, sőt a kötet nemzetközi viszonylatban is érdekes lehet, ugyanis sem a modern (szocio)horror úttörőjeként számon tartott George A. Romero munkássága, sem az olasz Lucio Fulci vitatott szakmai karrierje nem tartozik a túltárgyalt témák közé. Az Orosdy Dániel - Schreiber András szerzőpáros által jegyzett A horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero c. kötet egy afféle kettő az egyben rendezőportré; szakmai és - remélhetőleg gyümölcsöző - üzleti kísérlet, ami néhány folytatást, szellemi örököst is megelőlegezhet. A szóban forgó kötet kapcsán az mindenképp biztató, hogy már a második kiadásnál tart.
Fontos leszögezni, hogy a kötet velejét adó két munka csak lazán kapcsolódik egymáshoz. A leginkább kézenfekvő metszéspont maga a műfaj: mindkét alkotó a horrorfilmben alkotott igazán sikereset és maradandót, ám mindketten küzdöttek azért, hogy kitörjenek a skatulyából, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Fontos érdekesség továbbá, hogy a Romero legnagyobb közönségsikerét jelentő Holtak hajnala (1978) nem hivatalos folytatása (tartalmilag inkább előzménye), a Zombi (1979) c. hírhedt gore film rendezője Fulci, aki ezzel a filmmel szintén legnagyobb anyagi sikerét aratta. A két film közt egyébként semmi konkrét kapcsolat nincs, sem stilisztikai értelemben (bár mindkettő tobzódik a zsigeri erőszakban), sem a sztorit tekintve.
A publicisztika mesterei
Nagyjából igaz ez az ifjú szerzőpáros munkáira is. A könyv első felét, kétharmadát elfoglaló Kapuk a túlvilágra – Lucio Fulci élete, pályája és filmjei c. velős esszé egy kronologikus filmográfiára felfűzött, komplex portré, ráérős, mesélős, szakmai irányultságához képest szokatlanul közvetlen hangvételű. Orosdy Dániel munkája mély lexikális tudásról és elhivatottságról tesz bizonyságot. Hálátlan feladat ugyanis az övé. Elhitetni szakmai olvasóval és laikussal, hogy az agyonhallgatott, élete alkonyán is már többnyire mellőzött olasz rendező, Lucio Fulci több volt műfajok közt ingázó egyszerű iparosnál, és hogy munkássága nem hogy nem redukálható kis költségvetésű zsigermozikra, de akár többé-kevésbé egységes és védhető szerzői jegyek mentén is összefoglalható. A munka tehát figyelemfelkeltő, kedvcsináló szerepnek is meg kell, hogy feleljen, rá kell irányítania a figyelmet a direktorra, hogy alapot adjon az újra feltámadt érdeklődésből táplálkozó, majdani fejtegetésekhez.
Schreiber András tanulmánya, a George A. Romero, a zombikirály – Csonka portré egészen más természetű. Akadémikus, tárgyilagosabb, stílusa „szakmaibb”. Ő nem árnyalni kívánja a választott rendezőjéről kialakult képet, épp ellenkezőleg: bár kitér Romero műfaji kicsapongásaira, az egész életművet az élőholtak, vagy, ha úgy tetszik, ghoulok által determinált, következetes alkotói kinyilatkoztatásként tárgyalja. Az életmű szerinte „zeitgeist” alapon tárgyal kardinális társadalmi kérdéseket, mint rasszizmus, pacifizmus vs. elnyomó rendszer, a fogyasztói társadalom kritikája; hogy aztán a zombik segítségével kibontott allegóriái alapján mindenkor érvényes filozófiai-etikai megállapításokra jusson. Romero világképe, társadalomrajza ti. igen érzékletesen és következetesen hatja át az egész életművét, műfajoktól tulajdonképpen függetlenül. Schreiber tanulmánya nem csak nyelvi-stilisztikai, hanem egyéb formai jellegzetességeit tekintve is elkülönül Orosdy publikációjától. Ő is filmográfiára alapoz, de külön tárgyalja az immár hat részesre duzzadt Holtak-sorozatot, és a rendező más témájú filmjeit, pl. Majomszeretet, Martin, satöbbi. A közbülső helyet szociológiai, ontológiai és etikai fejtegetésekkel tölti ki, erősen építve a műfaj recepcióesztétikájára és különös figyelmet szentelve a zombi, mint fiktív szörny ikonográfiájának.
