Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Nincs benne semmi csodálatos - A csodálatos Pókember filmkritika

2012.09.04. 17:30 Silenzio

Szerző: Szalóki László

A blogra jellemző uborkaszezon idén nyáron a moziban egyáltalán nem éreztette a hatását. Véget ért a "modernkori" Batman-trilógia, megbosszulták a Földet a Bosszúállók, és rebootot kapott a Marvel legnépszerűbb hőse is. Akik elégedetlenek voltak a 2000-es évek Hollywoodját meghatározó Pókember-trilógia minőségével, könnyen lehet, hogy az idei reboottal találják majd meg a számításukat, mégsem minden téren egyértelmű a fejlődés.

          

Szeretem a Pókembert. Sőt az egész Marvel-univerzumot. Mindig lenyűgözött az a természetesség, amivel a képregénykiadó fifikás alkotói összemosták a valós eseményeket, történéseket, mint Ed Sullivan és az ő tévéshow-ja, vagy a szeptember 11-ei merénylet, a kezeslábasba bújtatott USA-emblémákkal. A legkedvesebb alkotóm nyilván nekem is az idős mester, az úttörő Stan Lee, és az ő munkásságában is leginkább a mutáns pók-csípte lúzer, Peter Parker kalandjai fogtak meg, félúton jár ugyanis Robin delejes infantilizmusa és a Kick-Ass-féle újkori társadalomkritika közt. Mese habbal, a realizmus keserű ricinusával nyakon öntve. Igazán finom.

spiderman 1.jpg

Szeretem Sam Raimi filmjeit is, még komoly is tud lenni, ha akar (ld. Szimpla ügy), de ha szabadon engedik a fantáziáját, könnyfacsaróan emberi és elbűvölően zabolátlan is lehet. Az sem mellékes, hogy Tarantinót kivéve talán senki sem bánik ilyen szeretettel a színészeivel. Meglátja az allűrök és a fiziognómia mögött a nagybetűs EMBERT. Ezzel el is árultam magam. Így igaz. Magasról teszek a fanyalgók véleményére, és szerintem Tobey Maguire tökéletes Peter Parker volt, ahogy Kirsten Dunst Mary Jane-je is megvett kilóra. Ezért fel is merült bennem a kérdés, hogy minek kellett az öt évvel ezelőtt befejezett Pókember-trilógia után ez az idei reboot, amikor a döglesztő 40 fokból beültem a langyosan semmilyen, steril moziterembe. Persze a kérdés költői, ha a válasz adott: két okból. Egyrészt Pókember idén 50 éves, és ráadásul épp augusztusban tölti, mikor ezeket a sorokat képernyőre vetem. Erre a fontos jubileumra abszolút megérdemelten kapott újabb nagyjátékfilmet. A másik ok prózai: a Disney bekebelezte a Marvelt, a Columbia Pictures-nek így muszáj volt kezdenie valamit a piros-kék ruhába bújtatott New York-i vagánnyal, ha nem akarta, hogy a jogok visszaszálljanak az anyavállalatra. Ennek a kényszernek a tükrében nem voltak elvárásaim: úgyis a 2013-as Superman-filmet várom, számomra Nolan új Batman-őrülete sem jelentett sokat. Idénre elvoltam a Bosszúállók frenetikus hangulatával, az 1978-as Superman-film óta nem született ugyanis ilyen remekbe szabott szuperhősös MESE.

Azért elöljáróban leszögezném, hogy A csodálatos Pókember fölöttébb szórakoztató. A cselekmény jobbára feszes, a poénok ülnek, és elég jól ellenpontozzák a drámai betéteket, sőt a látvány is teljesen trendi. Szinte tökéletes lenne a vászonra „hangszerelt” illúzió, azonban már az alapokkal is komoly bajok vannak. A filmet és a film címét összevetve például szemet szúrhat az összeférhetetlenség, ez ugyanis nem az 1963-ban indult ősszéria nagyvászonra álmodása, hanem a 2000-es Ultimate Spider-Man c. modernizált variánsé, vagy ha úgy tetszik, rebooté. A történet így egy alternatív realitásban játszódik, ahol Peter még középiskolás, lázadó tinédzser, amikor megismerkedik a szuperhős lét viszontagságaival. Így az egész Hírharsona-szál és Jonah Jameson szellemes autoritásfigurája is kikerül a képből, a helyét pedig a nála sokkal kevésbé szórakoztató Stacy rendőrfőnök veszi át, aki Peter új barátnője, Gwen apja. Kettejük funkciója közel azonos, mindketten közelről ismerik Petert és gyűlölik Pókembert, ám amíg Jameson statikus karakter és gegmester, Stacy-nek komoly szerepe van Peter lelki fejlődésében.

