Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Acélember kritika

2013.09.11. 11:18 Virage

Az ígéretes Snyder-Nolan páros várva-várt filmje igazi felforgató alkotás. Forradalmat hozott a képregényfilmek túltelített világába: Superman végre nem kívül hordja az alsógatyáját! Az is lehet, hogy nem is hord egyáltalán. További megdöbbentő meglepetések a cikkben.

 man_of_steel-HD.jpg

Nolan Denevérmberes sagája akkora aranytojásokat tojt a Warnernek, hogy a cég vezetése nem meglepő módon rebootolni kezdte a DC Comics másik nagyöregje, Superman történetét a filmvásznon. A júniusi bemutató sem véletlen, ugyanis a piros-kék legenda 1938-ban épp ebben a hónapban jelent meg először a színes füzetkék lapjain, az Action Comics sorozatban. Gyors fejszámolás - igen, épp 75 éve. Isten éltesse! A köpenyes igazságosztó, avagy a sötét lovag agyonajnározott jutalomjátéka után mindenki valami nagy dobást várt, nem is csoda: Nolan óvó produceri kezei alatt a szűk két és fél órás zúzásmatinét a rajongók által méltatlanul lesajnált, igen korrekt Watchmen - Az őrzők rendezője dirigálta, a 300-zal azon nyomban kultstátuszba huppant Zack Snyder. Pezsgőbontásra azonban nincs ok: sokat akart "a holnap embere", de nem bírta a szép piros köpenye.

Acélos felütés

A film eleje - avagy eposzi hasonlattal, expozíciója - pompásan előre vetíti a filmtől várható fílinget és színvonalat. Bombasztikus, átgondolt, mégis sótlan. Az alkotók alig titkolt célja az volt, hogy hősünk ne legyen végre annyira "szuper". Morcos milliárdos haverjához, Bruce Wayne-hez hasonlóan elkezdték módszeresen lerángatni a (poszt)modern néző minduntalan ok-okozatiságot kereső, egyébiránt a határokat unos-untalan szétfeszítő, játékos agyának rögvalóságába. Ez a logika már az első jelenetben tetten érhető. Rángó kameramozgások, ugráló fókusz, sejtelmesen irritáló homály és távoli sikolyok. Lara bizony meg kellett, hogy szülje hősünket, mégpedig a hagyományos módon. Vegyük végre észre, úgymond, hogy a félistenek is hús-vér lények, vérmocskosan, esetlenül jönnek a világra, akárcsak mi.

man-of-steel-screenshot-12.jpg

Ez a momentum ráadásul különös jelentőséggel bír, Goyeréknek ugyanis nem volt elég egy teljes világ pusztulása, holott a közvélekedés szerint megdöbbentően erős felütés ez képregényhez képest, pláne a sok "megölték a szeretteimet, nem volt egy normális gyermekkorom, így maskarát öltök" - típusú alapkonfliktushoz képest. Batmantől Zöld Nyílon át Pókemberig szinte mindenkinek ez volt a meghatározó alapélménye, és ez, lássuk be, baromi unalmas. A forgatókönyvíróknak viszont intrikák is kellettek, társadalmi problémák, morális paradoxonok. A Krypton pusztulását így nem saját, vörös napjuk kiégése okozza, mint a legtöbb Supermanes eredettörténetben, hanem saját túltenyésztett civilizációjuk szűklátókörű elvei. Energiaéhségükben kiszipolyozzák a bolygó magját, ami így összeroskad.  Jor-El, Superman apja és a fő antagonista, Zod tábornok konfliktusa is ehhez kapcsolódik, nem valami ki nem mondott, ősi, misztikus ellentét, mint Donner kétrészesre tervezett megafilmjében, a Superman I-II-ben anno. Mindketten belátják, hogy társadalmuk haldoklik, de gyökeresen ellentétes megoldást sürgetnek. Jor-El visszatérne a tudomány szabad, felvilágosult, ám alázatos világához. Az ősök tudásához fordulna, eltörölné a mesterséges utódnemzést, a születésszabályozást és a kasztrendszert, Zod viszont totális kontrollt akar, ezért indít puccsot aznap, mikor a kis Kal-Elt, a későbbi Supermant, Krypton "tiszta lapját" szülei az űrbe lövik. Liberalizmus és kommunizmus, tradíció és utópia összeférhetetlensége mozgatja ezt az alapkonfliktust, ami így sokkal mélyebb, mint az eddigiek. Superman harca valóban kryptoni örökség, így sokkal közelebb áll a mítoszok társadalmi problémákat művészetbe szublimáló világához, mint a mesék szimpla jó-rossz küzdelméhez, és ez nagyon jól áll a filmnek. Nolanék Batman eredettörténetét is shakespeare-ien mély királydrámává nemesítették, ehhez nagyon értenek. A baj csak az, hogy nem bírtak a sokszorosan agyonbonyolított matériával, leginkább azzal, hogy a cselekmény túl sok kérdést vet fel, hasonlóan a legutóbbi a Batman-trilógia harmadik darabjához. Nem világos például, hol a Jor-El fémjelezte szabad akarat, ha elvárja a fiától, hogy Supermanként az emberiség jövője legyen, ne egyszerű pék, maffiózó, vagy teszem azt filmrendező. Az sem szerencsés, hogy a ’78-as eredeti drámai világpusztulása után egy túlstilizált, giccses, elkapkodott világégést látunk, ráadásul egy olyan nép halálát, ami iránt még szánalmat sem érzünk, annyira lehetetlenül elsatnyultak a beltenyészetben. Megalkotói számára Superman egyszerre volt példakép, próféta, ld. a hasonlóságokat Mózes történetével, messiás, és a Gólem zsidó legendájának modern variánsa - Superman ezért igenis tüzeket olt, földrengéseket állít meg, körömszakadtáig ragaszkodik minden tragédia elkerüléséhez, hogy az emberek eztán csakis végelgyengülésben haljanak meg. Ezt a naiv felfogást akarták Nolanék minden áron kipurgálni Az acélemberből, és ez nem volt feltétlenül jó döntés.

