Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Címkék

#abszurd (1) #ADRIEN BRODY (1) #akciófilm (1) #Asteroid City (1) #A vámpír árnyéka (1) #blöff (1) #bram stoker (1) #Bram Stoker Drakula (1) #Christopher Lee (1) #christopher lee (1) #dracula (2) #drakula (1) #Drakula és a Nosferatu (1) #Dreyer Vámpír (1) #EDWARD NORTON (1) #film a filmben (1) #Fogadó a Repülő Sárkányhoz (1) #Fortune hadművelet (1) #Francia Kiadás (1) #gótikus horror (1) #guy ritchie (1) #HONG CHAU (1) #horror (1) #horror vígjáték (1) #JASON SCHWARTZMAN (1) #jason statham (1) #JEFFREY WRIGHT (1) #Jeff Goldblum (1) #kapcsolatfüggő (1) #kémfilm (1) #levélregény (1) #LIEV SCHREIBER (1) #lugosi béla (1) #MARGOT ROBBIE (1) #MATT DILLON (1) #MAYA HAWKE (1) #meta (1) #Murnau (1) #nicholas hoult (2) #nicolas cage (2) #Nosferatu (1) #nosferatu (1) #Operation Fortune (1) #posztmodern (1) #renfield (1) #Renfield (1) #SCARLETT JOHANSSON (1) #STEPHEN PARK (1) #STEVE CARELL (1) #szimmetria (1) #TILDA SWINTON (1) #TOM HANKS (1) #universal (1) #vígjáték (1) #Wes Anderson (1) #WILLEM DAFOE (1) # vámpír (1) Andrew (1) Angela Bassett (1) anima (1) animáció (1) animus (1) Arany Medve (1) Batman (3) Berlini Filmfesztivál (1) Borbély Alexandra (1) Bosszúállók (2) boszorkány (1) Carl Gustav Jung (1) Chadwick Boseman (1) christian bale (1) christopher nolan (1) Columbia (1) comics (3) cziegler (1) Dakota Johnson (1) Dario Argento (1) DC (1) disney (1) Disney (2) Doktor Strange (1) élőhalott (1) Emma (1) Enyedi Ildikó (1) fan service (1) Fekete Párduc (1) Fekete Párduc 2. (1) feminizmus (1) filmszemle (3) folytatás (1) függetlenfilm (1) Garfield (1) gender studies (1) George A. Romero (1) gyász (1) horror (2) Hulk (1) Ifans (1) interjú (1) iszlamista (1) joaquin phoenix (1) Joker (1) Jung (1) képregény (1) képregényfilm (1) kommunizmus (1) kritika (1) Lee (1) Letitia Wright (1) Luca Guadagnino (1) Ludwig Göransson (1) Lupita Nyongo (1) magyar film (1) Martin Freeman (1) Marvel (3) Marvel-film (1) MCU (1) mese (1) Morcsányi Géza (1) Namor (1) NSZK (1) Pókember (2) politika (1) pszichoanalízis (1) robert de niro (1) Ryan Coogler (1) sándor (1) shrek (1) Shuri (1) sorozatok (1) Stan (2) Stephen King (1) Stone (1) superman (1) szuperhős (3) Talocan (1) társadalmi nem (1) TChalla (1) Tenoch Huerta (1) terrorizmus (1) Thanos (1) Tilda Swinton (1) tim burton (1) titán (1) todd phillips (1) Tom Savini (1) v1 (1) Vasember (1) virage gomba (1) wicca (1) Winston Duke (1) zombi (1) Címkefelhő

Posztmodern Drakula, avagy egy kapcsolatfüggő szabadulásának története

2023.04.19. 22:04 Danileszk Rita

A készítők komolyan gondolták, hogy egy percig sem veszik komolyan az eredeti alapanyagot. Ezzel együtt mély tisztelettel idézték meg az 1931-es filmes elődöt, miközben teljesen új alapokra helyezték a sztorit, ráadásul horror helyett inkább egy direktben pszichologizáló fekete komédiát tettek le az asztalra. A végeredmény egy némiképp felszínes, de szórakoztató mozi lett, melyben a legemlékezetesebb pillanatok mindenképp Nicolas Cage-nek jutottak.

 05-ren-dm-mainstage-banner-1900x905-now-rr-f01-040723-1-6438b98553425-1.jpg

A kortárs közegben játszódó sztoriban Renfield (Nicholas Hoult) egy kapcsolatfüggőknek tartott foglalkozás kapcsán meséli el saját történetét, mely történetesen Drakula grófhoz fűzi őt. Megismerjük múltjukat (az 1931-es film vonatkozó jelenetének zseniális újrajátszása), azt, hogyan vált Renfield Drakula famulusává és milyen feladatokat kell ellátnia a kapcsolatukat domináló gróf utasításaira. Renfieldnek azonban mára elege lett, és igyekszik úgy lavírozni a jobb emberré válás és a Drakulától való függőségi viszony között, hogy azzal egyszerre legyen hasznos állampolgár és jó famulus. A helyzetet bonyolítja, amikor Renfield találkozik a városi korrupció és a helyi maffia ellen hősiesen küzdő rendőrnővel, Rebeccával (Awkwafina), aki egy olyan gyilkossági ügyben nyomoz, amelynek nyomai történetesen épp Renfieldhez vezetnek. Ráadásul egy korábbi támadásból éppen felépülő Drakulának világuralmi tervei támadnak, így a helyzet ezen a fronton sem egyszerű, hiszen a domináns egyedek nem arról híresek, hogy olyan könnyen elengedik alárendeltjeiket, különösen, ha ez a függőségi viszony valamilyen formában kölcsönös…

