Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Mi vagyunk ők, ők pedig mi - I. rész

2017.08.01. 16:00 Silenzio

Horrorfilmeket rendezett, sokan mégis szerzői filmesnek tekintik. Bronxi, pittsburgh-i és kanadai is volt egyszerre. Az amerikai függetlenfilm egyik legnagyobb úttörőjeként is profitorientáltan gondolkodott. George A. Romero, a látszólagos ellentmondások mestere, a beteges fantáziájú filantróp július 16-án hunyt el.

 

A kultikus ismeretlen

Bár Romero folyamatosan küzdött műfaji beskaulyázása ellen, a horrorban, azon belül is a zombifilm alműfajában alkotott igazán maradandót. A legtöbben a műfaj atyjának tekintik. A rendező itthon nem része tömegfilmes kánonnak, a VHS hőskorszakban talán csak a Holtak napja című filmje bukkant fel itthon borzalmasan megcsonkítva, a forgalmazó megkérdőjelezhető döntése okán Cannibal Holocaust 2 címmel, így meglepő lehet, hogy az Indextől a MNO-on át a Gamestarig az összes jelentősebb internetes portál szentelt egy-egy rövidebb-hosszabb cikket a halálhírének – de nem az. Az internetnek köszönhetően az ezredforduló után itthon is a tehetségének megfelelő kultstátuszba került, fontosabb filmjei megjelentek DVD-n, klasszikus zombifilm-trilógiájának (Az élőhalottak éjszakája, 1968; A holtak hajnala, 1978; A holtak napja, 1985) újrázásai révén (Az élőhalottak éjszakája, 1990, R: Tom Savini; A holtak hajnala, 2004, R: Zack Snyder, A holtak napja, 2008, R: Steve Miner) pedig a műfajjal behatóbban nem foglalkozók is megismerhették a nevét. A mester tehát halott, de élőholtjai tovább élnek a filmjeiben és a tömegkultúrában. A videojátékoknak és táblás társasjátékoknak köszönhetően talán népszerűbbek, mint valaha. „Élnek, avagy halottak? Most ez a legfontosabb kérdés. Mondjuk úgy, hogy folytatják a létezést.” –mondja Dr. Logan, az eredeti Holtak napja habókos tudósa. (A Power Gold Video szinkronja szerint.)

 

 

Az ember

George Andrew Romero 1940-ben született New Yorkban kubai apától és litván anyától. A város Bronx nevű negyedében nőtt fel. Apja reklámszakember volt, így  kézenfekvő, hogy az ifjú George média és dizájn szakon tanult a Carnegie Mellon egyetem művészeti karán Pittsburgh-ben. New Yorkba már nem költözött vissza, a városban (és környékén) maradt és alkotott évtizedeken keresztül, mígnem 2004-ben Torontóba költözött, későbbi filmjeit is itt forgatta. 2009-ben felvette a kanadai állampolgárságot.

Háromszor nősült. Az első házassága Nancy Romeróval mindössze hét évig tartott. Második feleségével, Christine Forrest színésznővel 1980-ban esküdtek, és 30 évig voltak házasok, a harmadikat, Suzanne Desrochert 2011-ben vette el. Forrest, a későbbiekben Forrest-Romero a filmjeiben is többször feltűnik, a Holtak hajnala elején épp leendő férje oldalán, tévés műsorszerkesztőként. Első házasságából született fia, Cameron maga is filmrendező és producer lett. Megmaradt apja műfaji örökségénél, első két horrorfilmje, a Kill Box és a Radical idén készült el, és tervez egy előzményfilmet is a kultikus Az élőhalottak éjszakájához.

 Romero és Christine Forrest a Holtak hajnalában:

 

Bár a filmjei szinte kivétel nélkül társadalmi problémákról, az egyén és a társadalom feszült viszonyáról szólnak, Romero nem tartotta magát politikus alkatnak, csupán nyitottnak, érdeklődőnek. A VOX-nak adott interjúban a generációjával kapcsolatban megjegyzi: „Természetesen volt mondanivalónk a bennünket körül vevő világról – már csak a korszellemből adódóan is -, és ezt bele is raktuk a filmjeinkbe, de a lényeg az volt, hogy olyan kommerciális filmeket akartunk készíteni az embereknek, amilyeneket rajtunk kívül nem készített más.„ Egy a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon elhangzott beszélgetésben erre némiképp rácáfolt, azt mondta, alkotás közben éjjel-nappal a CNN-t hallgatja, csak akkor kapcsolja ki, ha nagyon belemerül az írásba.