Schreiber írására is jellemző a promóciós szándék. Ahogy a Fulci-portré kedvet csinál az olasz mester szinte elérhetetlen giallóihoz, úgy Romero az élőholtak-vonulatba kevésbé illeszthető filmjei is elegendő figyelmet és tiszteletet kapnak. A tanulmány után nem csak a 2008-ban egyébként halovány remake-et is kapott Az őrültek c., 1973-as zsenge újranézéséhez kaptam kedvet. Azon nyomban beszereztem a vámpírmítoszt atomjaira bontó Martint (1977) és a rögtön Az élőhalottak éjszakája után a horrort elhagyó There’s always vanillát (1971) is, ami már nem is műfaji film, hanem a kora hetvenes évek új-Hollywoodjára jellemző személyes útkeresés és társadalmi betagozódás problematikáját egy fiatal pár kapcsolatának bemutatásán keresztül boncolgató szociogramm. Schreiber erőssége azonban nem a filmrajongó személyessége, hanem a társtudományok és társadalmi kontextus beható ismerete, melynek segítségével még a kevésbé egyértelmű összefüggések is lelepleződnek. Ennek a háttértudásnak főképp a hetvenes évek erős szociológiai kommentárja kapcsán vesszük hasznát, hogy könnyebben megérthessük Az élőhalottak éjszakája és a Holtak hajnala közt eltelt tíz év műfaji kicsapongásait, és a két alapmű közti különbségek mögött húzódó politikai-gazdasági változásokat, mint a hetvenes évekre jellemző kilátástalanság, az illúziókkal való leszámolást elhozó Nixon-éra és a vietnami háborút követő tespedt konzumerizmus. Schreiber figyelmét semmi sem kerülheti el. Nála még az élőhalottak mozgáskultúrájának esztétikai, ill. filozófiai vetülete is igen megkapó okfejtést kap, de a legszellemesebb megoldás az, ahogy a neurobiológia eszközeivel okolja meg a „klasszikus” romerói Élőholtak-sorozatot lezáró Holtak földje egyed- és társadalmi fejlődését, amit már a Holtak napja c. harmadik rész felvázol – ez utóbbi a rendező személyes kedvence. Ezáltal nyer új értelmet Az élőhalottak éjszakája-remake (1990) újraértelmezett női főhősének, Barbarának film végi szentenciája: „Mi vagyunk ők, ők pedig mi.” Schreiber értő elemzésében az tetszett a leginkább, hogy felsejlik benne a gore-imádó, éjsötét humorával sokkoló, excentrikus horrorguru mögötti „igazi” George A. Romero, korunk tömegfilmjének egyik legnagyobb humanistája.
A kritikaírás mesterei
Képtelen voltam ellenállni a kíváncsiságnak, és elolvastam a neten fellelhető kritikákat a könyvről. Nem ihlető forrásokat kerestem, bőven voltak saját gondolataim. Inkább egy sejtés hajtott, miszerint ez a kiadás élesen megosztja majd a közönségét, és ez éppoly izgalmas, mint maguk a jelenséget kiváltó írások.
A pozitívumok szinte mindig ugyanazok voltak: hiánypótló kiadás született karakteres alkotókról, akik több figyelmet érdemelnének a szakirodalomban. Az írások olvasmányosak és alaposak, egyéni karakterük van, akár a tárgyalt rendezőknek maguknak. Az egyik még azt is kiemelte, hogy nem korlátozzák a portré alanyát egyszerű horrorfilmes szerepkörre. Az igazán izgalmas részek a negatívumok taglalásánál kezdődtek. Nézzük például a legutóbbi meglátást. Orosdy Dániel mindent elkövet, hogy feltérképezze Lucio Fulci más zsánerek kapcsán elért érdemeit és felvázoljon egy műfajokon átívelő alkotói stílust, de Schreiber András szándéka ezzel némiképp ellentétes, mint fentebb írtam, ő kiemel, „csonka portrét” alkot Romero életműve köré, a céltudatos, „zombifilmes” George A. Romeróét. A recenziók egymással összevetve nem túl következetesek. Az egyik az eltérő írói szándékot pozitívumnak fogja fel, a másik óriási hiányosságnak, ami miatt kárt szenved a tanulmánykötetekre jellemző egységesség és szakmai következetesség. Némelyik egyenesen önmagával keveredik ellentmondásba. „Álnaivan” ledorongolja Orosdyt, amiért Fulcit Buñuelhez hasonlítja, a szerző szerint ugyanis az ilyen, sarkosan szubjektív meglátások nem méltóak egy vérbeli tanulmányhoz, aztán fél mondattal később bántó személyeskedést enged meg magának, mondván: ilyet csak trashrajongó gondolhat. Ellentmondásra ellentmondás. Viszont mindegyiknek igaza van – a maga módján – egy kicsit.
A horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero ugyanis nem tanulmánykötet, hanem két tanulmány, pontosabban egy tanulmány és egy esszéisztikusabb, de átfogóbb munka egy kötetben, két, egymáshoz csak érintőlegesen kapcsolódó filmesről. Dupla „előadás”, double feature, ahogy évtizedekkel ezelőtt, Fulci és Romero reneszánsza idején az autósmozikban illett. Szerzőiket inkább köti össze a személyes ismeretség mellett a praktikum, az anyagi megfontolás és a célközönség átfedése, mint a stílus vagy a közös alkotói szándék, így aztán már-már szőrszálhasogatásnak tartom, hogy egyes kritikák valódi háttérismeret hiányában szakmainak mondott kifogások mögé bújnak, és formai hiányosságok miatt marasztalják el a kötetet, vagy épp kínosan kapaszkodnak valamiféle érvényes kapocshoz, mint például a Walking Dead az egyik recenzió esetében. A zombi, mint műfaji elem nem elég indok arra, hogy akár a sikeres képregénynek, akár a belőle készült sorozatnak helye legyen a kötetben.
A két rendezőportré egyébként mondhatni olyan, mint maguk az alanyok. Fulcié ellentmondásos, stílusra kissé egyenetlen, keresetlen és mesélős, Romeróé pedig tárgyilagos, lényegre törő, már-már túl tömör. A Fulci-portré dinamizmusát az adja, hogy a szerzőből egyszerre, egyazon diskurzusban beszél a profi ítész és a rendező régi rajongója, ami magában rejti annak a veszélyét, hogy az egyik a másik fölé kerekedik, és bár ez a veszély néha a szövegen is áttetszik, a gondolatmenet végig következetes és precíz, nem utolsósorban szórakoztató marad. Orosdy Dániel alapossága lenyűgöző: elképesztő odafigyeléssel helyezi el a Fulci-puzzle gyakran önmagukban is ellentmondásos vagy zavaros darabkáit, óvatosan válogat a kétséges források és ellenőrizhetetlen állítások kavalkádjában, noha óriási a kísértés, hogy a rendelkezésre álló, viszonylag csekély információból minden pletykát és interjúrészletet beemeljen. Az, hogy a forrásmegjelölés a két szövegben eltérően működik, a kisebbik gond, Orosdy azonban gyakran még forrásokat sem ad bizonyos megjegyzéseihez. Ez a hiányosság mellesleg a Schreiber-szövegben is felbukkan, de ritkábban. Ezen esetek némelyike puszta spekuláció, mások vélhetően azért maradnak ki, mert másodlagos – a forrásban sem hivatkozott – mendemondák érdekesség gyanánt. Egyik-másik kritika megjegyzi, hogy a szerző kritikai észrevételei erősen szubjektívak, és rontják a tanulmány nívóját. Esszé-szerűségében a szövegbe szerintem belefér, még ha a Fulci-Romero szembeállítás az összefoglalásban bántóra is sikeredett; Schreiber másfelől a zombifilm alműfaj margójára (futottak még) száműzi szegény Fulcit. Az, hogy a szerzők áttétesen egymásnak is odamondanak, szintén annak a jele, hogy nem törekedtek egységes nézőpontra. Miért lenne ez baj?