A Universal Pictures filmstúdió az 1920-as és 1950-es évek között elsősorban horrorfilmjeiről volt ismert, ezek közül is az egyik első nagyobb sikerük az 1931-es, Lugosi Béla főszereplésével készült Drakula volt. Jópár évtizeddel később aztán úgy gondolták, ideje leporolni a régi klasszikusokat és új köntösbe öltöztetni őket. Bár A láthatatlan emberen (2020) kívül pl. sem a Farkasember (2010), sem a Múmia (2017) nem aratott túl nagy sikert, a stúdió nem adta fel.  Most tehát Drakula a soros, akit majd’ 100 évvel Lugosi után ezúttal Nicolas Cage kelt életre, nem is akárhogyan. Hiszen a színész számára nem csak a magyar származású előd szolgált mintaként, hanem minden olyan filmes Drakula-alakítást megidézett új szerepében, amely valamiért izgalmas vagy meghatározó: a németek Nosferatuját Max Schreck megformálásában, az angol Hammer Horror stúdió filmjeiben vámpírkodó Christopher Lee-t, de Cage inspirációs forrásként jelölte meg nagybátyja, Francis Ford Coppola filmjét, az 1992-es Drakulát is, amelyben Gary Oldman alakította a halhatatlan rémet. Cage pedig nem fukarkodik megmutatni színészi eszköztárának sokszínűségét annak érdekében, hogy ő legyen a következő, aki hivatkozási alapként szolgál majd az utókornak. Sajnálatos, hogy magáról a filmről ez nem mondható el.

rnf-teaser1sheet-rgb-4-63b6e33d6747b-2.jpg

Pedig megvolt minden összetevő, ami egy izgalmas posztmodern mozihoz szükséges lehet: kiváló alapötlet, szuper színészek, műfajkavalkád (vígjáték, horror, buddy movie, bosszú-, akció- és maffiafilm stb.), számos filmes és egyéb hommage, illetve olyan vértől iszamós filmvászon, ami után maga Tarantino is megnyalná a tíz ujját.  És persze mindez szándékosan eltúlozva. Ahogy a pszichológiai kulisszaként szolgáló kapcsolatfüggőség problémája is. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Drakula-filmek alapvetően soha nem voltak mentesek a pszichológiai áthallásoktól, metaforáktól. Bram Stroker Drakula c. könyve ihlette az 1922-es német expresszionista némafilmet (igazából nem rendelkeztek a regény megfilmesítési jogaival), a Friedrich Wilhelm Murnau által rendezett Nosferatut. Ebben a vámpír testesíti meg mindazt a rosszat, romlottat és gonoszt (megjelenésében is taszító), ami az ártatlanokat akaratuk ellenére hajtja igájába és szívja el az életerejüket. A gonosz tehát nem a belsőből fakad, hanem kívülről érkezik, a filmes díszlet erősen tükrözi az I. világháború utáni világot, ami kifordult önmagából, ezzel együtt azt is jelzi, a felelősség nem az egyéné, hanem egy külső, ismeretlen és félelmetes erőé. Az 1931-es amerikai feldolgozásban a Lugosi Béla által alakított Drakula azonban teljesen mást szimbolizál.  Ez a vámpír külsőre megnyerő, kifejezetten vonzó egzotikus származásával, szuggesztív tekintetével, aminek nem lehet ellenállni, a vérszívás pedig nem csupán az életenergiával, de a szexualitással is összefüggésben van.  Például a vágyait megélő nő tekintetében, hiszen az eredeti történetek fókuszában egy lány áll, akinek lelkéért és testéért egyaránt folyik a küzdelem.  Ebben a filmben a szereplőknek ki kell lépniük a komfortzónájukból, el kell fogadniuk egy túlvilági, mesebeli lény materializálódásának tényét ahhoz, hogy le tudják őt győzni.  Ezzel szemben az aktuális filmben a famulus, Renfield és Drakula toxikus kapcsolata kerül a középpontba. Illetve ez a Drakula-megjelenítés azért újszerű és ötletes, mert a túlvilági lény önmagában már nem nyűgözi le a mindennapok emberét, nem kelt benne alapvetően félelmet vagy szexuális vágyat. Demisztifikálódott, mégpedig a film humora és eltúlzott jellege miatt. A Nicolas Cage által zseniálisan megformált vámpírban egyszerre van meg minden, ami korai elődeiben: a taszító külső után a megnyerő megjelenés, ám túlvilági jellegét kendőzetlenül tárja a külvilág elé, lyukat beszél környezete, elsősorban Renfield hasába, működése nem ösztönből, hanem érzelmekből és észből fakad, titokzatossága elvész, egyszerűen nárcisztikus, cselekedetei öncélúak és kegyetlenek, vagyis posztmodern vámpírunk nagyon is emberi lett. Célja a film egy pontjától azonos lesz minden filmes főgonosz törekvésével, amivel az alkotók és Cage tovább rombolják a klasszikus Drakula-mítoszt. És a Renfield ebben a vonatkozásban tökéletesen működik.

2553-fp-00409ar-1-1681336546177.jpg

A film valahol a címszereplővel összekapcsolódó rendőrnőnél és a maffia-szálon csúszik el, ami túlzottan bugyutára és következetlenre sikerült még ehhez a túlzásokkal operáló vígjátékhoz képest is. A cselekmény a film kétharmadánál nem csak leül, de konkrétan meg is bicsaklik, ami nagy kár, mert következetlenségével kizökkenti a nézőt. Mivel Renfield eléggé titokzatos figura, az utcai kamerák segítségével bukkannak a nyomára az őt keresők, amit az ellen nagy büszkén ki is hangsúlyoz. Ezek után hőseinknek hogyan fér bele a kávézgatás a nyílt utcán, amikor minden hivatalos szerv és a teljes maffiacsalád egyszerre van a nyomában? Ahogy az is tök érthetetlen, hogy Rebecca ugyan mikor, hogyan, hol öltözik át és jut fegyverekhez a nagy összecsapás előtt? Egyszerűen hazasétált ezekért? A bárhonnan bemérhető mobil használata pedig már csak hab a logikátlanság tortáján. Vagy én néztem túl sok filmet életem során, vagy a menekülés-üldöztetés eme jeleneteivel tényleg valami nem stimmel.

Továbbá az alkotók látványosan mindent megtettek a kellemesen akciódús, jó beszólásokban bővelkedő, némi trükközést is beépítő lezárás érdekében, mégis maradt némi hiányérzetem. A sztori szintjén szépen lekerekítve lezártak mindent, azonban a frissen felszabaduló Renfielddel konkrétan nem kezdtek semmit. A pszichologizáló kulissza itt teljességgel semmivé foszlott, fogalmunk sincs, a történtek után címszereplőnk testében és lelkében milyen változások álltak be, most miként folytatja életét. Mivel nagyjából erre húzták fel a filmet, szerencsés lett volna, ha az alkotók ezt a kérdést nem ebben a formában hagyják nyitva.