A mozgókép iránt már egészen fiatalon érdeklődést mutatott. Spielberghez hasonlóan már tinédzserként rövidfilmeket készített 8 mm-es (nem Super 8-as) felvevővel – korabeli sci-fi és rémfilmek, valamint képregények szolgáltatták hozzájuk az ihletet. Egy gerillafilmes akciója miatt rövid időre le is tartóztatták gyújtogatásért, a The man from the Meteor (A férfi a meteorról, 1954) című sci-fi zsengéje forgatása közben ugyanis egy égő bábut hajított le a házuk tetejéről, későbbi munkásságára jellemző eltökéltsége és bátorsága tehát már itt megmutatkozott.

A Son of the Incredibly Strange Film Show (A hihetetlenül furcsa film show fia) című tévéműsor róla szóló epizódjában elismeri, hogy valósággal falta a képregényeket, de a sci-fi és rémfilmes ihletettséget jobbára tagadta: a Time-nak 2009-ben adott videointerjújában egyedül A lény – egy másik világból (The Thing from Another World; 1951; R: Christian Nyby, Howard Hawks) című sci-fi horrort nevezte meg meghatározó horrorfilm-élményeként szuggesztív hangulata és képi világa miatt. John Carpenter 1982-ben ebből forgatta A dolog (The Thing) című kultfilmjét. A Mad Movies-nak adott interjújában és számos, a Youtube-on fellelhető interjúban is megjegyzi, hogy Orson Welles kisköltségvetésű Shakespeare-adaptációi, a Machbeth és az Othello mekkora hatással voltak rá sejtelmes, feszült, monokróm világukkal, és már első nagyjátékfilmjei előtt arra gondolt, milyen remek horrort lehetne készíteni hasonló vizuális esztétikával.

 

 

Robert K. Elder The Film that Changed My Life (A film, ami megváltoztatta az életem) c. könyvében a Hoffmann meséi egy 1951-es brit adaptációját nevezte meg az őt a pályára terelő legfontosabb filmélménynek. Így nyilatkozott: „A filmezés módja volt, a fantasztikum, maga a tény, hogy ez filmre vett fantasztikum volt, jópár bizarr elemmel. Ez volt a minden. Ízig-vérig film volt a szememben, ettől kezdtem el értékelni a vizuális médiát, vagyis a lehetőséget, hogy lehet vele kísérletezni. A filmben minden trükköt a kamerában csináltak, eléggé egyszerűek is voltak. Úgy éreztem, hé, ez talán nekem is menne. Tanszparens volt az egész, de működött.” (Saját fordítás.) Ezt a filmet nevezi meg abszolút kedvenceként a Time riporterének is.

 

 

Barátai, ismerősei, pályatársai kedélyesként, szívélyesként, és rendkívül nyitottként jellemezték. Aktív társasági ember volt, színes anekdotái, valamint elemzőkészsége és éleslátása miatt rendszeresen hívták különféle filmklubokba és fesztiválokra. A hollywoodi producerekkel kapcsolatban gyakran volt rossz tapasztalata, de a kritikusokkal és a bölcsészekkel általában szót értett. Filmjei igen jól elemezhetők, ezért az utóbbiak is kedvelték és keresték a társaságát. Szívesen látta el tanácsokkal a kezdő filmes- és médiaszakos hallgatókat, és a kerekasztal beszélgetéseken látható élvezettel válaszolt a feltett kérdéseikre. Élete végéig szoros barátságot ápolt Stephen King íróval, Tom Savini maszkmester-színész-kaszkadőrrel és Dario Argento filmrendezővel is, mindhármukkal alkotói kapcsolatban is állt. Bár közös filmterveikből egy sem valósult meg, barátja volt John Carpenter rendező is, akivel A dolog bemutatóján ismerkedett össze. Az alábbi képen Tom Savinivel és Greg Nicoteróval látható. Utóbbi a Walking Dead című tévésorozat trükkmestere is.

