Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Címkék

#akciófilm (1) #blöff (1) #Fortune hadművelet (1) #guy ritchie (1) #jason statham (1) #kémfilm (1) #Operation Fortune (1) #vígjáték (1) Andrew (1) Angela Bassett (1) anima (1) animáció (1) animus (1) Arany Medve (1) Batman (3) Berlini Filmfesztivál (1) Borbély Alexandra (1) Bosszúállók (2) boszorkány (1) Carl Gustav Jung (1) Chadwick Boseman (1) christian bale (1) christopher nolan (1) Columbia (1) comics (3) cziegler (1) Dakota Johnson (1) Dario Argento (1) DC (1) Disney (2) disney (1) Doktor Strange (1) élőhalott (1) Emma (1) Enyedi Ildikó (1) fan service (1) Fekete Párduc (1) Fekete Párduc 2. (1) feminizmus (1) filmszemle (3) folytatás (1) függetlenfilm (1) Garfield (1) gender studies (1) George A. Romero (1) gyász (1) horror (2) Hulk (1) Ifans (1) interjú (1) iszlamista (1) joaquin phoenix (1) Joker (1) Jung (1) képregény (1) képregényfilm (1) kommunizmus (1) kritika (1) Lee (1) Letitia Wright (1) Luca Guadagnino (1) Ludwig Göransson (1) Lupita Nyongo (1) magyar film (1) Martin Freeman (1) Marvel (3) Marvel-film (1) MCU (1) mese (1) Morcsányi Géza (1) Namor (1) NSZK (1) Pókember (2) politika (1) pszichoanalízis (1) robert de niro (1) Ryan Coogler (1) sándor (1) shrek (1) Shuri (1) sorozatok (1) Stan (2) Stephen King (1) Stone (1) superman (1) szuperhős (3) Talocan (1) társadalmi nem (1) TChalla (1) Tenoch Huerta (1) terrorizmus (1) Thanos (1) Tilda Swinton (1) tim burton (1) titán (1) todd phillips (1) Tom Savini (1) v1 (1) Vasember (1) virage gomba (1) wicca (1) Winston Duke (1) zombi (1) Címkefelhő

Az ifjú Steven Spielberg kalandjai

2023.01.22. 10:28 Danileszk Rita

Számomra mindig izgalmas egy, a filmkészítésről, esetleg alkotóról, de akár magáról a filmiparról szóló mozit látni. Bár számos ilyen témájú mű készült, olyan eddig még soha, ami ilyen módon reflektálna önmagára, alkotójára, mindezeken keresztül pedig magára a filmművészetre. Teszi mindezt úgy, hogy közben tanúi vagyunk egy felnövés történetnek és egy családdrámának is. Steven Spielberg egy csodát tett le az asztalra A Fabelman családdal, ezért rajongóknak kötelező, mindenki másnak pedig erősen ajánlott darab!

a_fabelman_csalad_12v_forum_weboldal_1070x400px2.jpg

A Fabelman családot többféle módon is megközelíthetjük. Az egyik út, ha elvonatkoztatunk a rendező személyétől és kizárólag a filmre magára koncentrálunk. Ebben az esetben izgalmas korrajzot és esettanulmányt kapunk egy zsidó származású amerikai családról egy (kis)fiú szemén keresztül, aki művészi álmokat dédelget. Ám, ha hozzátesszük azt a plusz értelmezési réteget, hogy a filmet az elmúlt közel 50 év egyik legsokoldalúbb alkotója saját élményeit alapul véve írta és rendezte, sokkal izgalmasabb a „játék”. Már csak azért is, mert így kapunk néhány titokmorzsát magától Steven Spielbergtől, aki filmje által betekintést enged saját alkotói világába és látásmódjába. Na, ez az, amit tanítani kellene, ha lehetne. De sajnos ezt a zsigeri filmérzéket és tehetséget nem lehet iskolapadban elsajátítani. A Fabelmen családon keresztül azonban van némi esélyünk ebből az esszenciából valamennyit magunkba szívni.

A film cselekménye igen szövevényes és több mint egy évtizednyi időt ölel fel. Ezalatt megismerkedhetünk a családdal, azon belül elsősorban a kis (majd nagyobb) Sammyvel és szüleihez fűződő viszonyával. A szülők közötti kapcsolatba egy jelenet kivételével csak annyira látunk bele, amennyire a fiú is, ám ez a gyermeki nézőpont nagyon személyes és éles, még úgy is, hogy nem mindig érti, csupán érzi, hogy mi történik. Talán nem számít spoilernek, ha elárulom, Spielberg szülei négy közös gyermekkel a hátuk mögött végül elváltak, mert az anyuka összejött a család legjobb barátjával, aki az apuka munkatársa volt. Erről az eseményről maguk az érintettek is nyilatkoztak a 2017-es Spielberg című dokumentumfilmben. A Fabelman családban pedig maga a rendező dolgozza fel az élményt úgy, ahogyan ő megélte.

8z36_d052_00215r.jpg

A film címe éppen ezért kissé megtévesztő, hiszen nem egy külső nézőpontból ábrázolt, átfogó képet festő sztoriról, hanem egy szubjektív olvasatú családi drámáról, és egy fiú felnövés történetéről van szó. Ez a szubjektív pedig vállaltan a film rendezőjének fiatalkori énje (a három lánytestvér nézőpontja határozott alkotói döntés következtében gyakorlatilag nem jelenik meg a filmben). És épp ettől válik ez a mű izgalmassá. Spielberg zsenijének köszönhetően a szemünk előtt, ám mégis szinte észrevétlenül fonódik össze a fiú tapasztalati nézőpontja és az, amit filmszalagra (8, majd 16 mm-es filmre) rögzít. Az anyuka és a barát szerelme a fiú előtt úgy lepleződik le, ahogy Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjének hőse fedezi fel a fotókon a bűntényt. Hiszen a fénykép, a filmszalag nem hazudik.