spiderman 2.jpg

Ha már az alteregók is szóba kerültek, az új mozisláger dramaturgiai váza az előző trilógia ötleteit böfögi vissza. Bár nem olyan zseniális, mint a Batman visszatér animus-anima kettősségének következetes kibontása, azért feldobja az egysíkú sztorit, hogy az előző filmekben csak epizódszereplőként feltűnő Dr. Connors Octaviushoz hasonlóan Peter mentora, alteregója, a Gyík viszont Pókember aktuális főellensége ebben a moziban. A férfi lelki változásainak bemutatása azonban híján van Raimi érzékletes megoldásainak, aki Norman Osborn és Otto Octavius hasadt személyiségének is hosszú-hosszú jelenetsorokat szentelt. Ebben a filmben Connors átváltozása hirtelen felütés, kényszeredett fordulat. Egyik napról a másikra kisajátítja a labort és megszakít minden kapcsolatot Peterrel. Lehet, hogy a nagyközönség pontosan azt kifogásolta Raimi trilógiájában, hogy túl sok játékidőt szentel a csetlő-botló Peter Parkernek, és túl keveset a barátságos és közkedvelt Pókember hősies küzdelmeinek, de ezúttal átestek a ló túlsó oldalára. Karakterek helyett skicceket kapunk, van stílusuk, ami a képregényhű külső megjelenésükben és a rájuk jellemző vagány egysorosokban érhető tetten, de híján vannak a valódi egyéniségnek. Peter Parkerről az új filmben kevesebbet tudunk meg, mint a Raimi-féle Pókember első 20 percében. Nagy kár. Ugyanez jellemző Gwen és Peter kapcsolatára is. Tipikus tinirománc sok kínos csenddel, gügye mosollyal, mai szlenggel és emós blikkfanggal. Ha ez volt a cél, tökéletesen sikerült a szuperhős cselekményvilágát trendivé tenni, ami szintén az Ultimate-sorozathoz köti az alkotást.

Pedig az alakításokkal alapvetően nincs baj. Andrew Garfield szinte Parker szerepére termett. A megjelenése és a stílusa kiválóan hozza Parker képregénybeli mását a sérült tini alapvető életvidámságával és vagányságával, ámde melankolikus alaptermészetével. Egyedül a forgatókönyv gyengeségei nyomják rá a bélyegüket a játékára. Erősebb jellem, mint az előző filmekben, gondolkodás nélkül védi meg a gyengébbeket és okosan hárítja el a konfliktusokat. Már nem az amúgy szerethető lúzer, aki Maguire alakításában sokak, főleg a fiatalabb közönség idegeire ment. Emma Stone egyszerűen tüneményes a szuperszexi és szupervagány Gwen szerepében, de 20 év fölött a stílusa már inkább idegesítő, mint megkapó. Hiába, no, öregszem én is. Gwen igazi koravén vagány, amolyan igazi „apás lány”. Mary Jane-ben több volt a nőiesség, még ha a huszonegyedik században avíttasnak is tűnt a vörös hajzuhataga ellenére is törékeny, szűzies nő. Rhys Ifans szerepe igen hálátlan. Bár a wales-i születésű férfi jó színész, Connors komplex karakterét teljesen lecsupaszítja a dilettáns, sivár forgatókönyv, ami ráadásul a nézőre erőlteti az akaratát. El kell hinnünk, hogy Connors nem szörnyeteg, hanem igazi hasadt személyiség, de a Gyík valósággal felfalja „polgári” énjét. A cselekmény ezért az egész felelősséget a genetikai módosító szerre hárítja, mintha Connors testét csupán testrablók kerítették volna hatalmukba, és ezzel olyannyira tehermentesíti a figurát, hogy a film folytatásául szolgáló játékban már vállvetve harcol Pókemberrel a város megmentéséért – holott hetekkel korábban még ki akarta irtani az emberi fajt New Yorkból. Eléggé izzadtságszagú megoldás. Ifans remek fiziognómiájával ellensúlyozza a forgatókönyv szerencsétlen húzásait, nagyon erős a vásznon a fizikai jelenléte – persze nem a komputeranimált Gyíkként, hanem testi valójában. Érdemes még kiemelni a Ben Parkert alakító Martin Sheent. Az idősödő színész példás fegyelemmel és kimértséggel hozza a halk szavú, nyíltszívű nagybácsi tragikus figuráját. Minden tiszteletet megérdemel. Nincs viszont a filmben egyetlen sziporkázóan eredeti karakter sem, ha nem számítjuk Stan Lee frenetikus cameóját a szórakozott könyvtáros szerepében. Egy Jameson-szintű gegmant hiába is keresnénk a filmben.

