Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Mocskos zsaru(k) – Abel Ferrara: Mocskos zsaru (1992); Werner Herzog: The Bad Lieutenant: Port of Call – New Orleans (2009)

2016.01.04. 20:53 Virage

Prax Levente

Werner Herzog filmje, a Magyarországon 2010-ben bemutatott The Bad Lieutenant: New Orleans utcáin gyakorlatilag Abel Ferrara 1992-es Bad Lieutenant-jának antipatikus főhősét használja fel újra, és helyezi át alakját a Katrina utáni New Orleans-be.[1] Az eljárás alaposan felbőszítette Ferrarát, ami sértődött nyilatkozatváltáshoz vezetett Herzoggal, holott a 2009-es mozi csak igen korlátozott mértékben tekinthető remake-nek. Habár akad néhány fontos hasonlóság a két film között, a különbségek sokkal számottevőbbek. A főhősök karaktere és viselt dolgai szinte egy az egyben megegyeznek, de ezzel véget is ér a párhuzamok sora, sőt, Herzog a cselekményt pontosan a Ferrara-film lezárásának ellenpontjára futtatja ki.

ferrara_the_bad_lieutenant_1.JPG

Abel Ferrara: Bad Lieutenant (1992)

Ferrara filmje egy katolikus megváltástörténet, és mint ilyen, spirituális szinten happy enddel végződik, de a főhős minden más tekintetben nyomorúságos kudarcot vall. Addig persze hosszú és a bűnben változatos út vezet. Az amerikai rendező alighanem a filmtörténet egyik legellenszenvesebb főhősét alkotta meg a Harvey Keitel által alakított karakter személyében: az (egyébként névtelen) hadnagy romlottsága minden képzeletet felülmúl. Nem elég, hogy veterán rocksztárokat megszégyenítő mennyiségű tudatmódosító szert tol magába, (aminek következtében gyakorlatilag folyamatosan be van tépve), de ezen felül a legtermészetesebb módon él vissza hivatali hatalmával minden adandó alkalommal, legyen az bolti lopás vagy furcsa aberrációk kiélése a nyílt a utcán. A történet során azonban a helyzete mind kellemetlenebbé válik, mivel illegális sportfogadások révén egyre komolyabb összegekkel tartozik egy gengszternek. Ez a figura kap ellenpontot az emberfelettien, már-már a hiteltelenségig jóságos – jellemében ókeresztény mártírokat felidéző – apáca személyében, akinek hatására végül maga is elnyeri az isteni kegyelmet – ám ez a megváltás, ahogy említettem, már csak spirituális szinten jelenthet menekülést.

 

ferrara_the_bad_lieutenant_2.JPG

Abel Ferrara: Bad Lieutenant (1992)

Herzog filmje ettől a szüzsétől teljes mértékben különbözik. A 2009-es The Bad Lieutenant a legprimitívebb zsarufilmes műfaji klisékkel dolgozik, de szinte minden egyes kockájáról üvölt, hogy a rendező egy pillanatig sem veszi komolyan az anyagot, amelyet így gyakran szarkazmusba hajló vaskos irónia leng körül. Ha a néző mégis megfeledkezne erről, akkor a rendszeres időközönként bevágott bizarr beállítások döglött és élő aligátorokról, iguánákról, sőt iguánákkal súlyosbított breakelő hullákról gyorsan visszazökkentik a megfelelő kerékvágásba. Herzog hadnagya – akinek itt már van neve, Terence McDonaughnak hívják, és Nicolas Cage kelti életre – az első jelenetben még csak cinikus tahó, aki jót mulat fuldokló embertársa kínjain; de aztán, vesztére, mégiscsak úgy dönt, hogy kimenti. Egyáltalán nem véletlen, hogy jócselekedete közben szerzett sérülése miatt lesz gyógyszerfüggő, és jut nagyjából hasonló helyzetbe, mint Ferrara hőse, bár meg kell jegyezni, hogy Terence vele szemben legalább többé-kevésbé munkaképes marad, és képes dolgozni azon a többszörös gyilkossági ügyön, amely a film gerincét képezi. A legnagyobb különbség a két film között, hogy Herzognál a spiritualitás nyomai sem fedezhetőek fel, ami talán abból tűnik ki a legvilágosabban, hogy míg Ferrara hőse vállaltan katolikus, és a film kulcsjelenetében, módosult tudatállapotban Jézust látja megjelenni, addig Herzog hadnagya leginkább iguánákról hallucinál. McCornick egyébként is nagyon jól megvan a vallás vigasza nélkül, és sorsa az elkövetett alantasabbnál alantasabb stiklik révén fordul jóra. Még abból is sikerül hasznot húznia, hogy sajátos módszerei miatt lefokozzák, és a bizonyítékraktárba száműzik – innentől kezdve legalább személyesen lophatja a drogot. Azzal, hogy a jó zsaru szerepkörébe egy ilyen karaktert helyez, Herzog alapjaiban dekonstruálja a műfajt, és ez lényeges különbség a másik filmhez képest. Ferrara munkája eleve nem műfaji film. Az 1992-es Mocskos zsaruban szinte minden Harvey Keitelről és az ő fokozatosan kibontakozó lelkiismereti válságáról szól, a végig teljes mértékben háttérbe szorított nyomozás gyakorlatilag nem halad, a megoldás isteni segítség révén érkezik, míg Herzog hőse maga oldja meg az ügyet (illetve hamisít bizonyítékot), és a legkevésbé sem mennyei módon dicsőül meg. Ferrara szereplőjének jelleme a transzcendentálissal való szembesülés révén gyökeresen megváltozik; Herzogé csak egyre aljasabbá válik.