8z36_d031_00571r_crop.jpg

Spielberg tökéletes arányérzékkel újabb és újabb tartalmi rétegekkel gazdagítja a filmet, melyeket nem hogy nem érzünk terhesnek, de nézőként a legtermészetesebb módon fogadjuk be őket. Ilyen rétegként bomlik ki a „rendes szakma” és a „művészlét” fundamentális ellentmondásának kérdése és az ebből fakadó konfliktusok, ahogy arra is kitér az alkotó, milyen ára van annak, ha merjük vállalni önmagunkat és céljainkat, de annak is, ha nem. Vagy az amerikai zsidólét terheltségének ábrázolása és ennek hatásai pl. a fiú szociális kapcsolataira.

8z36_d025_00108_0118r_comp.jpg

Spielberg számára csak az a fontos, hogy mitől lesz hiteles, mitől működik az adott film. Ennek rendel alá mindent, nála a látvány mindig a mondanivalót szolgálja és nem fordítva. Képekben gondolkodik és képekben beszél. Scorsese mondta a fent említett dokumentumfilmben, hogy gyakran hang nélkül nézi Spielberg filmjeit, mert azok úgy is működnek. Valóban. Mindebben az az érdekes, hogy filmjei a hangzó részekkel együtt aztán még kerekebbé válnak. Párbeszédei életszerűek és természetesek, a zene mindig tökéletesen a helyén van (legrégebbi munkatárást John Williamsnek hívják), filmképei nem hivalkodóak, de kreatívan komponáltak, és a megfelelő hatást gyakorolják a nézőre. Hadd hozzak egy friss példát A Fabelman családból. A nagymama halálát kétféle nézőpontból látjuk, miközben ezekkel a nézőpontokkal a szereplőket is jellemzi az alkotó. Az apa a technika, a gyakorlatiasság embere, aki a szívmonitoron keresztül figyeli a nagymama szívének ritmusát. Aztán látjuk Sammy nézőpontját. Ő a nagymama nyakát nézi, ahol a bőr alatt finoman lüktet a szívverés, ami aztán abbamarad. Ezt a megrázó és intim pillanatot csupán a képek segítségével éljük át, minden hangzó megnyilvánulás csak ez után, reakcióként következik. Spielberg azonban nem csak a képeket, de a hangokat is rendkívüli érzékkel alkalmazza a filmben, sokat elmond, hogy az anya karaktere (akárcsak a rendező valódi anyukája) zongoraművész, aki a zenén keresztül tudja leginkább kifejezni magát. Ez szintén egy hangsúlyos és meghatározó eleme, fontos motívuma Spielberg legújabb filmjének.

8z36_d007_00426r.jpg

A Fabelman család nem egy idősödő filmrendező nosztalgiamozija, de nem is egy „így jöttem-film”. Külön elemzést érdemelne, Spielberg hogyan forgatta újra és illesztette dramaturgiailag saját fiatalkori zsengéit A Fabelman család jelenetei közé. Talán a legizgalmasabb és legtöbbet eláruló újrázás a Dicső nap, 1964. című „redokumentumfilm”. Ezt a filmet a középiskolás társak tengerparti „lógós” napjáról forgatja Sammy. Ezzel a rövid doksival (nem maradnak észrevétlenek az utalások Leni Riefenstahl Az akarat diadala c. filmjére) a fiú egyszerre fordítja át az ellene irányuló és uralkodó gúnyos közhangulatot, illetve semmisíti meg az őt zaklató ellenséges elemeket (áll rajtuk bosszút?). Itt már egy tudatos rendezőpalánta villantja meg oroszlánkörmeit, aki nem fél használni fegyverét. Ám az „i”-re a pontot mégis az ezt követő jelenet teszi fel, melyben az egyik, őt zaklató fiú teljes értetlenségében számon kéri a fiatal Sammyt. Véleményem szerint ez a film egyik csúcspontja a maga szépségében és ellentmondásosságában. Ebben a jelenetben ér ugyanis össze a kissé összezavarodott fiatal Sammy és az őt újraformáló idősödő, A Fabelman családot elkészítő alkotó. Zseniális, felemelő, számomra filmtörténeti jelentőségű pillanat ez, amelyből az derül ki, hogy Steven Spielbergben egyszerre él a zsigeri módon, gyermeki őszinteséggel dolgozó alkotó és az érett, sokat tapasztalat művész. Ilyen könnyedséggel egy ennyire komplex, summás munkát ugyanis csakis érett alkotó képes letenni az asztalra.

8z36_d024_00219r_crop.jpg

Nem lenne igazságos, ha A Fabelman család esetében nem szólnék a főbb szereplőkről is, ugyanis a színészek valódi telitalálatok, akik díjakat érdemelnének alakításaikért. Michelle Williams és Paul Dano a szülők szerepében érzékeny, finomra hangolt, széles érzelmi skálán mozgó alakításaikkal teszik igazán emlékezetesekké karaktereiket. A kamasz és fiatal felnőtt Sammyt alakó Gabrielle LaBelle pedig azon kívül, hogy épp úgy néz ki, ahogy a fiatal Steven Spielberget is elképzelném, igazán sokszínű alakításával járul hozzá a film hitelességéhez.

8z36_d040_00074_d040_00075comp.jpg

A Fabelman család nem lett hivalkodó vagy az önreflektivitás miatt szerénytelen alkotás, éppen ellenkezőleg. Spielberg a kellő alázattal nyúlt a témához és készítette el a filmet. A Fabelman családot véleményem szerint nyugodtan tekinthetjük esszenciális alkotásnak, amelybe tökéletesen belefér a végén egy imádnivaló filmes geg is. Innentől kezdve biztosan figyelni fogjuk, hol van egy képen/jelenetben a horizont, vagyis mégiscsak tovább ad valami kézzel fogható tanítást a mester, miközben cinkosan ránk kacsint. Ezzel a filmvéggel pedig összeér a film és a valóság, mert pontosan tudjuk, mi történik azután, hogy hősünk kisétál a Universal Stúdió épületéből. Hiszen, ahogy mondani szokták, a többi már (film)történelem.