man-of-steel-screenshot-clark-kent.jpg

Mítosz vagy anti-mítosz

Az acélember nagy hibája, hogy képtelen eldönteni, új mítoszt építene-e, vagy inkább porig rombolná a régit. Egy darabig szórakoztató az ifjú Clark nihilista önkeresése, és jól áll a filmnek az asszociációs elven működő múltidézés is, de a Batman: Kezdődik! több jellemépítést tartogatott a játékidő első 10 percében, mint a majd' másfélórás csihi-puhit felvezető egy órás melankolikus köldöknézés, aminek csak egy célja van: kifejteni, hogy Clark mennyire nehezen képes túllépni saját kitaszítottságán, másságán. Ezt a konfliktust azonban Jerry Siegel és Joel Schuster másodgenerációs zsidó kamaszként már a ’30-as években beleszőtték a karakterbe: nyílt titok, hogy Superman sikersztorija az amerikai bevándorlók viszontagságos életének optimista olvasata, ezért hatni sem tud annyira ezredszer mozgóképbe oltva. A ’78-as filmben két jelenetet szenteltek neki, itt sem kellett volna több, mert ettől nem lesz jobb, nem lesz mélyebb, csak didaktikus, ha mégoly hangulatos is.

Eddig tart és ezért van a Malicket idéző trailerekben mézesmadzagként elhúzott kvázi-filozofikus melankólia. Clark kiás a jég fogságából egy húszezer éves kryptoni terraformáló űrhajót, a nála lévő fémdarabbal (a zöld kristály szerepét vette át) pedig azonnal kapcsolatba lép apja szintetizált tudatával. Eddig tart a jellemépítés is. 5 perccel később már önfeledten röpköd. Donnernél a százezer évnyi tudás és bölcsesség megemésztése volt Superman megszületésének záloga, ami a Brando által visszafogottan is remekül hozott Jor-El elmondása szerint 10 évig tartott, és a film egy elvont montázssorozattal jelenítette meg. Itt maximum órákkal, napokkal később teljes harci díszben veszi fel a harcot az épp kapóra jött hazai látogatók mindent elsöprő, terraformáló inváziója ellen. Instant Superman. A Krypton önjelölt örököseként és a Föld felkent védelmezőjeként szemernyi kétsége sincsen, ami bántóan hiteltelen. Eleve gagyi az egész, hiába maradt a mosásban az a bizonyos alsó. Szomorú fricska ez túlpörgetett, felszínes korunk egyszeri mozinézőinek, akiknek marad a kaján, önfeledt szórakozás a minden eddigi mozgóképet maga mögé utasító pusztításorgia okán. A képregények és a belőlük készült rajzfilmek manapság már egész más ligában játszanak, és sajnos tartok tőle, hogy hosszú ideig még az egyébként Superman-mentes Smallville lesz Krypton utolsó túlélőjének egyetlen mai, értő olvasata.