herzog_the_bad_lieutenant_1.jpg

Werner Herzog: The Bad Lieutenant: New Orleans utcáin (2009)

Feltűnő különbség, hogy Herzog nagyobb figyelmet szentel hőse különböző emberekhez fűződő kapcsolatainak. Ferrara hadnagyának is van családja, de róluk szinte semmi nem tudunk meg – funkciójuk gyakorlatilag kimerül abban, hogy a hős rajtuk keresztül fenntarthassa maga körül a normalitás látszatát. Ezzel szemben McDonaugh ismerősei és rokonai hozzá hasonlóan romlott és elfuserált alakok: apjáról kiderül, hogy jóval fiatalabb feleségével egyetemben masszív alkoholista; prostituált szeretője pedig ugyancsak kábítószerfüggő (noha végül elmegy rehabra, amit a hadnagynak természetesen esze ágában sincs megtenni). A Val Kilmer által alakított társa pedig viselt dolgait tekintve szinte ikertestvére a címszereplőnek. Herzog filmjében lehetetlen bármelyik karakterrel is azonosulni, ami elmondható Ferrara filmjéről is, de ott legalább akadnak pozitív jellemvonásokkal bíró figurák, leginkább természetesen a már említett apáca, de vele azért nehéz rokonszenvezni, mert gyakorlatilag egy eszménykép kivetülése, nem pedig élő alak.

Herzog filmjének paródiajellege a negyedórán át elnyújtott befejezésben teljesedik ki, amelynek során a főszereplő többszörösen is elnyeri ténykedése „jutalmát”, miközben McDonagh jelleme fikarcnyit sem változik, ugyanúgy drogozik, és abuzál szexuálisan fiatal lányokat az utcán, mint korábban. Ennek a lezárásnak a hangvétele kissé emlékeztet – az egyébként akkoriban Herzog producereként is ténykedő – David Lynch Kék bársonyának és Veszett a világának végére, bár a The Bad Lieutanant-é kétségkívül jóval összetettebb. 

    

herzog_the_bad_lieutenant_2.jpg

Werner Herzog: The Bad Lieutenant: New Orleans utcáin (2009) 

Ugyan a The Bad Lieutenant-ban a szokásosnál gyengébben vannak jelen Herzog megszokott stílusjegyei, mégis sikerül a saját képére formálnia az anyagot, és jó pár szállal  hozzákapcsolnia a filmet az eddigi életműhöz. Ezek közül némelyik egészen konkrét: a breakelő hulla jelenete során például ugyanaz a zene fut, ami harminc évvel korábban a Stroszekben a címszereplő öngyilkossága alatt. Jellemző helyszínválasztás a Katrina utáni New Orleans is, és az egzotikum sem hiányzik – ezúttal a lemészárolt szenegáli család meglehetősen groteszk temetési szertartásában jelenik meg. Villanásnyi időre még törpék is felbukkannak a vásznon, akik szinte a rendező karrierjének kezdete óta a legtöbb filmjében jelen vannak. Az iguánákon kívül visszatérő motívum a szimbolikus jelentőséggel bíró különféle halak illetve akváriumok feltűnése.

Összességében tehát Herzog filmje önmagában is tökéletesen működik. Világképe gyökeresen különbözik Ferraráétól, szembeállításukkal pedig az értelmezés új rétegei tárulhatnak fel.

 

[1]              Szomorú és döbbenetes módon a nyolcvanas évek óta ez az első Herzog film Magyarországon, ami rendes moziforgalmazásba kerül.