 

A FABELMAN CSALÁD

THE FABELMANS

AMBLIN ENTERTAINMENT

 premier: 2023. január 19.

játékidő: 151 perc

szereplők: Michelle Williams, Paul Dano, Seth Rogen, Gabriel LaBelle és Judd Hirsch

rendező: Steven Spielberg

forgatókönyvíró: Steven Spielberg & Tony Kushner

Magyarországon forgalmazza a Forum Hungary

Szólj hozzá!

Otto vs Ove

2023.01.15. 14:28 Danileszk Rita

Jó könyvből ritkán készül jó filmadaptáció. Ha mégis, és az véletlenül nem amerikai, akkor gyorsan jön a hollywoodi verzió. Esetünkben 8 évvel később. A kérdés azonban mindig az, hogy miért van szükség remake-re? Tudnak-e újat mondani, vagy csak az elődöt másolni, esetleg felhígítani azt? Az ember, akit Ottónak hívnak esetében azonban szerencsére pozitív irányba billen a mérleg. Ami elsősorban Tom Hanks érdeme.


otto_1600x400.jpg

Otto (Tom Hanks) szabálykövető férfi, néha bizony kényszeresen az. Ezt a lakóparki szomszédai is nap, mint nap megtapasztalják. Meg azt is, hogy mennyire mogorva, néha kifejezetten barátságtalan ember. De nem rosszindulatú. Nem, kicsit sem az. Ám, hogy miért vált ilyenné, annak oka van, amit a szomszédai pontosan tudnak. Ezért többnyire el is engedik a fülük mellett a kellemetlenkedéseit. Azonban minden megváltozik Otto körül, amikor a lakóparkba beköltözik egy új család, ami épp bővülő félben van: a két kislány mellé épp a harmadik gyermeküket várják. Bár Otto nem az a barátkozós fajta, a nagyon is közvetlen Marisol (Mariana Treviño) nem hagy neki más lehetőséget. Otto aztán nem hogy eredeti tervét nem tudja végigvinni, ráadásul még valami változásféle is elindul benne, akár fel van rá készülve, akár nem…

Az ember, akit Ottónak hívnak esetében elkerülhetetlen az összehasonlítás a svéd filmelőddel, hiszen nem csupán könyv- és filmsikerről van szó, hanem egy olyan alkotásról, amit két kategóriában is Oscar-díjra jelöltek (2015). Ezekből az egyik a legjobb idegennyelvű filmé volt, nem véletlenül. A két film azonban, a szinte azonos cselekményleírás ellenére, szerencsére mégis másról szól, pontosabban, a hangsúlyok tevődnek máshová. A svéd film tényleg, és minden tekintetben Ove egész életéről szól. Visszaemlékezésekből ismerjük meg gyermek és fiatalkorát, apjához, majd feleségéhez fűződő viszonyát, de azt is, milyen tragédiák és nehézségek kísérték végig életét, amitől olyan emberré vált, amilyennek a filmbeli első benyomásaink alapján megismerjük. A jelenben pedig végigkísérjük, hogyan találja meg a hangot új szomszédasszonyával, annak családjával, egy-két régi szomszéddal és egy kóbor, de Ovéhoz nagyon is ragaszkodó macskával. Nagyjából azonos filmidőt „töltünk” Ove múltjában, mint jelenében, mert mindkét színtér egyszerre hangsúlyos.

az_ember_akit_ottonak_hivnak_jelenetfoto_4.jpg

Ezzel szemben Otto esete más. Az amerikai verzió főhőse is pont ugyanazokon megy keresztül, mint svéd alteregója, de Otto jelene dominánsabb, mint a múltja. Az amerikai változat nem kívánja a szükségesnél részletesebben bemutatni Otto múltját, így nem véltetlen, hogy ezen belül csupán egy témára fokuszálunk. A hangsúly inkább a jelenen van, azon a változáson, amin Otto keresztülmegy, illetve, hogy hogyan és miért tud lassan felfedezni olyan dolgokat is az életében, amelyek addig hiányoztak. Nem az elvesztett személy helyett, hanem teljesen más szinteken. A jelenidejű cselekmény az amerikai verzióban sokkal nagyobb teret kap, mint a múltbeli. A két film hangsúlyeltolódása talán a lezárásban érhető tetten leginkább: a svéd filmben a kör bezárul, Ove áhított kívánsága teljesül, ezzel szemben Otto világa kinyílik (ezt a végefőcím alatt látjuk teljességében). Emiatt már önmagában is érdekes az amerikai verzió, de amiért ennek a filmnek mindenképpen el kellett készülnie, az Tom Hanks alakítása.