spiderman 3.png

Tény ugyan, hogy Raimi kamerái előtt a melodramatikus elemek néha iszonyú túlsúlyba kerültek, mégsem érzem ezt a rebootot komorabbnak, csupán sótlanabbnak. Hiányolom azt a zabolátlan ötletelést, amivel a Gonosz halott rendezője sikerrel ingázott az eltérő műfajok és hangulatok közt a horrortól a burleszkig. Túl egysíkú, mégis túl valószínűtlen, esetleges a cselekmény. Vagy a forgatókönyv marad adósunk egy problémás tizenéves lelki vívódásainak hiteles bemutatásával, vagy Peter Parker a világ legzárkózottabb amerikai tinédzserje. Van még egy kézenfekvő megoldás arra vonatkozóan, miért lehet ilyen csapongó a történet: Peter pszichopata, emulálja az érzelmeit, semmi sem érdekli igazán. Mindenbe belefog, csak azért, hogy aztán pillanatok alatt elveszítse az érdeklődését. Még csalni is képes, hogy Connors asszisztense lehessen, mégsem próbál fényt deríteni szülei halálának rejtélyére, minden idegszálát lekötik a genetikai keresztezésekkel kapcsolatos kísérletek. Érthetetlen megoldás, de Hollywood így működik – talán majd a folytatásban kifejtik ezt a szálat is. Miután Peter megszerzi emberfeletti képességeit, csak csajozásra és erőfitogtatásra használja azokat – ami egybe vág az ős-Pókember eredettörténetével és szegény Ben bácsi banálisan tragikus halálával is. Sem Raimi, sem Webb nem vette át a képregényből a nagybáty halálának körülményeit. Azaz a 2002-es előzmény az egyik későbbi variánst használta fel, de nem a Stan Lee-féle eredetit. Talán nem is baj. Példátlanul gunyoros és pimasz lecke volt ez Peternek, épp ezért könnyfakasztóan tragikus is, nem mutatna jól Hollywoodban.

spiderman 4.jpg

A korábbi trilógia grandiózus love story-ját A csodálatos Pókemberben tehát a tini Peter identitáskeresése váltotta fel, de a szülők halálának misztériuma elnagyolt bosszúdramaturgiává sikkad, hogy aztán az is feloldódjon a Pókember és a Gyík közti hajsza sematikus megoldásaiban. A végeredmény egyáltalán nem lett rossz film. Igényes, stílusos, szerethető, de a Superman, Watchmen és Bosszúállok c. filmekkel fémjelzett mesterhármas nívójától jócskán elmarad. A forrásként szolgáló színes képkockákkal összevetve jóval pontosabb, alázatosabb az idei mozi, mint az elmúlt tíz évet meghatározó trilógia, filmként viszont határozottan alulmarad. Egyszerűen nincs benne eredeti ötlet, sem spiritusz: Maguire Pókemberével a játékidő 20 percében több dolog történt, mint itt az egész filmben.

Címkék: szuperhős Pókember Marvel Bosszúállók Batman Disney Lee Emma Andrew Stone Garfield Ifans Stan Columbia

1 komment