Minden hibájával együtt a Renfield egy egyszer-kétszer mindenképp megnézhető, szórakoztató mozi lett, azonban hosszabb távon emlékezni elsősorban Nicolas Cage zseniális Drakula-alakítása miatt fogunk rá.

 

RENFILED

UNIVERSAL PICTURES

Magyarországi premier: 2023.04.13.

Játékidő: 93 perc

 

Szereplők: NICHOLAS HOULT, AWKWAFINA, SHOHREH AGHDASHLOO, BEN SCHWARTZ

és NICOLAS CAGE

Rendezte: CHRIS MCKAY

Forgatókönyvíró: RYAN RIDLEY

 

Magyarországon forgalmazza a UIP-Duna Film

 

Címkék: #horror #dracula #universal #drakula #posztmodern #nicolas cage #renfield #nicholas hoult #lugosi béla #horror vígjáték #kapcsolatfüggő #bram stoker #nosferatu #christopher lee

Szólj hozzá!

Az ifjú Steven Spielberg kalandjai

2023.01.22. 10:28 Danileszk Rita

Számomra mindig izgalmas egy, a filmkészítésről, esetleg alkotóról, de akár magáról a filmiparról szóló mozit látni. Bár számos ilyen témájú mű készült, olyan eddig még soha, ami ilyen módon reflektálna önmagára, alkotójára, mindezeken keresztül pedig magára a filmművészetre. Teszi mindezt úgy, hogy közben tanúi vagyunk egy felnövés történetnek és egy családdrámának is. Steven Spielberg egy csodát tett le az asztalra A Fabelman családdal, ezért rajongóknak kötelező, mindenki másnak pedig erősen ajánlott darab!

a_fabelman_csalad_12v_forum_weboldal_1070x400px2.jpg

A Fabelman családot többféle módon is megközelíthetjük. Az egyik út, ha elvonatkoztatunk a rendező személyétől és kizárólag a filmre magára koncentrálunk. Ebben az esetben izgalmas korrajzot és esettanulmányt kapunk egy zsidó származású amerikai családról egy (kis)fiú szemén keresztül, aki művészi álmokat dédelget. Ám, ha hozzátesszük azt a plusz értelmezési réteget, hogy a filmet az elmúlt közel 50 év egyik legsokoldalúbb alkotója saját élményeit alapul véve írta és rendezte, sokkal izgalmasabb a „játék”. Már csak azért is, mert így kapunk néhány titokmorzsát magától Steven Spielbergtől, aki filmje által betekintést enged saját alkotói világába és látásmódjába. Na, ez az, amit tanítani kellene, ha lehetne. De sajnos ezt a zsigeri filmérzéket és tehetséget nem lehet iskolapadban elsajátítani. A Fabelmen családon keresztül azonban van némi esélyünk ebből az esszenciából valamennyit magunkba szívni.

A film cselekménye igen szövevényes és több mint egy évtizednyi időt ölel fel. Ezalatt megismerkedhetünk a családdal, azon belül elsősorban a kis (majd nagyobb) Sammyvel és szüleihez fűződő viszonyával. A szülők közötti kapcsolatba egy jelenet kivételével csak annyira látunk bele, amennyire a fiú is, ám ez a gyermeki nézőpont nagyon személyes és éles, még úgy is, hogy nem mindig érti, csupán érzi, hogy mi történik. Talán nem számít spoilernek, ha elárulom, Spielberg szülei négy közös gyermekkel a hátuk mögött végül elváltak, mert az anyuka összejött a család legjobb barátjával, aki az apuka munkatársa volt. Erről az eseményről maguk az érintettek is nyilatkoztak a 2017-es Spielberg című dokumentumfilmben. A Fabelman családban pedig maga a rendező dolgozza fel az élményt úgy, ahogyan ő megélte.

8z36_d052_00215r.jpg

A film címe éppen ezért kissé megtévesztő, hiszen nem egy külső nézőpontból ábrázolt, átfogó képet festő sztoriról, hanem egy szubjektív olvasatú családi drámáról, és egy fiú felnövés történetéről van szó. Ez a szubjektív pedig vállaltan a film rendezőjének fiatalkori énje (a három lánytestvér nézőpontja határozott alkotói döntés következtében gyakorlatilag nem jelenik meg a filmben). És épp ettől válik ez a mű izgalmassá. Spielberg zsenijének köszönhetően a szemünk előtt, ám mégis szinte észrevétlenül fonódik össze a fiú tapasztalati nézőpontja és az, amit filmszalagra (8, majd 16 mm-es filmre) rögzít. Az anyuka és a barát szerelme a fiú előtt úgy lepleződik le, ahogy Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjének hőse fedezi fel a fotókon a bűntényt. Hiszen a fénykép, a filmszalag nem hazudik.

8z36_d031_00571r_crop.jpg

Spielberg tökéletes arányérzékkel újabb és újabb tartalmi rétegekkel gazdagítja a filmet, melyeket nem hogy nem érzünk terhesnek, de nézőként a legtermészetesebb módon fogadjuk be őket. Ilyen rétegként bomlik ki a „rendes szakma” és a „művészlét” fundamentális ellentmondásának kérdése és az ebből fakadó konfliktusok, ahogy arra is kitér az alkotó, milyen ára van annak, ha merjük vállalni önmagunkat és céljainkat, de annak is, ha nem. Vagy az amerikai zsidólét terheltségének ábrázolása és ennek hatásai pl. a fiú szociális kapcsolataira.