az_ember_akit_ottonak_hivnak_jelenetfoto_6_1.jpg

Hankset rengeteg filmben és szerepben láttuk már. Ez az alakítása talán nyomokban emlékeztet Forrest Gumpéra, de más árnyalatokkal a színészi játékban. Nem véltetlen, hogy relatíve sok a közeli képkivágás, muszáj látnunk arcának és tekintetének mikrorezdüléseit. Épp ezért nem véletlen az sem, hogy idősebb énje kapja a nagyobb játékidőt, még akkor is, ha amúgy Otto fiatal énjét Hanks 26 éves fia, Truman alakítja. Érdekességként jegyzem meg, hogy Hankséknek családi szinten lehetett fontos ennek a filmnek a megszületése, ugyanis Tom Hanks mellett a felesége, Rita Wilson is a film egyik producere volt. Vagyis Hanks ezt a szerepet mindenképpen el akarta játszani, és nem lőtt mellé! A svéd eredetiben Ove és az őt alakító színész, Rolf Lassgård azonos életkorúak voltak (1955-ben születtek) és Tom Hanks esetében csak egy év a differencia (a színész 1956-os születésű). Ezzel együtt mindkét esetben a koránál idősebbnek tűnő embert szerettek volna megformálni, Ove esetében a maszkmesterek (ezért kapta a film a másik Oscar-jelölését) gondoskodtak erről, Otto esetében pedig maga a színész, aki láthatóan sokat fogyott a szerep kedvéért. Az már csak plusz adalék, hogy a filmvégi fotókon, ha jobban megnézzük, az is látható, ahogy Ottónk egyre idősebb és soványabb lesz (ezt feltételezhetően nem valódi fogyással oldották meg). Apróságnak tűnik, mégis milyen sokat képes hozzátenni a karakter, a cselekmény hitelességéhez! A CGI segítségével visszafiatalított Tom Hanks ezzel szemben eléggé illúzióromboló, de szerencsére ilyet csak egy jelenetben kapunk. Bár meggyőződésem, hogy Otto története azért elevenedett meg amerikai közegben, hogy ezt a szerepet Tom Hanks eljátszhassa, a szomszédasszonyt, Marisolt megformáló Mariana Treviño alakítása sem halványodik el Hanksé mellett. Mondjuk, Marisol karaktere hálás szerep, amiben Treviño igazán lubickol is.

az_ember_akit_ottonak_hivnak_jelenetfoto_5.jpg

Az ember, akit Ottónak hívnak tipikusan az a sztori, ami bármilyen kulturális környezetbe átültethető, lokalizálható, mert a történet univerzális. Mivel a készítők okosan nyúltak az alapanyaghoz, a könyvhöz, ráadásul rendelkezésükre állt a Tom Hanksnek nevezett csodaszínész is, így inkább beszélhetünk egy új adaptációról, mintsem remake-ről. Ez pedig egy olyan indok, ami miatt Az ember, akit Ottónak hívnak mindenképp megtekintésre ajánlott!

 

AZ EMBER, AKIT OTTÓNAK HÍVNAK

A MAN CALLED OTTO

 Premier: 2023.01.12.

Játékidő: 126 perc

 Főszereplők: Tom Hanks, Maria Treviño, Kailey Hyman, Rachel Keller. Zene: Thomas Newman. Operatőr: Matthias Koenigswieser. Látvány: Barbara Ling

Írta: Frederik Bacan, Hannes Holm, David Magee

Rendezte: Marc Forster

Magyarországon forgalmazza az InterCom

Szólj hozzá!

Megérkezett a hazai mozikba az új Jason Statham-film, amit egy Guy Ritchie nevű fickó rendezett

2023.01.08. 15:29 Danileszk Rita

Guy Ritchie gondolt egy merészet és hátrahagyta hőn szeretett londoni gengsztereit, de jegelte kicsit az álomgyári nagystúdiós munkákat is, hogy megcsinálja saját kémfilmjét. A végeredmény azonban inkább gyarapítja Jason Statham akciófilmjeinek, mintsem rendezőnk kultfilmjeinek a sorát. Már ha ez szempont. Nekem sajnos az volt.


fortune_hadmuvelet_16v_forum_weboldal_1070x400px.jpg

 

A sztori szerint egy titkos kísérleti bázisról egy különös kegyetlenséggel (mindenkit megölnek) és vérprofi katonai szervezettséggel végrehajtott akció keretében ellopnak valami fontosat. A dolog azonban annyira titkos, hogy még a legfelsőbb körökben sem tudják, mi képezte a lopás tárgyát, csupán annyi infójuk van, hogy a feketepiacon nagyon magas árakon kezdtek licitálni rá. Ekkor lép be a képbe Nathan Jasmine (Cary Elwes), aki a brit titkosszolgálattól egy ütőképes csapat összeverbuválását és az ellopott cucc visszaszerzését kapja feladatául. Nathan azonnal bevonja a műveletbe Orson Fortune-t (Jason Statham), a rendkívüli képességekkel és luxuskategóriás igényekkel megáldott kémet, továbbá egy amerikai hackerlányt, Sarah-t (Aubrey Plaza), illetve a mindenhez is értő J.J.-t (Bugzy Malone). Hamar rájönnek, hogy a szálak a milliárdos bűnöző-üzletemberen, Greg Simmondson (Hugh Grant) keresztül vezetnek, akihez egy nem szokványos módszerrel igyekeznek közel kerülni. Konkrétan: ki szeretnék aknázni, hogy a bűnözőzseni óriási rajongója a hollywoodi sztárszínésznek, Danny Franscescónak (Josh Hartnett), akit Fortune egy kis zsarolással rábír, hogy vegyen részt a bulijukban. A terv szerint Fortune és csapata Danny oldalán szivárog majd be Simmonds köreibe…