 

 

A barátok és a szakmabeliek a Twitteren így emlékeztek róla: „Már 50 éve annak, hogy a horror segítségével szembesített a rasszizmussal... Az élőhalottak éjszakájától a Tűnj el!-ig folytonos a kapcsolat. Romero találta ki a modern zombit. A fertőző harapást. A fejlövést. Mindent.” (Eli Roth) „Elment a legkedvesebb alkotótársam. George, nem lesz még egy olyan, mint te.” (Stephen King) „Nagyon kedves fickó volt. Kortalan, afféle bebop-csóka a ’60-as évekből. És igazi filmrajongó.” (John Carpenter) „Miattad kezdtem filmezni, és te segítettél értelmet találni a szörnyekben. Köszönöm. Szeretlek.” (James Gunn) „Átnevettünk 50 évet és 9 filmet. Hiányozni fogsz. Kialudt egy fény, ami sosem gyullad már ki.” (Tom Savini)

A barátságok igen fontosak lehettek az életében, gyakran szállt szembe ugyanis producerekkel és forgalmazókkal, hogy a számára fontos emberek részvételét a filmjeiben biztosítsa. Szintén a TIFF beszélgetésén feltett egyik nézői kérdésre válaszolta: élete legnagyobb kihívása a producerekkel folytatott, örökös harc, alkotótársait ugyanis családtagnak tekinti, nem szívesen válik meg tőlük. Általában meg tudta oldani, hogy valamilyen formában bevonja a számára kedves embereket, a Martin címszereplője például a Holtak hajnala zombi-castingosa lett. Ugyanilyen könnyedén fújt le ígéretes projekteket, ha azok a személyes kapcsolataira rossz hatással voltak. 2010-ben például Claudio Argento producer bátyja, Dario Argento Mélyvörös (1975) című filmjének 3D-s remake-ötletével kereste fel Romerót, aki először igent mondott az ötletre, azonban a Dread Central 2012-es cikke szerint kihátrált a tervből, mikor kiderült, hogy Dario nem tudott a dologról.

 

 

A cigarettán kívül nem igazán voltak káros szenvedélyei, a kezében (vagy a szájában) füstölgő cigaretta azonban éppúgy hozzátartozott az imidzséhez, mint hatalmas, vastag keretes szemüvege. A dohányzás okozta a halálát, a tüdőrák egy rendkívül agresszív formájától szenvedett.

Érzelmes ember volt, talán szentimentális is. Egyik legkedvesebb filmje, A nyugodt férfi című John Ford-film zenéjének hallgatása közben távozott családja körében, 2017. július 16-án.

 

 

Az apokalipszis prófétája

Az egyetem után évekig reklám- és ipari oktatófilmeket készített a barátaival a televízió és különféle cégek számára. Hírműsorok szerkesztésében is sokáig működött közre. A reklámiparban legnagyobb megrendelőjük a pittsburgh-i sörgyár volt, de a Calgonnak forgatott, a Fantasztikus utazást idéző reklámuk lett a legismertebb. Íme:

 

 

Egyik első fikciós megrendelése a Mister Rogers' Neighborhood (Mr. Rogers szomszédsága) c. ifjúsági sorozat mandulaműtéttel foglalkozó epizódja volt, amit Romero azóta is pályája legkeményebb horrorfilmjének tart, mint azt a Grolsch Global Youtube-csatornájának interjút adva megjegyzi. Ez a bizarr élmény adta az ötletet, hogy horror készítésével alapozza meg Latent Image (szó szerinti fordításban Látens Kép) nevű cége anyagi biztonságát. Fred Rogersnek sokat köszönhettek a pittsburgh-i tévések és filmesek, valójában mindenki mentora volt, aki a környékről szeretett volna betörni a médiába. Romero is példaképnek és mecénásnak tartotta, aki - mint megjegyzi- annyira toleráns és békés ember volt, hogy még az ő erőszakos zombifilmjeit is megnézte. Az alábbi videóban Rogers az erőszakábrázolás gyerekre gyakorolt káros hatásairól beszél:

 

 

Az induláshoz több pénzre, így befektetőkre volt szükség, ezért a cég egy helyi reklámügynökség tagjaival tízfősre bővült ki. A neve is megváltozott Image Ten-re, ez az új formáció hozta tető alá a Night of the Flesh Eaters (A húsevők éjszakája) c. filmet, melyet az utolsó pillanatban átkereszteltek Night of the Living Dead-re (Az élőhalottak éjszakája), így a mai szemmel nevetségesen kevés, 114 ezer dollárból kigazdálkodott rendezői debüt ezzel a címmel vált korszakos jelentőségűvé és világhírűvé. A sikert sok független tényező együttállásának köszönhette.