8z36_d025_00108_0118r_comp.jpg

Spielberg számára csak az a fontos, hogy mitől lesz hiteles, mitől működik az adott film. Ennek rendel alá mindent, nála a látvány mindig a mondanivalót szolgálja és nem fordítva. Képekben gondolkodik és képekben beszél. Scorsese mondta a fent említett dokumentumfilmben, hogy gyakran hang nélkül nézi Spielberg filmjeit, mert azok úgy is működnek. Valóban. Mindebben az az érdekes, hogy filmjei a hangzó részekkel együtt aztán még kerekebbé válnak. Párbeszédei életszerűek és természetesek, a zene mindig tökéletesen a helyén van (legrégebbi munkatárást John Williamsnek hívják), filmképei nem hivalkodóak, de kreatívan komponáltak, és a megfelelő hatást gyakorolják a nézőre. Hadd hozzak egy friss példát A Fabelman családból. A nagymama halálát kétféle nézőpontból látjuk, miközben ezekkel a nézőpontokkal a szereplőket is jellemzi az alkotó. Az apa a technika, a gyakorlatiasság embere, aki a szívmonitoron keresztül figyeli a nagymama szívének ritmusát. Aztán látjuk Sammy nézőpontját. Ő a nagymama nyakát nézi, ahol a bőr alatt finoman lüktet a szívverés, ami aztán abbamarad. Ezt a megrázó és intim pillanatot csupán a képek segítségével éljük át, minden hangzó megnyilvánulás csak ez után, reakcióként következik. Spielberg azonban nem csak a képeket, de a hangokat is rendkívüli érzékkel alkalmazza a filmben, sokat elmond, hogy az anya karaktere (akárcsak a rendező valódi anyukája) zongoraművész, aki a zenén keresztül tudja leginkább kifejezni magát. Ez szintén egy hangsúlyos és meghatározó eleme, fontos motívuma Spielberg legújabb filmjének.

8z36_d007_00426r.jpg

A Fabelman család nem egy idősödő filmrendező nosztalgiamozija, de nem is egy „így jöttem-film”. Külön elemzést érdemelne, Spielberg hogyan forgatta újra és illesztette dramaturgiailag saját fiatalkori zsengéit A Fabelman család jelenetei közé. Talán a legizgalmasabb és legtöbbet eláruló újrázás a Dicső nap, 1964. című „redokumentumfilm”. Ezt a filmet a középiskolás társak tengerparti „lógós” napjáról forgatja Sammy. Ezzel a rövid doksival (nem maradnak észrevétlenek az utalások Leni Riefenstahl Az akarat diadala c. filmjére) a fiú egyszerre fordítja át az ellene irányuló és uralkodó gúnyos közhangulatot, illetve semmisíti meg az őt zaklató ellenséges elemeket (áll rajtuk bosszút?). Itt már egy tudatos rendezőpalánta villantja meg oroszlánkörmeit, aki nem fél használni fegyverét. Ám az „i”-re a pontot mégis az ezt követő jelenet teszi fel, melyben az egyik, őt zaklató fiú teljes értetlenségében számon kéri a fiatal Sammyt. Véleményem szerint ez a film egyik csúcspontja a maga szépségében és ellentmondásosságában. Ebben a jelenetben ér ugyanis össze a kissé összezavarodott fiatal Sammy és az őt újraformáló idősödő, A Fabelman családot elkészítő alkotó. Zseniális, felemelő, számomra filmtörténeti jelentőségű pillanat ez, amelyből az derül ki, hogy Steven Spielbergben egyszerre él a zsigeri módon, gyermeki őszinteséggel dolgozó alkotó és az érett, sokat tapasztalat művész. Ilyen könnyedséggel egy ennyire komplex, summás munkát ugyanis csakis érett alkotó képes letenni az asztalra.

8z36_d024_00219r_crop.jpg

Nem lenne igazságos, ha A Fabelman család esetében nem szólnék a főbb szereplőkről is, ugyanis a színészek valódi telitalálatok, akik díjakat érdemelnének alakításaikért. Michelle Williams és Paul Dano a szülők szerepében érzékeny, finomra hangolt, széles érzelmi skálán mozgó alakításaikkal teszik igazán emlékezetesekké karaktereiket. A kamasz és fiatal felnőtt Sammyt alakó Gabrielle LaBelle pedig azon kívül, hogy épp úgy néz ki, ahogy a fiatal Steven Spielberget is elképzelném, igazán sokszínű alakításával járul hozzá a film hitelességéhez.

8z36_d040_00074_d040_00075comp.jpg

A Fabelman család nem lett hivalkodó vagy az önreflektivitás miatt szerénytelen alkotás, éppen ellenkezőleg. Spielberg a kellő alázattal nyúlt a témához és készítette el a filmet. A Fabelman családot véleményem szerint nyugodtan tekinthetjük esszenciális alkotásnak, amelybe tökéletesen belefér a végén egy imádnivaló filmes geg is. Innentől kezdve biztosan figyelni fogjuk, hol van egy képen/jelenetben a horizont, vagyis mégiscsak tovább ad valami kézzel fogható tanítást a mester, miközben cinkosan ránk kacsint. Ezzel a filmvéggel pedig összeér a film és a valóság, mert pontosan tudjuk, mi történik azután, hogy hősünk kisétál a Universal Stúdió épületéből. Hiszen, ahogy mondani szokták, a többi már (film)történelem.

 

A FABELMAN CSALÁD

THE FABELMANS

AMBLIN ENTERTAINMENT

 premier: 2023. január 19.

játékidő: 151 perc

szereplők: Michelle Williams, Paul Dano, Seth Rogen, Gabriel LaBelle és Judd Hirsch

rendező: Steven Spielberg

forgatókönyvíró: Steven Spielberg & Tony Kushner

Magyarországon forgalmazza a Forum Hungary

Szólj hozzá!