Guy Ritchie A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső illetve a Blöff című filmekkel vált ismertté (és ezekkel tette fel Jason Stathamet is a filmvilág nemzetközi térképére), de aztán lendületét vesztette, és filmről filmre kopott ki a korai darabokra oly jellemző eredetiség, vagányság és frissesség. Ami nem lett volna baj, ha ezzel párhuzamosan rendezőnk „beérik”, esetleg megújul, ahogy az sikerült pl. Tarantinónak vagy Danny Boyle-nak. A Spíler vagy az Úriemberek szórakoztató filmek, de nem feltétlenül többek, mint a kezdeti darabok kistestvérei, újabb fejezetei a kétségtelenül egyedi figurákat felvonultató londoni alvilágnak – Guy Ritchie-modorban elmesélve. Ritchie nagy stúdiófilmjeinek ugyan jót tett rendezőnk egyedi stílusa (klipszerű vágások, csavaros sztori, frappáns dialógusok, karakteres szereplők stb.), ám ezek inkább már megbízható iparosmunkák, mintsem valamiben is újat felmutatni képes alkotások. Ezzel együtt jómagam szerettem Ritchie Sherlock Holmes-filmjeit és Az U.N.C.L.E. emberét is, csak éppen nem az jutott eszembe róluk, hogy ezek Guy Ritchie-alkotások lennének. Mondjuk, ez még önmagában nem lenne baj. A Disney-féle Aladdin élőszereplős adaptálása esetében pedig a stúdió elvárása egyértelműen a kockáról kockára történő átültetés volt, így itt alapvetően is felesleges volna bármilyen rendezői kézjegyet keresni. 2021-ben aztán a rendező rajongói reménykedni kezdtek, hogy 16 év kihagyás után ismét egymásra találtak az időközben akciófilmsztárrá vált Jason Stathammel, és tető alá hozták az Egy igazán dühös embert (újabb adaptáció, a 2004-es francia eredeti, A pénzszállító címre hallgat). E bosszúfilm esetében Ritchie azonban teljesen indokolatlanul rendelte magát alá annak, hogy egy Jason Statham-, ne pedig egy Guy Ritchie-filmet készítsen. Ebben az esetben ugyanis már jogosan keresem, de mégse találom a rendezőt az alkotás mögött. Csupán egy korrekt iparost, aki elkészítette Jason Statham legújabb filmjét, és ennél azért többet várnék Ritchie-től. A Fortune-hadművelettel nagyjából ugyanez a problémám. Meg még néhány dolog.

fortune-hadmuvelet_011.jpg

Csak hogy tisztázzuk: a Fortune-hadművelet egy nagyrészt korrektül elkészített, „A „és „B” liga között mozgó akció-kémvígjáték, melynek Jason Statham a főszereplője. Vagy majdnem. A legjobb szövegek és a nagyobb színészi munkát igénylő jelenetek ugyanis pont nem neki jutnak, ezen a téren inkább Aubrey Plaza dominál. Amely karakterekben (Hugh Granté vagy Josh Hartnetté) pedig lett volna még potenciál, őket csupán asszisztálásra használják a főszereplő(k)mellett. Sajnálatos az is, hogy a sztoriban maradtak befoltozatlan lyukak, illetve, hogy a forgatókönyvet annak alkotói (az egyik író maga Ritchie) megkímélték a valóban izgalmas csavaroktól vagy az igazán meglepő fordulatoktól, ami egy kémfilm esetében (és A nagy átverés alcím okán) mégiscsak alapelvárás lenne. Mindezt a rendező humorral és tempóval igyekszik palástolni, ami valamikor összejön, valamikor azonban nem. Azt nem állítom, hogy totál unalomba fullad a film, vagy hogy ne lenne szórakoztató, nem. Csupán azt állítom, hogy ez egy olyan Jason Statham-film, amit Guy Ritchie rendezett, de az írói-rendezői kurázsi valahol elveszett útközben, és itt-ott nagyon félrementek a dolgok. Pedig Az U.N.C.L.E. embere esetében egyszer már sikerült Ritchie-nek egy belevaló, korrekt kis filmet letennie az asztalra ebben a műfajban (ahogy fentebb is jeleztem, ezt a filmjét szerettem).

fortune-hadmuvelet_03.jpg

Aki szereti Stathamet, az biztosan jól fog szórakozni a Fortune-hadműveleten. A gondtalan kikapcsolódást ígérő film, amelyen nem kell sokat agyalni, minden hibája ellenére lényegében teljesíti vállalását. Engem azonban az a kérdés foglalkoztat, hogy a függetlenfilmes, egyedi hangú alkotóként induló Ritchie mostanra valóban csupán egy nagyrészt hangját vesztett iparos lett? Olyan, aki ugyan alkalmazza filmjeiben a rá jellemző stílusjegyeket, általában korrekt munkákat tesz le az asztalra, de szuverén alkotóként egyre kevésbé lesz jelen saját munkáiban? A Fortune-hadművelet ugyanis egy újabb Guy Ritchie-film, amelyben hiába is keressük rendezőnket. Aki hozzám hasonlóan ezt várná, csalódni fog. E szempontból az alcím legalább találó.

 

FORTUNE-HADMŰVELET: A NAGY ÁTVERÉS

OPERATION FORTUNE: RUSE DE GUERRE

STX FILMS

 

premier: 2023. január 5.

játékidő: 114 perc 

szereplők: Jason Statham, Aubrey Plaza, Josh Hartnett, Hugh Grant, Cary Elwes, Bugzy Malone, Eddie Marsan

rendező: Guy Ritchie

forgatókönyvíró: Guy Ritchie, Ivan Atkinson, Marn Davies

producer: Ivan Atkinson, Bill Block, Steven Chasman, Jason Statham

Magyarországon forgalmazza a Forum Hungary

 

Címkék: #jason statham #guy ritchie #Fortune hadművelet #Operation Fortune #kémfilm #akciófilm #vígjáték #blöff

1 komment

Még mindig látlak Téged

2022.12.17. 13:43 Danileszk Rita

A fél világ azt találgatja, vajon James Cameron képes lesz-e újra megdönteni saját rekordját és ismét filmtörténelmet írni az Avatar 2-vel. Ha igen, akkor szinte biztos, hogy gazdagabbak leszünk egy új saga-val, de ha nem, legalábbis egy 3. résszel, hiszen a hírek szerint a 2. és a 3. rész együtt forgott. De most nézzük, megérte-e 13 évet várnunk az Avatar 2. – A víz útja című filmre!