 

 

Nem Romero találta ki a zombit, avagy, ahogy a filmben hívják, gúlt (gonosz, sírrabló dzsin az arab mitológiában). Zombifilmek 1968-ig is tucatszámra készültek a Fehér zombitól (1932) a 9-es terv a világűrbőlön (1956) át a Plague of the Zombies-ig (Zombik pestise, 1966), de ő volt az, aki megfosztotta a lényt nem csupán a vudu miszticizmus gyökereitől, de gyakorlatilag minden konkrét természetfölötti indoktól, összeházasítva a fiktív lényt a járványtematikával. Az élőhalottak éjszakájában a frissen elhunytak egyszerűen valamiért reanimálódnak, és hordákba verődve ostromolják a vidéki házban elszigetelt túlélőket friss (élő) hús után sóvárogva. Akit nem tépnek szét, a harapásuk okozta fertőzés hatására maga is élőhalottá válik. Van ugyan egy röpke utalás a filmben egy műholdra, ami valamiféle sugárral fertőzte meg az Egyedült Államokat, de a későbbi alkotások ezt szerencsére kihagyták a műfaji kánonból.

 

 

Schreiber András sokoldalú Romero-portréjában kitér a korszellem hatására Az élőhalottak éjszakája sikere kapcsán. 1968 nem csak a filmtörténetben, a világpolitikában is sorsfordító év volt. Tombolt a vietnami háború, a vérontások képei a híradástechnika történelmében először szinte azonnal a nyilvánosság elé kerültek, óriási társadalmi feszültséget és folyamatos tiltakozásokat váltva ki, a válságot pedig tovább mélyítették a sorozatos diáklázadások és faji zavargások. Meggyilkolták Robert Kennedy szenátort és Martin Luther Kinget, a feketék jogaiért küzdő polgári jogi aktivistát és baptista tiszteletest. Európában sem volt jobb a helyzet. A prágai tavasz és a párizsi diáklázadások egyértelművé tették, hogy a progresszív társadalmi folyamatok megrekedtek, a „flower power” és „szerelem nyara” jelszavakkal fémjelzett hippimozgalmak optimista jövőképe pedig a közeljövőben biztosan nem valósulhat meg. A közvélemény és az utókor a poszt-68-as, és a 70-es éveket megelőlegező társadalmi kiábrándultság jellegzetes programfilmjévé tette Romero rendezői debütálását, ami radikalizmusával új utakat nyitott a zsáner és az addig csak nyomokban létező amerikai függetlenfilm előtt is, egyrészt nyersességével, szókimondásával és brutalitásával, másrészt, mivel a maroknyi túlélő vezéregyéniségét, a film fő protagonistáját az afro-amerikai Duane Jones alakította. A film már kész volt és az Image Ten épp forgalmazót keresett, amikor a rádióban bemondták, hogy Kinget meggyilkolták. Az alkotók ekkor már sejtették, hogy a filmből „fekete film” lesz.

 

 