Otto vs Ove

2023.01.15. 14:28 Danileszk Rita

Jó könyvből ritkán készül jó filmadaptáció. Ha mégis, és az véletlenül nem amerikai, akkor gyorsan jön a hollywoodi verzió. Esetünkben 8 évvel később. A kérdés azonban mindig az, hogy miért van szükség remake-re? Tudnak-e újat mondani, vagy csak az elődöt másolni, esetleg felhígítani azt? Az ember, akit Ottónak hívnak esetében azonban szerencsére pozitív irányba billen a mérleg. Ami elsősorban Tom Hanks érdeme.


otto_1600x400.jpg

Otto (Tom Hanks) szabálykövető férfi, néha bizony kényszeresen az. Ezt a lakóparki szomszédai is nap, mint nap megtapasztalják. Meg azt is, hogy mennyire mogorva, néha kifejezetten barátságtalan ember. De nem rosszindulatú. Nem, kicsit sem az. Ám, hogy miért vált ilyenné, annak oka van, amit a szomszédai pontosan tudnak. Ezért többnyire el is engedik a fülük mellett a kellemetlenkedéseit. Azonban minden megváltozik Otto körül, amikor a lakóparkba beköltözik egy új család, ami épp bővülő félben van: a két kislány mellé épp a harmadik gyermeküket várják. Bár Otto nem az a barátkozós fajta, a nagyon is közvetlen Marisol (Mariana Treviño) nem hagy neki más lehetőséget. Otto aztán nem hogy eredeti tervét nem tudja végigvinni, ráadásul még valami változásféle is elindul benne, akár fel van rá készülve, akár nem…

Az ember, akit Ottónak hívnak esetében elkerülhetetlen az összehasonlítás a svéd filmelőddel, hiszen nem csupán könyv- és filmsikerről van szó, hanem egy olyan alkotásról, amit két kategóriában is Oscar-díjra jelöltek (2015). Ezekből az egyik a legjobb idegennyelvű filmé volt, nem véletlenül. A két film azonban, a szinte azonos cselekményleírás ellenére, szerencsére mégis másról szól, pontosabban, a hangsúlyok tevődnek máshová. A svéd film tényleg, és minden tekintetben Ove egész életéről szól. Visszaemlékezésekből ismerjük meg gyermek és fiatalkorát, apjához, majd feleségéhez fűződő viszonyát, de azt is, milyen tragédiák és nehézségek kísérték végig életét, amitől olyan emberré vált, amilyennek a filmbeli első benyomásaink alapján megismerjük. A jelenben pedig végigkísérjük, hogyan találja meg a hangot új szomszédasszonyával, annak családjával, egy-két régi szomszéddal és egy kóbor, de Ovéhoz nagyon is ragaszkodó macskával. Nagyjából azonos filmidőt „töltünk” Ove múltjában, mint jelenében, mert mindkét színtér egyszerre hangsúlyos.

az_ember_akit_ottonak_hivnak_jelenetfoto_4.jpg

Ezzel szemben Otto esete más. Az amerikai verzió főhőse is pont ugyanazokon megy keresztül, mint svéd alteregója, de Otto jelene dominánsabb, mint a múltja. Az amerikai változat nem kívánja a szükségesnél részletesebben bemutatni Otto múltját, így nem véltetlen, hogy ezen belül csupán egy témára fokuszálunk. A hangsúly inkább a jelenen van, azon a változáson, amin Otto keresztülmegy, illetve, hogy hogyan és miért tud lassan felfedezni olyan dolgokat is az életében, amelyek addig hiányoztak. Nem az elvesztett személy helyett, hanem teljesen más szinteken. A jelenidejű cselekmény az amerikai verzióban sokkal nagyobb teret kap, mint a múltbeli. A két film hangsúlyeltolódása talán a lezárásban érhető tetten leginkább: a svéd filmben a kör bezárul, Ove áhított kívánsága teljesül, ezzel szemben Otto világa kinyílik (ezt a végefőcím alatt látjuk teljességében). Emiatt már önmagában is érdekes az amerikai verzió, de amiért ennek a filmnek mindenképpen el kellett készülnie, az Tom Hanks alakítása.

az_ember_akit_ottonak_hivnak_jelenetfoto_6_1.jpg

Hankset rengeteg filmben és szerepben láttuk már. Ez az alakítása talán nyomokban emlékeztet Forrest Gumpéra, de más árnyalatokkal a színészi játékban. Nem véltetlen, hogy relatíve sok a közeli képkivágás, muszáj látnunk arcának és tekintetének mikrorezdüléseit. Épp ezért nem véletlen az sem, hogy idősebb énje kapja a nagyobb játékidőt, még akkor is, ha amúgy Otto fiatal énjét Hanks 26 éves fia, Truman alakítja. Érdekességként jegyzem meg, hogy Hankséknek családi szinten lehetett fontos ennek a filmnek a megszületése, ugyanis Tom Hanks mellett a felesége, Rita Wilson is a film egyik producere volt. Vagyis Hanks ezt a szerepet mindenképpen el akarta játszani, és nem lőtt mellé! A svéd eredetiben Ove és az őt alakító színész, Rolf Lassgård azonos életkorúak voltak (1955-ben születtek) és Tom Hanks esetében csak egy év a differencia (a színész 1956-os születésű). Ezzel együtt mindkét esetben a koránál idősebbnek tűnő embert szerettek volna megformálni, Ove esetében a maszkmesterek (ezért kapta a film a másik Oscar-jelölését) gondoskodtak erről, Otto esetében pedig maga a színész, aki láthatóan sokat fogyott a szerep kedvéért. Az már csak plusz adalék, hogy a filmvégi fotókon, ha jobban megnézzük, az is látható, ahogy Ottónk egyre idősebb és soványabb lesz (ezt feltételezhetően nem valódi fogyással oldották meg). Apróságnak tűnik, mégis milyen sokat képes hozzátenni a karakter, a cselekmény hitelességéhez! A CGI segítségével visszafiatalított Tom Hanks ezzel szemben eléggé illúzióromboló, de szerencsére ilyet csak egy jelenetben kapunk. Bár meggyőződésem, hogy Otto története azért elevenedett meg amerikai közegben, hogy ezt a szerepet Tom Hanks eljátszhassa, a szomszédasszonyt, Marisolt megformáló Mariana Treviño alakítása sem halványodik el Hanksé mellett. Mondjuk, Marisol karaktere hálás szerep, amiben Treviño igazán lubickol is.

az_ember_akit_ottonak_hivnak_jelenetfoto_5.jpg

Az ember, akit Ottónak hívnak tipikusan az a sztori, ami bármilyen kulturális környezetbe átültethető, lokalizálható, mert a történet univerzális. Mivel a készítők okosan nyúltak az alapanyaghoz, a könyvhöz, ráadásul rendelkezésükre állt a Tom Hanksnek nevezett csodaszínész is, így inkább beszélhetünk egy új adaptációról, mintsem remake-ről. Ez pedig egy olyan indok, ami miatt Az ember, akit Ottónak hívnak mindenképp megtekintésre ajánlott!