avatar2_16v_main_b1_preview.jpg

A kérdés azért is izgalmas, mert a 2009-es Avatar óta nagyot változott a világ, ahogy a filmnézési szokások is. A 2009-es és gyakorlatilag a 2010-es év nagy része ténylegesen az Avatarról szólt, hiszen rekordsokáig szerepelt a mozik műsorán, mivel a nézők érdeklődése csak lassan múlt iránta. A moziban többszörnézős filmek ideje azonban lejárni látszik. Ennek oka lehet a pandémia, a streaming szolgáltatók tartalomszórása, de a mozijegyek árának emelkedése is. E kérdés boncolgatása egy hosszabb értekezést is megérne, ám ennek hiányában annyit azért leszögezhetünk, hogy legyen szó Marvel- vagy Star Wars-filmről, a nézők jó, ha átlag egyszer-kétszer megnézik a legújabb darabokat a mozikban, de vannak, akik már eleve streaming premierre várnak. Ez alól talán az idén bemutatásra került Top Gun 2 – Maverick című alkotás képez kivételt, amely több hónappal a bemutató után még mindig bevonzotta a közönséget a mozikba. A Top Gun-jelenség elemzése szintén nem témája ennek az írásnak, annyi azonban megállapítható, hogy a nosztalgiafaktoron kívül a Top Gun 2. mindenképp rendelkezett egy olyan többlettel, amiért a nézők hajlandóak voltak többször is moziban, sőt, különböző formátumokban is megtekinteni a filmet. A kérdés az, hogy James Cameron Avatar 2. – A víz útja című alkotása is rendelkezik-e olyan többlettel, amivel a mai kor közönségét képes egynél többször is becsábítani a mozikba a maga 191 percével?

Ami a történetet illeti, a 2. rész kicsit több mint 10 évvel az első rész befejezése után veszi fel a fonalat, amikorra Jake Sully (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldaña) 4 gyermekes családdá bővült. Békésen és boldogan élnek a Természetanya lágy ölén, harmóniában a bolygón élő maroknyi embercsoporttal, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy ott maradhattak a Pandorán. Ám az égenjárók visszatérnek és céljuk ismét a hódítás, ám a naʼvik természetesen ezt nem hagyják annyiban. Jake Sully képzett katona, így az ellenállás vezéralakjaként sikerrel szabotálja az emberek akcióit. Azonban amikor személyes hajtóvadászatot indítanak ellene, akkor Jake úgy dönt, hogy a klán védelme érdekében, családjával együtt elhagyja az otthont. Az egyik vízi törzs oltalma alatt lelnek menedékre, azonban a beilleszkedés, elsősorban a gyerekek számára, nem megy zökkenőmentesen. Arról nem is beszélve, hogy a veszély nem hárult el, sőt, egy régi ismerős vadászkopóként ered a család nyomába…

2096_0100_v0481_1100.jpg

James Cameron kettő dologhoz nagyon ért. Az első, hogy pontosan tudja, hogyan és mitől működik egy film. Az atmoszféra és a filmek világának megteremtése, a pontos arányok, a néha mélyebb rétegeket karcolgató gondolatfutamok vagy jól idézhető egysorosok. Szereplői általában nem bonyolult jellemek; a jók jók, a rosszak rosszak, de mindig karakteresek, ettől válnak emlékezetessé. A második, hogy ez a történetmesélés mindig elképesztő vizualitással párosul, általában valamilyen technikai újításának köszönhetően. És amitől mindez mindig egy leheletnyi mélységet kap, az a morális mondanivaló, amely valamiféle értékválsággal vagy értékvesztéssel párosul. Ez a tétel nagyjából minden egyes filmjére igaz. Ahogy az is, hogy a fentieket egységben tudta tartani, a látvány a cselekményt szolgálta, fűszerezte, de nem nőtt túl rajta. A Titanic esetében ez az egység már repedezni látszott, de azért még nagyjából egyben volt, a 2009-es Avatarnál azonban felborult az egyensúly.

2039a_0080_v0882_1103.jpg

Az Avatar első részével éppen az volt a legnagyobb problémám, hogy a történetet az író-rendező jól ismert mesék és egyéb filmek ezerszer látott elemeiből építette fel, az egyediséget, a saját fordulatokat szinte teljesen nélkülözve. Ami a szereplőket illeti, ők az első részben rendkívül egydimenziósra sikerültek, mondhatni, a naʼvik élethű megjelenítése (ez vitán felül hibátlanul sikerült) elvonta a kreatív energiákat attól, hogy a nyilvánvaló karakterjegyeken túl egyéb jellemzőkkel is felruházza őket, vagy attól, hogy a közöttük lévő kapcsolatoknak valódi mélységet adjon. Lehet azért, hogy tényleg mindenki mindent értsen. Mert az üzenet pofonegyszerű volt, azonban az egyéb vonalakat tökéletesen ledominálta a látvány. A 2. rész esetében a sztori és az üzenet a lényeget tekintve nagyjából ugyanaz és ugyanúgy van felépítve, mint az első rész, csak pepitában (vagy inkább zöldeskékben). Annyi pozitívum a karakterek esetében azonban elmondható, hogy ha nem is sokkal, de valamivel több színt kaptak és a kapcsolati konfliktusoknak köszönhetően valamivel több mélységgel rendelkeznek, mint az első filmben.

s2267_0270_marketingselect_comp2k_v01_1145_r.jpg

Az Avatar 2. nyilván azzal emeli a tétet, hogy kitágítja az első rész világát és az erdei mellett most a vizek ökoszisztémájával és a tengeri élővilággal ismerkedhetünk meg. Lényegében ez az, amiért Cameron ezeket a filmeket csinálja. Hogy ezt a saját maga álmodta alternatív, színes, gyönyörű paradicsomot, amit az ember még nem tett tönkre, bemutassa a világ moziközönségének. Hogy a gyöngyvászon (és a különböző filmformátumok) segítségével belevonjon bennünket egy sajátos ökoszisztémába, a mozi varázsának köszönhetően részesei lehessünk mindennek mi is. És persze, ezáltal fontos természetvédelmi problémákra hívja fel a figyelmet. Így az sem meglepő, hogy a 191 perces játékidő tetemes részét azzal töltjük, hogy szereplőinkkel együtt felfedezzük ezt a fantasztikus világot, velük merülünk alá a tengerek mélyére, és hogy ezt egyáltalán nem érezzük unalmasnak, az a rendező egyik legnagyobb erénye.