Az élőhalottak éjszakája stílusát és hatását a fentieken túl három dolognak köszönheti. Az első Romero szerint a már említett Welles-filmek látványvilága és hangulata. A második maga a fekete-fehér kép. A szűkös anyagi keretből 35 mm-es fekete-fehér celluloidra vagy 16 mm-es színes filmre futotta. A stáb az előbbit választotta, mert plasztikusabb képet, érzékletesebb fény-árnyék hatásokat eredményezett, és mert jobban hasonlított a tévéhíradókra. Akkoriban a hírműsorok még monokrómban mentek, Romeróék tehát így tudták elérni a szándékolt dokumentumszerű hatást. A nézők agyába persze beleégtek a '68-as borzalmak képei, így tudattalanul is a faji zavargásokban kordonokat áttörő lázadókat látták a nyílászárókat átszakító élőholtakban, ezzel is növelve a film hatását és népszerűségét. A harmadik egy ihlető forrás, egy irodalmi mű: Richard Matheson Legenda vagyok (1954) című bestsellere, illetve a regény első, Az utolsó ember a földön (1964) címmel megjelent filmváltozata Vincent Price-szal. Romerónak tetszett a vampirizmus demitizálása, kórképként való ábrázolása, de ő nem a végpontot akarta megragadni, amikor már csak egy ember marad, hanem az apokalipszis, az átalakulás kezdetét. Az apokalipszis szó használata szándékos, a film a Matheson-regényhez hasonlóan a változást kívánta megragadni, nem pusztán a pusztításra, valaminek a végére koncentrál. Romero a Mad Movies-nak adott interjújában ezt a következőképp fogalmazza meg: „Megpróbáltam lefesteni egy politikai és szociális téren változásban lévő társadalom portréját. Nem akartam semmilyen üzenetet belesulykolni, csupán odatartani egy tükröt egy robbanás előtt álló rendszer elé, felnagyítva az egyének közti dialógusok hiányát, a kommunikációképtelenséget.” (Deliria blogger fordítása)

 

 

Az élőhalottak királya

Romerónál az élőhalottnak, mint fiktív entitásnak sokféle olvasata lehet. 1968-ban szembesítette a társadalmi erózióval küszködő Egyesült Államokat a saját lelkiismeretével, és az erőszak a regnáló hatalom által elfojtott, szőnyeg alá söpört, de nagyonis valóságos jelenségével. Stephen King Danse Macabre című esszékötetében azt írja, a horror műfaja „lemerül a racionális felszín alá, univerzális félelmeink katlanába, és szemünk elé tárja a tudattalan ősképeit”. Ha a horror, a Király Jenő által sötét fantasztikumnak kinevezett műfaj eleve az egyéni és a kollektív tudattalan elfojtott félelmeire apellál, a modern vagy progresszív horror a 60-as és 70-es években közösségi, társadalmi elfojtásokkal szembesített. A Psycho (1960), Polanski Iszonyata (1965) és a Rosemary gyermeke (1968) a rettegést az egzotikus tájakról és a világűrből, tehát a fantasztikus világából a jelen valóságába költöztette, Romero pedig egy lépéssel még ennél is továbbment: a közvetlen környezetünket, a barátainkat, családtagjainkat, szomszédainkat tette halálos ellenséggé, végképp elmosva a természetfeletti és a triviális határait. „Régóta tréfálkozom a szomszédi viszonyokról, hogy a közelben lakók tudnak a legfélelmetesebbek lenni a világon. Az ÉLŐHALOTTAKban ez nem vicc. Valaki, akit felismersz közeledik feléd, és neked fogalmad sincs, mekkora veszélyt jelent. Szerintem ez a rettegés netovábbja.” (Deliria blogger fordítása)mondja a Mad Movies-nak.

 

 