 

AZ EMBER, AKIT OTTÓNAK HÍVNAK

A MAN CALLED OTTO

 Premier: 2023.01.12.

Játékidő: 126 perc

 Főszereplők: Tom Hanks, Maria Treviño, Kailey Hyman, Rachel Keller. Zene: Thomas Newman. Operatőr: Matthias Koenigswieser. Látvány: Barbara Ling

Írta: Frederik Bacan, Hannes Holm, David Magee

Rendezte: Marc Forster

Magyarországon forgalmazza az InterCom

Szólj hozzá!

Megérkezett a hazai mozikba az új Jason Statham-film, amit egy Guy Ritchie nevű fickó rendezett

2023.01.08. 15:29 Danileszk Rita

Guy Ritchie gondolt egy merészet és hátrahagyta hőn szeretett londoni gengsztereit, de jegelte kicsit az álomgyári nagystúdiós munkákat is, hogy megcsinálja saját kémfilmjét. A végeredmény azonban inkább gyarapítja Jason Statham akciófilmjeinek, mintsem rendezőnk kultfilmjeinek a sorát. Már ha ez szempont. Nekem sajnos az volt.


fortune_hadmuvelet_16v_forum_weboldal_1070x400px.jpg

 

A sztori szerint egy titkos kísérleti bázisról egy különös kegyetlenséggel (mindenkit megölnek) és vérprofi katonai szervezettséggel végrehajtott akció keretében ellopnak valami fontosat. A dolog azonban annyira titkos, hogy még a legfelsőbb körökben sem tudják, mi képezte a lopás tárgyát, csupán annyi infójuk van, hogy a feketepiacon nagyon magas árakon kezdtek licitálni rá. Ekkor lép be a képbe Nathan Jasmine (Cary Elwes), aki a brit titkosszolgálattól egy ütőképes csapat összeverbuválását és az ellopott cucc visszaszerzését kapja feladatául. Nathan azonnal bevonja a műveletbe Orson Fortune-t (Jason Statham), a rendkívüli képességekkel és luxuskategóriás igényekkel megáldott kémet, továbbá egy amerikai hackerlányt, Sarah-t (Aubrey Plaza), illetve a mindenhez is értő J.J.-t (Bugzy Malone). Hamar rájönnek, hogy a szálak a milliárdos bűnöző-üzletemberen, Greg Simmondson (Hugh Grant) keresztül vezetnek, akihez egy nem szokványos módszerrel igyekeznek közel kerülni. Konkrétan: ki szeretnék aknázni, hogy a bűnözőzseni óriási rajongója a hollywoodi sztárszínésznek, Danny Franscescónak (Josh Hartnett), akit Fortune egy kis zsarolással rábír, hogy vegyen részt a bulijukban. A terv szerint Fortune és csapata Danny oldalán szivárog majd be Simmonds köreibe…

Guy Ritchie A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső illetve a Blöff című filmekkel vált ismertté (és ezekkel tette fel Jason Stathamet is a filmvilág nemzetközi térképére), de aztán lendületét vesztette, és filmről filmre kopott ki a korai darabokra oly jellemző eredetiség, vagányság és frissesség. Ami nem lett volna baj, ha ezzel párhuzamosan rendezőnk „beérik”, esetleg megújul, ahogy az sikerült pl. Tarantinónak vagy Danny Boyle-nak. A Spíler vagy az Úriemberek szórakoztató filmek, de nem feltétlenül többek, mint a kezdeti darabok kistestvérei, újabb fejezetei a kétségtelenül egyedi figurákat felvonultató londoni alvilágnak – Guy Ritchie-modorban elmesélve. Ritchie nagy stúdiófilmjeinek ugyan jót tett rendezőnk egyedi stílusa (klipszerű vágások, csavaros sztori, frappáns dialógusok, karakteres szereplők stb.), ám ezek inkább már megbízható iparosmunkák, mintsem valamiben is újat felmutatni képes alkotások. Ezzel együtt jómagam szerettem Ritchie Sherlock Holmes-filmjeit és Az U.N.C.L.E. emberét is, csak éppen nem az jutott eszembe róluk, hogy ezek Guy Ritchie-alkotások lennének. Mondjuk, ez még önmagában nem lenne baj. A Disney-féle Aladdin élőszereplős adaptálása esetében pedig a stúdió elvárása egyértelműen a kockáról kockára történő átültetés volt, így itt alapvetően is felesleges volna bármilyen rendezői kézjegyet keresni. 2021-ben aztán a rendező rajongói reménykedni kezdtek, hogy 16 év kihagyás után ismét egymásra találtak az időközben akciófilmsztárrá vált Jason Stathammel, és tető alá hozták az Egy igazán dühös embert (újabb adaptáció, a 2004-es francia eredeti, A pénzszállító címre hallgat). E bosszúfilm esetében Ritchie azonban teljesen indokolatlanul rendelte magát alá annak, hogy egy Jason Statham-, ne pedig egy Guy Ritchie-filmet készítsen. Ebben az esetben ugyanis már jogosan keresem, de mégse találom a rendezőt az alkotás mögött. Csupán egy korrekt iparost, aki elkészítette Jason Statham legújabb filmjét, és ennél azért többet várnék Ritchie-től. A Fortune-hadművelettel nagyjából ugyanez a problémám. Meg még néhány dolog.