2042b_0180_v0464_1291.jpg

Itt jegyezném meg azonban, hogy olyan, mintha Cameron két külön filmet készített volna egy alkotáson belül. Van ez a vízi világos, ahol a szokásos gyerek-gyerek, gyerek-szülő konfliktusokon túl más nem zavarja meg az élet rendjét, harmóniáját. Olyan az egész, mint egy ifjúsági kalandfilm természetfilmes elemekkel. Azonban Cameron valamiért azt is gondolja, hogy az értékvesztés bemutatását kizárólag akciófilmes keretek között lehet megvalósítani. Így amikor berobog ez az akciófilmes vonat a képbe, jön a kapzsi és elvakult ellen, aki tör, zúz, gyilkol, és akit a szokásos módon le kell győzni, nem csak az értékvesztés miatt érződik fájdalmasnak, hanem mert olyan, mintha egy másik filmet néznék az előző film szereplőivel. Ráadásul innentől nincsenek meglepő fordulatok, csupán a kötelező és jól ismert körök – de legalább ahhoz is korrekt látványt biztosít rendezőnk (itt azért Cameron akciófilmes múltja ismét visszaköszön).

2190_0160_still_v01_1046.jpg

Az Avatar 2. – A víz útja ezzel együtt, úgy hiszem, mindenképpen egy olyan film, amiről sokat fogunk még beszélni, akárcsak elődjéről – ilyen vagy olyan előjellel, de sokat. Aki szerette az elsőt, nagy valószínűséggel a folytatásnak is rajongója lesz. Ami biztos, hogy nagybetűs Mozifilmről van szó, annak ellenére, hogy közel sem hibátlan alkotás. Mert hiába a gyengeségei, azt a világot, amit Cameron ezekkel a filmekkel teremt, egyszerűen muszáj látni, érezni, és ez az élmény valóban csak egy moziteremben tud teljessé válni. A cselekmény szintjén pedig okot ad a reményre, hogy Cameron elejtett két titok-morzsát a gyerekek síkján, melyekkel remélhetőleg a további folytatásokban érdemben is fog kezdeni valamit. Ám hogy lesznek-e folytatások, az nagyban múlik e film sikerén. Ami pedig azon múlik, hogy a nézők megtalálják-e azt a többlettartalmat a filmben, ami ismét a csillagok közé emelheti az Avatart – és James Cameront is.

2 komment

Mese az élő és a holt románcáról, a panel-boszorkányról és a teregető fekete kecskéről

2022.12.10. 15:21 Danileszk Rita

December 8-án startolt a hazai mozikban Madarász Isti (Ecc-pecc, Hurok) legújabb, cseppet sem szokványos alkotása, az Átjáróház. A film tulajdonképpen egy okkultizmusba oltott, kissé groteszk, sötét hangulatú, ugyanakkor igen szórakoztató szerelmes mese, amelyet mindenképp nagyvásznon kell látni! Előfordulhat, hogy többször is…


atjarohaz_hun_p1.png

A film már az alapoknál csavar egyet a szokásos romantikus filmek történetén. Krisztián (Bárnai Péter) és Ági (Rujder Vivien) románca gyakorlatilag még el sem kezdődik, amikor lényegében már véget is kellene érnie. A fiú az első randiról elkésik, a lány pedig halálos buszbalesetet szenved. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Krisztián épp annak a hullaháznak a legújabb éjjeli portása, ahol a halottak éjszaka – újfajta – életre kelnek. Ne gondoljunk itt valamiféle zombi- vagy szellemjárásra, nem. Ezek az élőholtak olyan lelkek, akik nem tudnak átkelni, mert valami súly még nyomja a szívüket. A mindenkori portás dolga pedig az, hogy segítsen rajtuk. Azoknak, akik tudják, mi nyomja a szívüket, Krisztián nappal segít megoldani a problémát, elvarrni a szálakat, azoknak pedig, akik erre még nem jöttek rá, éjjel segít kitalálni, mi lehet az, ami még itt tartja őket. Azonban az idő limitált. Ha cirka egy hónap alatt nem sikerül rájönniük és megoldaniuk a dolgot, a Boncmesterhez (Kulka János) kerülnek, aki, hát, lényegében egy lelkeket és a halottak húsát evő démoni lény. Nos, Ági is itt köt ki, és a szabályok rá is vonatkoznak…

A film valahol a Liza, a rókatündér és a Nyomozó című magyar kultmozik eredetiségéhez mérhető, már ami a film egyéni világának a megtermését illeti. Az Átjáróházat nem köti sem idő, sem tér, csupán a saját realitása, ennek megfelelően világát az analóg (+retró), a digitális és a túlvilági sajátos keverékeként alkották meg a készítők. Az atmoszférába vegyül némi H. P. Lovecraft novelláinak sötétségéből és baljóslatúságából, melyet megfelelően adagolt fanyar humorral oldanak. A hullaház épületét egyszerre ábrázolják bizarrnak, szépnek, otthonosnak (!) és esetenként félelmetesnek is. Rengeteg apróság van a képeken, amelyek mind hozzátesznek valamit ehhez a furcsa világhoz. Például a hullaházi pater noster (amúgy már önmagában is) koporsó formájú minimál díszítése, vagy Ilus néni, a boszorkány (Kútvölgyi Erzsébet fantasztikus!) lakásának gyakorlatilag minden kis „kelléke” a panelház 17. emeletén. A tarot-kártyás leveses tányér csak pont az i-re, és le merném fogadni, hogy a két albérlőt, a zoknikat teregető fekete kecskét és az Edgar Allan Poe-t idéző hollót mindenki meg fogja jegyezni magának. Ám ezeken kívül is rengeteg kulturális utalás és Easter Egg akad a filmben, amiket alig győzünk felfedezni, felismerni.