A zombijárvány lehet a társadalmi feszültségek kórképe, lehet az elmúlástól való félelmünk, lehet a végítélet hírnöke, vagy a társadalmi és morális béklyóktól megfosztott, perifériára szorított ember alantas, pusztító ösztöneinek katalizátora, de mindenek előtt ember. Az, hogy a főhős Ben színesbőrű, semmilyen befolyással nem bírt a produkcióra, emiatt csak az őt alakító Jones aggódott, főképp amiatt a jelenet miatt, amiben pofon vágja a szőke Barbarát. Romero és barátja, John Russo középosztálybeli fehér karakterre írta a szerepet, ami azért lett Jones-é, mert ő volt a legjobb színészi képességekkel megáldott férfi az alkotók baráti körében. Ha tehát a film legvégén a milícia egy fehér férfit lő le tévedésből, a faji ellentét-tematika szertefoszlik, és előtérbe kerül a későbbi folytatásokban kibontakoztatott, „ők mi vagyunk” tézis. Ez is volt az eredeti szándék, ezért Jones szerepeltetését Romero a Grolsch-interjúban bizonyos szempontból hibának nevezi. Bár a fekete főhős volt a siker fő záloga, és ezzel az alkotók is tisztában voltak, fehér Bennel a Romero-Russo páros forgatókönyvének dramaturgiai bravúrja sokkal jobban érzékeltette volna a lehangoló társadalomkritikai kontextust, ugyanis a film nem mond ellent a klasszikus dramaturgia happy end-fogalmának. A játékidő végén helyreáll a világ rendje, a nemzeti gárda és az önkéntesek megtisztítják a vidéket a sétáló hulláktól, a film azt sugallja, hogy a káosz csak átmeneti volt. A nézői azonosulás miatt lesz mégis tragikus. Csak mi tudjuk, mi történt a házban, hogy kik voltak odabent, és mennyire elkeseredetten küzdöttek a túlélésért, a "rend" képviselői számára csak tűzre való testek. Az empátia, az emberség és a kommunikáció hiánya a rasszizmus-tematika nélkül sokkal tisztábban, egyértelműbben jelent volna meg a vásznon, különösen a film végi állóképeken, mert így Ben lelövése fatális véletlen lett volna, ami a gondviselés hiányára utal. Ebben a filmben minden benne van, amit a filmi modernizmus kapcsán a filmtörténet kiemel: a modern filozófia istentagadása- illetve elhagyása, a tradicionális társadalmi értékek és a családmodell felbomlása (Johnny és Barbara a film elején az apjuk sírját látogatja meg, előbbi közben kifejti, mennyire gyűlölte, és őszintétlen, fölösleges gesztusnak tartja a temetőbe járást), a cselekmény ráadásul az amerikai értékeket szimbolizáló vidékre, egy farmra hozza el a végromlást. A gondviselés hiánya egyértelműen a Tom Savini által 1990-ben rendezett remake-ben jelenik meg, amikor Ben felkiált az égre, mintha Istenhez üvöltene: "Dögölj meg!" Ha ugyan Nietzsche nem ölte volna meg már rég. Ennek a változatnak a forgatókönyvét is Romero jegyzi.

Az élőhalottak éjszakája eleinte még nem volt nagy siker. Nem kapott túl jó reklámot, alig születtek róla kritikák, és a rasszizmus kényes témája miatt minden második mozi eleve bojkottálta. Az autósmozikban korrektül szerepelt, és a befektetett pénzt többszörösen visszahozta, így Romero nekiállhatott új utakat keresni az önmegvalósításhoz. Az Image Ten nemsoká feloszlott, a film viszont önálló életre kelt: produceri és marketing-jelenlét nélkül vált egyre jövedelmezőbbé és híresebbé. Ebben igen nagy szerepe volt az elmúlt évtizedek legismertebb amerikai filmkritikusa, Roger Ebert Just Another Horror Movie – Or is It? (Csak egy újabb horrorfilm, vagy mégsem?) című, a Reader’s Digestben 1969-ben megjelent, botránykeltő cikkének. Az utókor számára felszínes, és „negro”-zással jócskán megtűzdelt kvázi-kritika Az élőhalottak éjszakája egy szombati matinéelőadásán született, aminek szinte kizárólag gyerekek voltak a nézői, és akiket valósággal sokkolt a film addig szinte példátlan brutalitása. A cikk akkora port kavart, hogy jókora vita és lobbi indult meg a korhatár besorolási rendszer kiterjesztéséért. Az MPAA besorolási rendszere 1968 novemberében lépett életbe, a film azonban már októberben megjelent, így nem vonatkoztak rá a feltételek. Az alábbiakban a cikkből idézek: „A gyerekeket sokkolták a látottak. A film már rég túllépett a ’kellemesen borzongató’ kategórián, és valószínűtlenül borzalmasba csapott át. Egy kilencéves forma kislány velem szemben mereven ült a székében, és csendben sírt. Nem hiszem, hogy a kisebbek felfogták, mivel szembesültek. Láttak már rémfilmeket, de ez valami egészen más volt. Gúlok faltak fel embereket – pontosan lehetett látni, mit esznek. Kislányok gyilkolták meg az anyjukat. Embereket vetettek a tűzre. És ami a legrosszabb, senki sem úszta meg élve – még a hőst is megölték. A valódi terror érzése csapott meg a moziban, gyerekeket láttam, akiknek semmilyen eszközük nem volt, hogy feldolgozzák a látottakat, és amit azok kiváltottak. A cenzúra nem megoldás – sosem az. De erősen kétlem, hogy az ilyesmi gyerekeknek való lenne. Az új, önszabályzó mozgókép besorolási program egy ilyesfajta filmet feltehetően a ’csak felnőtteknek’ kategóriába sorolna, ám a film forgalmazója, a Walter Reade Organization nem regisztrált a rendszerbe. Dehát mégis, mit várnak azok a szülők, akik a gyerekeiket egy Az élőhalottak éjszakája című filmre viszik?” (Saját fordítás)

 

rd_june_69_article_01.jpg

 

A Variety Jaime Russel Book of the Dead (A holtak könyve) című könyvében idézett reakciója a film bemutatója kapcsán még ellenségesebb: Amíg a Legfelsőbb Bíróság nem alkotja meg az erőszak pornográfiájának világos szabályozását, Az élőhalottak éjszakája tökéletesen beválik elrettentő példának. Ennek a „horror filmnek” (szándékolt szóvicc) a kilencven perce maga a vádirat pittsburgh-i alkotói integritását és morális felelősségét illetően, nem különben a forgalmazó Walter Reade Organization, a mozihálózatok, sőt az egész filmipar számára, és nyugtalanító kérdéseket vet fel a regionális függetlenfilmes mozgalmak jövője és azon mozibajárók morális egészsége kapcsán is, akik önként és dalolva választják a szadizmus eme monoton orgiáját.” (Saját fordítás.)

 

rd_june_69_article_02.jpg

 

Kétségkívül az erőszak és a korhatárbesorolás körüli vita ágyazott meg a film népszerűségének, a new yorki 42. utcai legendás, éjféli mozivetítéseknek. Romero filmje az „éjféli moziláz” második nagy sikere volt Alejandro Jodorowsky El Topója után, 1970-ben. Kultusza folyamatosan nőtt, míg nem néhány év múlva a Cahiers du Cinema, a világ egyik legnevesebb filmművészeti folyóirata kedvező kritikája nyomán hirtelen a műfaj egyik legfontosabb filmjévé vált. Romero élete végéig túlzásnak tartotta a film elismertségét és kanonizálását. Azóta a new yorki Museum of Modern Arts az amerikai filmes örökség részének választotta, és az sem mellékes, hogy az Ideglelésig (1999) a világ legjövedelmezőbb horrorfilmje volt: a 114 ezres költségvetésre mintegy 50 millió dollárt termelt. Kár, hogy Romeróék ebből nem sok centet láttak, a forgalmazó ugyanis az eredeti, Night of the Flesh Eaters címet védette le, ennek köszönhető, hogy szerzői jogi bejegyzés híján a legtöbb horrorfilm szereplői a mai napig Az élőhalottak éjszakáját nézik a tévében vagy videón. Én is teljes nyugalommal ágyazom be a cikkbe a teljes filmet.

 

 

A következő részben a George Romero filmográfiáját vázolom fel, és megpróbálom elhelyezni őt a szerző és műfaji filmes végpontok közt húzódó skálán.

Szalóki László

 

 Felhasznált források (a szöveg sorrendjében): 


Travis Stoffs: George A. Romero Biography; Letöltés ideje: 2017. 07. 29.
George A. Romero Biography; Letöltés ideje: 2017. 07.29.
Echte: Interjú: George A. Romero; Letöltés ideje: 2017.07.20.
George A. Romero - Higher Learning; A Torontói Nemzetközi Filmfesztivál beszélgetése; Letöltés ideje: 2017.07.21
George A. Romero on the Tales of Hoffman In. Robert K. Elder: The Film that Changed My Life, Chicago Review Press, Chicago, USA, 2011
Schreiber András: George A. Romero, a zombikirály - Csonka portré, Kontraszt Plusz Kft, Pécs, 2014
 Király Jenő: A frivol múzsa. A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993.
Roger Ebert: Night of the Living Dead; Letöltés ideje: 2017.07.29.
Roger Ebert: Just Another Horror Movie - Or Is It? In. Chicago Sun-Times, 1969 január 5.

Jamie Russel: Book of the Dead, FAB Press, Detroit, USA, 2005

Címkék: horror zombi élőhalott függetlenfilm virage gomba Stephen King George A. Romero Tom Savini