man-of-steel-screenshot-14.jpg

Nolan mondja: acélember, Goyer mondja: Superman

Nehéz eldönteni, kinek köszönhető, hogy a film nem tudja eldönteni, mítoszt épít, vagy rombol-e inkább. Netszerte keringő pletykák szerint a film befejezését, miszerint Superman az emberek védelmében kitekeri földije nyakát, a kultikus rendező nem hagyta jóvá, így gyanítom, a forgatókönyvírók és Snyder erőfitogtatásai tehetnek a film egyenetlen színvonaláról. Picit megmosolyogtató azért, hogy míg az új etalonnak kikiáltott A sötét lovag Batman legsikerültebb képregényes történeteihez, A sötét lovag visszatérhez, A gyilkos tréfához vagy az Arkham elmegyógyintézethez képest kifejezetten konzervatív és sematikus, a sokak által a "semmi különös" kategóriába száműzött Az acélember minden tabut megdönt. Dühödt hőse képtelen minden embert megmenteni, gyakran önként rombolja porig saját környezetét, és még a Smallville sava-borsát adó ezerszeres lassítások is eltűntek. Nem lépünk ki a diegetikus filmidőből, hogy lássuk, amint a suhanó piros köpeny a másodperc tört része alatt 623 helyen ezernyi módon avatkozik be, őrületes gyorsasággal cikáz a kamera, emberek ezrei halnak meg, és az egész filmre egyetlen apró lassítás jut, amikor a kétségbeesetten jajveszékelő hétköznapi tömegre dől egy komplett felhőkarcoló. Ha az alkotók célja az volt, hogy a nézőt ezzel az otromba trükkel elgondolkodtatva visszarángassák a földre, nos, jól sikerült. A mozi ennél csak akkor lehetne deheroizáltabb, ha Superman alkoholista szoknyapecérként céltalanul tengetné a napjait. Ja, hogy már azt is ellőtték a részben okkal, részben méltatlanul lesajnált Superman III-ban?

Másfelől ott az erőltetett messiásmotívumok sora. Clark épp 33 éves, mindenki megváltóként tekint rá és tádááám: még a feszületen szenvedő Krisztust is megpillanthatjuk benne egy pillanatra. Ennek ellenére, ahogy a fentiekből is kitűnik, korántsem mindenható, és ha kényszerből is, még a gyilkosság tabuját is megszegi. A Russel Crowe által rezignáltan megszemélyesített Jor-El patetikus szavai élüket vesztik az események tükrében, a heroizmust pedig a Föld túléléséért folytatott kilátástalan küzdelem váltja.

 man-of-steel-screenshot-2.jpg

Modern mese(?)

A prezentáció pillanatokra ugyan képes feledtetni a sztori felszínességét és összeférhetetlenségeit, az összhatás azonban mégis csupán közepes. Legfeljebb. Pedig helyenként apró finomságokra is futotta. Jor-El például sematikus szocialista plakátokra emlékeztető képekben meséli el fiának szülőbolygója pusztulását, mindent az acél ural, mintha az alkotók lelkes rajongói lennének annak az alternatív univerzumban játszódó eredettörténetnek, amelyben Superman a Szovjetunióban szocializálódik és „S” helyett sarlót és kalapácsot hord a mellén. Megindító a piros köpenyben parolázó kis Clark malicki, sőt már-már bukolikus képe is, mindez azonban édeskevés az üdvösséghez.

Nem sokat ad a realizmushoz az imbolygó kézikamera és a lehetetlen fókuszváltások által uralt rendezés, ha egyszer erőltetett és önkényes a végeredmény. Kínos a film megdöbbentő humortalansága is, amit épp Superman és Lois Lane elképesztően váratlan csókváltása tör meg, minek után Superman a földi férfiak szexuális képességeiről enged meg magának egy döbbenetesen ízléstelen fricskát. A legszomorúbb az egészben, hogy a turbékoló szerelmesek körül mindenütt hullák és romok hevernek. Ez, és nem a gyilkosság a film deheroizáló attitűdjének abszolút csúcspontja. A csókváltást egyébként sokakkal ellentétben nem tartom indokolatlannak, Lois az első földi nő, aki bizalmat ébreszt Clarkban, aki mellesleg többször is megmenti az életét, és hát melyik nő ne lenne oda egy titokzatos, szupererős idegenért, aki még ráadásul jóképű is...  