atjarohaz_jelenetfoto_33.JPG

Az Átjáróház számos mesei és filmes toposzt alkalmaz, melyeket aztán a rendező a film saját világához idomítva fordít ki vagy értelmez újra, és teszi ezt kifejezetten izgalmas formában. Egyértelmű mesei elem a boszorkány (Ilus néni) vagy a szegénylegény (Krisztián) alakja, de a „jó tett helyébe jót várj” toposz itt is elkötelezett segítőket eredményez. Továbbá a fiú az új munkahelyre gyakorlatilag szerencsét próbálni megy, majd a lányért három próbát is kell kiállnia. De megjelenik a tűzokádó (sárkány helyett) démon is, aki viszont már a jóféle horrorfilmes hagyományoknak megfelelően sérthetetlen és lerázhatatlan, és akinek a legyőzéséhez nem elég csak bátornak lenni, kell valami több, valami plusz is. Bár a film világának normalitása önmagában is groteszk (a többi mellett elég Galla Miklós figurájára gondolni), az óra-toposz vagy a labirintus használatával, illetve a tótágast álló kameramozgással még az eredetinél is szürreálisabb világokba kerülünk. Mindez pedig nagyon izgalmas vizuális élményt eredményez.

atjarohaz_jelenetfoto_6.jpg

Nem mehetünk el szó nélkül a film világához sokat hozzátevő jelmezek mellett sem. A szereplők ugyanis ezeknek köszönhetően válnak karakterekké már pusztán a megjelenésükkel is. Természetesen mindez mit sem érne a remek színészek nélkül. Csak néhány példa. Ha Kulka János megjelenik egy filmben, jelenléte szinte tapintható, ő maga legyen bármilyen állapotban is. Nos, itt is erre a jelenlétre épített a rendező, úgy, hogy Kulkából igazából semmit nem látunk, de mivel ismerjük, tudjuk, ki van a maszk mögött. Egy pontig legalábbis, mert a Boncmester jelmezében igen hamar feloldódik ez a Kulkaság, de a jelenlét megmarad. A Boncmester öltözéke a steampunk stílus és Neil Gaimen Sandman-viseletének ötvözetére emlékezetet, ami hordozója nélkül is eléggé félelmetes, hát még akkor, amikor gazdája benne van! De Ági modern-királylányos megjelenése is igen kifejező, ahogy a halottak öltözékét is igyekeztek egyformára, egyúttal mégis tökéletesen egyedire szabni, viselője személyiségének függvényében. És még nem beszéltünk Krisztián, a hullaszállítók, Galla Miklós vagy Ilus néni ruháiról, szóval a sort még bőven lehetne folytatni.

atjarohaz_jelenetfoto_17.jpg

A fentiek ellenére az Átjáróház azonban nem lett kifogástalan alkotás. Madarász Isti filmes világépítése igazán figyelemre méltó, éppen ezért szívesen merültem volna benne mélyebbre is. A kissé elvékonyított sztorinak jót tett volna, ha kap plusz árnyalatokat, ahogy a mesei egyszerűségű karaktereknek is. Hiszen ennek a gazdag színezetű világnak a szélesebb spektrumából vajmi keveset ismerünk meg, ahogy a főbb szereplők kapcsolatairól, mozgatórugóiról, céljairól, eredetéről – egy bizonyos fontos mozzanaton kívül – sem tudunk meg semmit. Ennek köszönhető, hogy a filmvég, minden lekerekítés ellenére, kissé súlytalanná válik. Ismerve a forgatókönyvíró, Veres Attila (az Odaát sötétebb, az Éjféli iskolák és A valóság helyreállítása c. könyvek szerzője)  stílusát, valószínűleg a fentebb hiányolt elemek nyomokban benne lehettek az eredeti forgatókönyvben, viszont innen nézve, az is érthető, miért döntöttek az alkotók a nézőbarát, könnyedebb verzió mellett. Legyünk azonban igazságosak. A sodró lendületű, jó humorú film világa nagyon is beszippantja nézőjét a bizsergetően izgalmas apró nüanszoknak, a díszleteknek és jelmezeknek, az emlékezetes karaktereknek és a remek színészeknek köszönhetően.  Éppen ezért, aki szeretni fogja ezt a filmet, az biztosan többször is meg fogja nézni. Az Átjáróház ugyanis minden hibája ellenére is egy kifejezetten szerethető és szórakoztató alkotás lett, amin nagyon is van mit nézni. Ahogy az is majdnem biztos, hogy a film megtekintése után ki fogjuk próbálni életünk párjával a kő-papír-olló játékot…

Főszereplők: Rujder Vivien, Bárnai Péter, Kulka János, Kútvölgyi Erzsébet, Árpa Attila, Dobó Kata, Galla Miklós. Operatőr: Garai Gábor. Zene: Pacsay Attila Látvány: Horgas Péter. Jelmez: Bárdosi Ibolya

Producer: Muhi András & Ferenczy Gábor

Írta: Veres Attila

Rendezte: Madarász Isti

Romantikus fantasy-vígjáték

Gyártó: Focus Fox

Forgalmazó: InterCom

A filmhez videoklip is készült Miller Dáviddal!

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása