Írta: Danileszk Rita
Statikus beállítások, esztétikus képek és két világ között ingázó emberek. A rendező nem más, mint Török Ferenc, aki ezúttal túlságosan lassúra vette a tempót.
Katalint (Johanna ter Steege) elhagyja egyetemi oktató férje
(LukátsAndor) egy fiatal tanítványa kedvéért (Bánfalvi Eszter). A nő nagyjelenetek helyett azonban nekivág az utcának, ollóval a kezében, látszólag elveszítve a kapcsolatot a külvilággal. Nem csoda, hogy ezek után az ideggyógyászaton köt ki, ahova aztán fia (Varga Norbert) és terhes lánya (Tenki Réka) is megérkeznek, ám mivel az anya éppen mélyen alszik, nem is beszélnek egymással. A fiú igyekszik apját is bevonni a családi történésekbe, ám ő nem hajlandó belemenni Katalin „újabb hisztijébe”, nem veszi komolyan az ügyet. Amikor Katalin felébred, a lánya által ott hagyott pénzzel egyszerűen kisétál az intézetből, megebédel, majd hazamegy, hogy magához vegyen néhány holmit, iratokat, bankkártyát és ezúttal nem a városnak, hanem a nagyvilágnak vág neki. Kamionstoppal Ausztriáig, majd becsatlakozva egy turistacsoporthoz busszal Törökországba, Isztambulba megy…
A Moszkva tér kamaszai, a Szezon bohó és bátor útkeresői, az Overnight fiatal felnőttjei után Török néhány generációt átugorva az ötvenes korosztályt foglalkoztató kérdéseket veszi górcső alá. Például, hogy vajon mihez kezd magával az időközben egymástól eltávolodott, ám házasságban élő férfi és nő, miután gyermekeik kirepülnek a családi fészekből; vagy hogyan fedezi fel újra az egyik a férfiasságát, a másik a nőiességét – jellemzően másutt keresve a kalandokat. A rendező villanásszerűen érzékelteti a házaspár szinte felnőtt gyerekeinek reakcióját minderre, hogy az egyik kevésbé, míg a másik a kelleténél jobban belefolyik az eseményekbe. A felvetett téma izgalmas, de a hiteles kivitelezésbe itt-ott hiba csúszott.
Az Isztambul történései nincsenek különösebben megindokolva, „csupán az élet” - mondhatnánk. A cselekmény azonban túlságosan is szövevényes ahhoz, hogy ennyivel el lehessen intézni. Az alapszituáció már önmagában érdekes, akárcsak a bemutatott karakterek, akiknek útja talán éppoly izgalmas lehetett volna a saját berkeiken belül, ahogy azt a rendező Katalin esetében igyekezett kibontani. Ám a film kizárólag a főhősnő figurája köré építkezik, úgy ábrázolva őt, mint valami idegent, aki sok évtizedes hibernációból ébredt és nincs kedve hozzászólni az aktuális korban élő emberekhez. A saját és a törökök világához képest is más ez a nő, melyet nem csak viselkedésével, de külső megjelenésével is érzékeltetni kívántak az alkotók. Szőkeségével, szeplősségével, öltözködésmódjával (feltűnő, színes, virágos ruhák) is különcnek hat, akár a budapesti, akár az isztambuli világban mozog. Mindenki más sötétebb tónusú, átlagosan öltözködik, és jobbára beleolvad a környezetébe, amelyből Katalin eleinte kilóg, később viszont szinte kiragyog. Ez a megkülönböztetés azonban túlságosan direkt, ahogy a filmben megjelenő szimbolikus elemek is. Például az olló a még itthon villamosozó Katalin kezében, mintha saját sorsát készülne elvágni vele; vagy a jegygyűrű, ami nehezen jön le az ujjáról; a budapesti török gyorséttermi étkezés, mintegy előreutalás Katalin útjára; a szőke idősödő feleség és a barna fiatal szerető oppozíciója - és még lehetne sorolni. A filmben megjelenő kettősség azonban nem csak a képi metaforák, hanem a dramaturgia, a cselekményvezetés szintjén is megjelenik. Isztambul két világ, Európa és Ázsia határán fekszik, melyet nem átallnak ki is mondatni az amúgy nem sokat beszélő szereplőkkel, de ha még így sem lenne teljesen világos, Katalin és az idegen városban megismert török férfi - a későbbi udvarló - kettősében is manifesztálódik ez a tény.