A színészi játék is csak az elvárható közepest hozza. Kevin Costner Jonathan Kent szerepében nem sok vizet zavar, az aggódó apa bölcselkedései csak Clark emberek iránti bizalmatlansága megokolása kedvéért kerültek a filmbe, önértékük nincs. Amy Adams Loisa még az épp elviselhető kategória, korrektül hozza a karaktert, de semmi kisugárzása nincs. Egyedül Diane Lane remekel Martha szerepében, élő és változatos, nem csak az aggódó anya sematizmusa mozgatja. Henry Cavill címszereplőként próbálja menteni a menthetőt. Elképesztő karizmája és fizikuma van, abszolút hiteles Superman, de védhető célok és életképesen kibontott konfliktus híján ő sem tud csodát tenni. Zod még kellemes meglepetés volt, nem kevésbé a karaktere. Ugyanaz a helyzet állt elő, mint Bane-nel A sötét lovag - Felemelkedés esetében. Rendkívül könnyű a népe túléléséért küzdő elvhű katonával azonosulni, ráadásul nem is csinálnak belőle hülyét, mint Nolan a maszkos forradalmárból tavaly. Az alapkonfliktus és a főgonosz személye sokkal jobb filmet érdemelt volna tehát, őszintén megvallom, én Superman-rajongó lévén neki drukkoltam. Legalább megsiratta. Nemes küzdelem volt.

 man-of-steel-screenshot-27.jpg

Te meg hová repülsz?

Ennyi és nem több Az acélember, pedig akár az év tömegfilmje lehetett volna. Superman örök kedvencem, a megkapóan trendkerülő és zabolátlan Vasember 3 mégis lazán lemosta a színről, hiszen mert újítani és nem vette túl komolyan magát. Rettentően ostoba és eleve elvetélt ötlet volt realista Superman-filmet forgatni. Egy fénysebességgel cikázó, sebezhetetlen félisten kalandjai eposzi magasságokat implikálnak, hiába próbálják a köpenyénél fogva a földre cibálni. A matéria utat tört magának, és a keletkező feszültség fekete lyukként szippantotta be a filmet. A mítoszok logikáját lehet ugyan újraértelmezni, ahogy a Smalville is tette, de küzdeni ellenük eleve elvetélt próbálkozás. A kék-piros színekben megrajzolt ikon ettől nem lett valósághű, a modern mesék belső magját adó mito-logikusság (a mesék, legendák, mítoszok cselekményének belső logikája a mito-logika) viszont a kukában landolt, pedig így lehet csak igazán életképes egy modern mese, ettől lett megkerülhetetlen popkulturális jelenség a Star Wars is.

man_of_steel_tsr.jpg

Superman a ’80-as évek nagy DC Comics újrakezdésének szellemében már eleve picit realistább lett. Az ikonikus köpeny képes volt foszlani, hiszen nem félisteni gúnya volt, hanem egyszerű kezeslábas, amit Kent mama varrt fogadott fiának. A piros gatyó száműzése ellenére ez az idei anyag makacsul ragaszkodik isteni eredetéhez, habár minden összeesküdött ellene. Az 1986-os képregényes reboot után 1993-ban véres, rendkívül banális test-test elleni küzdelemben Superman végül elesett a démoni őserő Doomsday ellen. Talán hagyni kéne végre békében nyugodni. Ha Nolanék szerint elavult, és ebben a formában már nincs helye a tömegkultúrában, maradjon is halott, mert őt revitalizálni így bizony nem érdemes. Meg is gyászolom a klasszikus mozifilmekkel, aztán megnézem a Superman visszatért is. Annak sem volt létjogosultsága, óriási bukás is lett, pedig nagyságrendekkel szebb, átgondoltabb, egyenletesebb, mint az idei reboot. Csak épp avítt, anakronisztikus, mert úgy ábrázolja Supermant, ahogy az alkotói 75 éve megálmodták. Egy régivágású fantasztikus kalandfilm romantikus hőseként.

1 komment