fortune-hadmuvelet_011.jpg

Csak hogy tisztázzuk: a Fortune-hadművelet egy nagyrészt korrektül elkészített, „A „és „B” liga között mozgó akció-kémvígjáték, melynek Jason Statham a főszereplője. Vagy majdnem. A legjobb szövegek és a nagyobb színészi munkát igénylő jelenetek ugyanis pont nem neki jutnak, ezen a téren inkább Aubrey Plaza dominál. Amely karakterekben (Hugh Granté vagy Josh Hartnetté) pedig lett volna még potenciál, őket csupán asszisztálásra használják a főszereplő(k)mellett. Sajnálatos az is, hogy a sztoriban maradtak befoltozatlan lyukak, illetve, hogy a forgatókönyvet annak alkotói (az egyik író maga Ritchie) megkímélték a valóban izgalmas csavaroktól vagy az igazán meglepő fordulatoktól, ami egy kémfilm esetében (és A nagy átverés alcím okán) mégiscsak alapelvárás lenne. Mindezt a rendező humorral és tempóval igyekszik palástolni, ami valamikor összejön, valamikor azonban nem. Azt nem állítom, hogy totál unalomba fullad a film, vagy hogy ne lenne szórakoztató, nem. Csupán azt állítom, hogy ez egy olyan Jason Statham-film, amit Guy Ritchie rendezett, de az írói-rendezői kurázsi valahol elveszett útközben, és itt-ott nagyon félrementek a dolgok. Pedig Az U.N.C.L.E. embere esetében egyszer már sikerült Ritchie-nek egy belevaló, korrekt kis filmet letennie az asztalra ebben a műfajban (ahogy fentebb is jeleztem, ezt a filmjét szerettem).

fortune-hadmuvelet_03.jpg

Aki szereti Stathamet, az biztosan jól fog szórakozni a Fortune-hadműveleten. A gondtalan kikapcsolódást ígérő film, amelyen nem kell sokat agyalni, minden hibája ellenére lényegében teljesíti vállalását. Engem azonban az a kérdés foglalkoztat, hogy a függetlenfilmes, egyedi hangú alkotóként induló Ritchie mostanra valóban csupán egy nagyrészt hangját vesztett iparos lett? Olyan, aki ugyan alkalmazza filmjeiben a rá jellemző stílusjegyeket, általában korrekt munkákat tesz le az asztalra, de szuverén alkotóként egyre kevésbé lesz jelen saját munkáiban? A Fortune-hadművelet ugyanis egy újabb Guy Ritchie-film, amelyben hiába is keressük rendezőnket. Aki hozzám hasonlóan ezt várná, csalódni fog. E szempontból az alcím legalább találó.

 

FORTUNE-HADMŰVELET: A NAGY ÁTVERÉS

OPERATION FORTUNE: RUSE DE GUERRE

STX FILMS

 

premier: 2023. január 5.

játékidő: 114 perc 

szereplők: Jason Statham, Aubrey Plaza, Josh Hartnett, Hugh Grant, Cary Elwes, Bugzy Malone, Eddie Marsan

rendező: Guy Ritchie

forgatókönyvíró: Guy Ritchie, Ivan Atkinson, Marn Davies

producer: Ivan Atkinson, Bill Block, Steven Chasman, Jason Statham

Magyarországon forgalmazza a Forum Hungary

 

Címkék: #jason statham #guy ritchie #Fortune hadművelet #Operation Fortune #kémfilm #akciófilm #vígjáték #blöff

1 komment

Még mindig látlak Téged

2022.12.17. 13:43 Danileszk Rita

A fél világ azt találgatja, vajon James Cameron képes lesz-e újra megdönteni saját rekordját és ismét filmtörténelmet írni az Avatar 2-vel. Ha igen, akkor szinte biztos, hogy gazdagabbak leszünk egy új saga-val, de ha nem, legalábbis egy 3. résszel, hiszen a hírek szerint a 2. és a 3. rész együtt forgott. De most nézzük, megérte-e 13 évet várnunk az Avatar 2. – A víz útja című filmre!

avatar2_16v_main_b1_preview.jpg

A kérdés azért is izgalmas, mert a 2009-es Avatar óta nagyot változott a világ, ahogy a filmnézési szokások is. A 2009-es és gyakorlatilag a 2010-es év nagy része ténylegesen az Avatarról szólt, hiszen rekordsokáig szerepelt a mozik műsorán, mivel a nézők érdeklődése csak lassan múlt iránta. A moziban többszörnézős filmek ideje azonban lejárni látszik. Ennek oka lehet a pandémia, a streaming szolgáltatók tartalomszórása, de a mozijegyek árának emelkedése is. E kérdés boncolgatása egy hosszabb értekezést is megérne, ám ennek hiányában annyit azért leszögezhetünk, hogy legyen szó Marvel- vagy Star Wars-filmről, a nézők jó, ha átlag egyszer-kétszer megnézik a legújabb darabokat a mozikban, de vannak, akik már eleve streaming premierre várnak. Ez alól talán az idén bemutatásra került Top Gun 2 – Maverick című alkotás képez kivételt, amely több hónappal a bemutató után még mindig bevonzotta a közönséget a mozikba. A Top Gun-jelenség elemzése szintén nem témája ennek az írásnak, annyi azonban megállapítható, hogy a nosztalgiafaktoron kívül a Top Gun 2. mindenképp rendelkezett egy olyan többlettel, amiért a nézők hajlandóak voltak többször is moziban, sőt, különböző formátumokban is megtekinteni a filmet. A kérdés az, hogy James Cameron Avatar 2. – A víz útja című alkotása is rendelkezik-e olyan többlettel, amivel a mai kor közönségét képes egynél többször is becsábítani a mozikba a maga 191 percével?

Ami a történetet illeti, a 2. rész kicsit több mint 10 évvel az első rész befejezése után veszi fel a fonalat, amikorra Jake Sully (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldaña) 4 gyermekes családdá bővült. Békésen és boldogan élnek a Természetanya lágy ölén, harmóniában a bolygón élő maroknyi embercsoporttal, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy ott maradhattak a Pandorán. Ám az égenjárók visszatérnek és céljuk ismét a hódítás, ám a naʼvik természetesen ezt nem hagyják annyiban. Jake Sully képzett katona, így az ellenállás vezéralakjaként sikerrel szabotálja az emberek akcióit. Azonban amikor személyes hajtóvadászatot indítanak ellene, akkor Jake úgy dönt, hogy a klán védelme érdekében, családjával együtt elhagyja az otthont. Az egyik vízi törzs oltalma alatt lelnek menedékre, azonban a beilleszkedés, elsősorban a gyerekek számára, nem megy zökkenőmentesen. Arról nem is beszélve, hogy a veszély nem hárult el, sőt, egy régi ismerős vadászkopóként ered a család nyomába…

2096_0100_v0481_1100.jpg

James Cameron kettő dologhoz nagyon ért. Az első, hogy pontosan tudja, hogyan és mitől működik egy film. Az atmoszféra és a filmek világának megteremtése, a pontos arányok, a néha mélyebb rétegeket karcolgató gondolatfutamok vagy jól idézhető egysorosok. Szereplői általában nem bonyolult jellemek; a jók jók, a rosszak rosszak, de mindig karakteresek, ettől válnak emlékezetessé. A második, hogy ez a történetmesélés mindig elképesztő vizualitással párosul, általában valamilyen technikai újításának köszönhetően. És amitől mindez mindig egy leheletnyi mélységet kap, az a morális mondanivaló, amely valamiféle értékválsággal vagy értékvesztéssel párosul. Ez a tétel nagyjából minden egyes filmjére igaz. Ahogy az is, hogy a fentieket egységben tudta tartani, a látvány a cselekményt szolgálta, fűszerezte, de nem nőtt túl rajta. A Titanic esetében ez az egység már repedezni látszott, de azért még nagyjából egyben volt, a 2009-es Avatarnál azonban felborult az egyensúly.

2039a_0080_v0882_1103.jpg

Az Avatar első részével éppen az volt a legnagyobb problémám, hogy a történetet az író-rendező jól ismert mesék és egyéb filmek ezerszer látott elemeiből építette fel, az egyediséget, a saját fordulatokat szinte teljesen nélkülözve. Ami a szereplőket illeti, ők az első részben rendkívül egydimenziósra sikerültek, mondhatni, a naʼvik élethű megjelenítése (ez vitán felül hibátlanul sikerült) elvonta a kreatív energiákat attól, hogy a nyilvánvaló karakterjegyeken túl egyéb jellemzőkkel is felruházza őket, vagy attól, hogy a közöttük lévő kapcsolatoknak valódi mélységet adjon. Lehet azért, hogy tényleg mindenki mindent értsen. Mert az üzenet pofonegyszerű volt, azonban az egyéb vonalakat tökéletesen ledominálta a látvány. A 2. rész esetében a sztori és az üzenet a lényeget tekintve nagyjából ugyanaz és ugyanúgy van felépítve, mint az első rész, csak pepitában (vagy inkább zöldeskékben). Annyi pozitívum a karakterek esetében azonban elmondható, hogy ha nem is sokkal, de valamivel több színt kaptak és a kapcsolati konfliktusoknak köszönhetően valamivel több mélységgel rendelkeznek, mint az első filmben.

s2267_0270_marketingselect_comp2k_v01_1145_r.jpg

Az Avatar 2. nyilván azzal emeli a tétet, hogy kitágítja az első rész világát és az erdei mellett most a vizek ökoszisztémájával és a tengeri élővilággal ismerkedhetünk meg. Lényegében ez az, amiért Cameron ezeket a filmeket csinálja. Hogy ezt a saját maga álmodta alternatív, színes, gyönyörű paradicsomot, amit az ember még nem tett tönkre, bemutassa a világ moziközönségének. Hogy a gyöngyvászon (és a különböző filmformátumok) segítségével belevonjon bennünket egy sajátos ökoszisztémába, a mozi varázsának köszönhetően részesei lehessünk mindennek mi is. És persze, ezáltal fontos természetvédelmi problémákra hívja fel a figyelmet. Így az sem meglepő, hogy a 191 perces játékidő tetemes részét azzal töltjük, hogy szereplőinkkel együtt felfedezzük ezt a fantasztikus világot, velük merülünk alá a tengerek mélyére, és hogy ezt egyáltalán nem érezzük unalmasnak, az a rendező egyik legnagyobb erénye.

2042b_0180_v0464_1291.jpg

Itt jegyezném meg azonban, hogy olyan, mintha Cameron két külön filmet készített volna egy alkotáson belül. Van ez a vízi világos, ahol a szokásos gyerek-gyerek, gyerek-szülő konfliktusokon túl más nem zavarja meg az élet rendjét, harmóniáját. Olyan az egész, mint egy ifjúsági kalandfilm természetfilmes elemekkel. Azonban Cameron valamiért azt is gondolja, hogy az értékvesztés bemutatását kizárólag akciófilmes keretek között lehet megvalósítani. Így amikor berobog ez az akciófilmes vonat a képbe, jön a kapzsi és elvakult ellen, aki tör, zúz, gyilkol, és akit a szokásos módon le kell győzni, nem csak az értékvesztés miatt érződik fájdalmasnak, hanem mert olyan, mintha egy másik filmet néznék az előző film szereplőivel. Ráadásul innentől nincsenek meglepő fordulatok, csupán a kötelező és jól ismert körök – de legalább ahhoz is korrekt látványt biztosít rendezőnk (itt azért Cameron akciófilmes múltja ismét visszaköszön).

2190_0160_still_v01_1046.jpg

Az Avatar 2. – A víz útja ezzel együtt, úgy hiszem, mindenképpen egy olyan film, amiről sokat fogunk még beszélni, akárcsak elődjéről – ilyen vagy olyan előjellel, de sokat. Aki szerette az elsőt, nagy valószínűséggel a folytatásnak is rajongója lesz. Ami biztos, hogy nagybetűs Mozifilmről van szó, annak ellenére, hogy közel sem hibátlan alkotás. Mert hiába a gyengeségei, azt a világot, amit Cameron ezekkel a filmekkel teremt, egyszerűen muszáj látni, érezni, és ez az élmény valóban csak egy moziteremben tud teljessé válni. A cselekmény szintjén pedig okot ad a reményre, hogy Cameron elejtett két titok-morzsát a gyerekek síkján, melyekkel remélhetőleg a további folytatásokban érdemben is fog kezdeni valamit. Ám hogy lesznek-e folytatások, az nagyban múlik e film sikerén. Ami pedig azon múlik, hogy a nézők megtalálják-e azt a többlettartalmat a filmben, ami ismét a csillagok közé emelheti az Avatart – és James Cameront is.

2 komment

süti beállítások módosítása