A filmet „műfajilag” valahol a road movie, a családi dráma és a művészfilm határán lehetne elhelyezni, azonban egyik jegyeit sem viseli magán kellően markánsan. Bizonyos esetekben ez kifejezetten előnyös, itt azonban épp emiatt válik súlytalanná és felemássá az alkotás. Road movie-hoz túl rövid az utazás, ami pedig a belső utat illeti, nem tudjuk pontosan mikor kezdődött (valószínűleg még azelőtt, hogy Katalint elhagyja a férje) és azt sem, hol ér véget. Nem az utazáson, a megtett úton vagy a megérkezésen van a hangsúly, hanem azon a tényen, hogy a nő egyszerűen Isztambulban van. Katalin kiszabadulva a családi kötelékből öntudatossá, szabaddá válik, talán ez az ő megérkezése. Azonban gyönge ellenpontozásként azt is látjuk, ennek milyen ára van. Katalin lánya az anyává válással próbál megbirkózni, ám sajnos kevéssé tudjuk átérezni a szituációban rejlő problémát, mivel e történeti szálából vajmi keveset láthatunk, és egy idő után szinte meg is feledkezünk róla. Fia a családtagok, majd az országok között szaladgál, hogy megpróbálja helyreállítani a felborult rendet, ám a végén nem igazán jut eredményre – hacsak az nem számít előrelépésnek, hogy mindeközben lenyúlja apja barátnőjét. Az apa, miután otthagyja fiatal szeretője (a fiáért), nagy magányában hiányolni kezdi nejét, és próbálja ismét magához ragadni a családfői szerepkört – természetesen nem sok sikerrel. Katalin viszont megfeledkezik mindenről, ami Magyarországhoz és otthonához köti, sőt, amikor fia felbukkan, egyenesen elmenekül előle. Találkozásuk közel sem egy meghitt, szeretetteljes anya-gyerek kapcsolatot sugall, inkább hideg és távolságtartó viszonyra utal, hiszen a nőt a fiú a hátrahagyott életére emlékezteti, amiből – legalábbis úgy tűnik - köszöni, de többé nem kér. Hogy miért? Mondhatnánk, mert elhagyta a férje, de egy ilyen döntéshez, ez sajnos nem elég indok.
Nem csak a cselekmény vagy a karakterek szintjén találkozik vagy válik el két világ, hanem a rendezői szemléletmódban is. Török munkái általában olyan lassabb tempójú, higgadt és letisztult világgal rendelkező alkotások, ahol a képeket mégis egyfajta élettel teli mozgalmasság jellemzi, mely által tartalmassá válnak, és megvan a kellő egyensúly, mind a filmek dinamikáját, mind pedig a történetvezetést illetően. Ez azonban az Isztambul esetében felborul. Katalin alakja uralja a vásznat, akit ugyan szívesen és kíváncsian szemlélünk, de ez önmagában még nem teremti meg a filmbeli harmóniát. Kifejezetten életszerű és humoros vagy fordulatos jelenetek is akadnak, de sok az üresjárat is a műben. A figurákat a színészek igyekeznek megtölteni élettel, ám mindez hiába, ha mögülük hiányzik a motivációs háttér (pl. az anya miért érdektelen gyermekeivel szemben; a szerető miért mozdul rá a fiúra stb).
A főhősnő alakja a világban szemlélődő, útkereső emberé, aki korosodása ellenére ismét felfedezi nőiességét, és új kalandokba vág bele. Ellentétben a film többi szereplőjével mindezt szinte némán teszi, esetében a kommunikáció alig ölt verbális formát. Karaktere inkább a művészfilmek világába illik - e műfaji besorolás részben illik műre -, viszont mivel a többiek meg ebből a miliőből lógnak ki, így a film totálisan felemássá válik.
Egy nagy pozitívuma azonban mindenképp van az Isztambulnak, mégpedig Johanna ter Steege játéka. A magyar közönség számára elsősorban talán Szabó István filmjeiből (Találkozás Vénusszal, Édes Emma, drága Böbe) ismert holland színésznő teljesen összeolvad Katalin figurájával, és a maga nemében nagyszerű alakítást láthatunk. Nem ő lóg ki a filmből, csupán karaktere (vagy ha úgy tetszik, hozzá képest az összes többi szereplő). Ter Steege minimalista játékában nagy szerep jut idősödő, kissé már ráncos arcának, azon belül pedig fiatalosan csillogó szemének, melyből tökéletesen kiolvasható, éppen hányadán áll Katalin a világgal.
Azonban Johanna ter Steege alakítása önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy a film gyengeségei felett szemet lehessen hunyni. Valami nagyon-nagyon hiányzik ebből a műből. Talán az a jól tetten érhető bátor stílus, lendület, ami Török korábbi műveit jellemezte. Az Isztambul visszafogott, csendes, szemlélődő alkotás, mely semmi esetre sem nevezhető rossz filmnek, csupán a hiátus érzését hagyja maga után. Hősei nem váltják meg, vagy nem tudják megváltani sem magukat, sem a világot, a mű nem ábrázol kendőzetlen őszinteséggel semmit, csupán a felszínt karcolgatja minden tekintetben. Bennünk pedig gyökeret ver a meggyőződés, hogy egy mélyebbnek szánt filmből egy kifejezetten szimpla alkotás lett, melyet - a rendező többi filmjével ellentétben - valószínűleg nem akarunk többször megnézni…