Amikor az olasz mester portréjának a végére értem a kötetben, hiányérzetem támadt. Nem éreztem a koncepciót, egyszerű időrendi filmográfiának tetszett a szöveg vezérelv nélkül. Aztán beláttam, hogy a magyar műfaji filmes szakirodalomnak szüksége volt egy Fulci-alapszövegre, és ezt a célt Orosdy Dániel munkája remekül teljesíti. A szakmai befogadónak ugyanis egyáltalán nem hat lealacsonyodónak a szöveg, a rendező iránt érdeklődőknek pedig rengeteg hasznos, illetve elgondolkodtató érdekességet tartogat. Fulci felfedezése csak mostanában kezdődött meg a filmtörténészek körében, így ez a portré akár sorvezető is lehet a jövő lehetséges tanulmányai számára, kettős szakmai kötelességének ugyanis eleget tesz: filmtörténeti porondra állítja ezt a majdnem elfeledett alkotót, és műfaji diskurzust indít alkotói saját stílusának feltérképezése kapcsán, megkockáztatva akár a midcult jelző használatának helyességét is. Kevésbé szerencsés körülmény, hogy a szöveg néhol redundáns. Az alkotói pálya leszálló ága kapcsán gyakran hat terjengős magyarázkodásnak, afféle védőbeszédnek egy-egy relativizált értékítélet (ld. a pálya korátlagához képest nem rossz), és a szerencsétlen keletkezési körülmények hosszas kifejtése. Másfelől ez a személyesség végső soron az esszé vitathatatlan egyéni érdeme. Ezeknek a megnyilatkozásoknak az egyedisége rendkívül üdítőnek hat a mindenkori vizsgált témák legszűkebb szeletének kifejtését megcélzó, katedra-orientált mikro-tanulmányok tömkelege után. Végre: szakmaiság szakmaias manírok nélkül. Átfogó mivolta és gondos alapossága mellett szerintem ez a személyesség az Orosdy-tanulmány legnagyobb érdeme.
A zárszó mestere
Mint a Prizma folyóirat Korszakalkotók c. első kötete, úgy az Orosdy-Schreiber duó munkájának második kiadása is ékes bizonyíték arra, hogy van igény az ilyesfajta rendezőportrékra. Az utóbbi iránymutatását mindenképp szerencsésebbnek érzem, ugyanis a Prizma vállalkozása –talán- Richard Linklater és Terrence Malick kivételével csupa olyan rendezőről nyújt újabb tanulmányt, aki már eleve tisztes szakirodalommal rendelkezik magyar nyelven. A „szerzői fősodor” – ha létezik ilyen – köré kerekített, egyébként színvonalas ujjgyakorlatok erőltetése helyett jóval izgalmasabb feladat a Fulcihoz és Romeróhoz (akik komolyabb figyelmet eleddig csak a Filmvilág hasábjain kaptak egy-egy hosszabb cikkben) hasonló fehér foltok lefedése, ezért a szerzőpáros külön dicséretet érdemel.
Végezetül kitérnék egy dologra, amit eleinte nem értettem. Miért beszél Orosdy jelen időben Fulci és Romero összehasonlítása kapcsán a majdnem húsz éve halott talján rendezőről? Aztán rájöttem a nyilvánvaló igazságra, ami bő 10-15 éve ott motoszkál egyes internetes mémekben, közösségi és rajongói oldalak avatárjainak profilképein, metálzenével foglalkozó honlapokon (Fulci kései horrorfilmjei a halálmetál zenekarok kedvelt ihletforrásai) sőt pólókon és kocsik lökhárítóinak matricáin is: FULCI ÉL!
