Nagyfilmekről - röviden
ZALÁN MÁRK
2010. február 2-8. között a 41. Magyar Filmszemlén a közönség ismét ízelítőt kaphatott az elmúlt év hazai nagyjátékfilmes terméséből. A rendkívül sokszínű mezőnyben többen képviseltették magukat alkotásaikkal, a fiataloktól kezdve, az ún. középgeneráción át, egészen az idősebb korosztályig. Ennek megfelelően a filmek témaválasztása és színvonala talán az eddigieknél is változatosabb volt, mindössze a kamaradráma műfaja kapcsolt össze néhány művet. Felesleges lenne utánajárni annak a kérdésnek, hogy mi az oka a színészt előtérbe helyező, kevés helyszínen megforduló filmeknek, de annyi bizonyosan állítható, hogy közülük (Szélcsend, Halálkeringő, Látogatás) egyedül a jól megírt forgatókönyvre és a nagyszerű alakításokra támaszkodó Köntörfalak alkotott maradandót.
Szórakoztató filmekből sem szenvedtünk hiányt, igényes kivitelezés szempontjából viszont annál inkább. Erre Molnár György Ki/Be Tawaret című groteszk vígjátéka a legjobb példa, mely addig tobzódott az elrontott, logikátlan, és közel sem humoros jelenetekben, hogy a végére szinte nézhetetlenné vált. A romantikus komédia lassan hagyományosnak mondható vonalát idén Orosz Dénes Poligamy-ja vitte tovább, mely egy korántsem hibátlan, ám az eddigi szerelmi vígjátékoknál jóval összeszedettebb szórakoztató film. Mindenképpen dicséretes, hogy néhány rendező nálunk ritkán előforduló zsánerben (jelen esetben thriller) próbálgatta szárnyait, de a végeredmény egyelőre siralmas, mert mind a Halálkeringő, mind a Látogatás harmatgyenge megoldásokkal próbált nézőjére hatni.
Mindemellett akadtak bíztató darabok is, melyek nem csak jól átgondoltságuk és remekül felépített szerkezetük miatt hívták fel magukra a figyelmet, hanem bátor (és sajnos aktuális) témáik miatt is. A Team Building elgondolkodtató szatirikus hangnemével, valamint a Czukor Show súlyos médiakritikájával a szemle kiemelkedő filmjei közé tartoztak.
Nem ritkán tették próbára a nézők türelmét a kísérleti- és tévéfilmes darabok (A sírásó, Bunkerember), amelyek mellett egy visszafogottabb, ám komolyabb drámát nélkülöző fekete-fehér (A vágyakozás napjai), valamint egy anakronisztikus jelenetekkel teletűzdelt ’56-os alkotás (Kolorádó Kid) is helyet kapott.
A nevezetes Simó-osztály tagjai most sem hiányozhattak. Groó Diana, a mese és realitás között kiválóan lavírozó második nagyjátékfilmjével, a Vespával, Hajdu Szabolcs pedig a szemle legjobban várt (és később fődíjat nyert) munkájával, a Bibliothéque Pascallal jelentkezett. Utóbbi alkotás valóban kiérdemelte az elismerést, hiszen olyan professzionális filmkészítési metódusról tett tanúbizonyságot, amely nevesebb európai fesztiválokon is megállná a helyét. Versenyen kívül pedig Jancsó Miklós, élő rendezőlegenda erősítette meg újabb történelmi parabolájával (Oda az igazság), hogy magas kora ellenére is ereje teljében van.
