DANILESZK RITA
„Minden egész eltörött”
(Ady Endre)
A 2009-es holland dráma hatását leginkább Roman Polanski Iszony című filmjének fájdalmához lehetne hasonlítani, mely a főszereplő döbbenetes alakításának és az atmoszférának köszönhetően teljesen beszippantja a nézőt. Való igaz: Esther Rots alkotása a bőrön is áthatol – és kibírhatatlan lesz…
Marieke-t (Rifka Lodeizen) amszterdami lakásában megerőszakolják. Az esemény teljes átalakulást eredményez, egy olyan belsőbe zártságot, melyből úgy tűnik, nincs menekvés. Hollandia délnyugati tartományába, Zeelandba költözik, ahol egy omlásnak-bomlásnak induló házban talál menedéket. Szekrényekben bujkálva éjszakázik, málladozó zuhanyzóban mosdik, rohangászó patkányok között él, miközben az egyetlen kapcsolata a külvilággal, hogy hozzá hasonló sorsú emberekkel cseveg a világhálón. Az emberi jelenlétnek csupán elszórt nyomait látjuk. Egy idő után Marieke nekilát a ház reparációjának, ebben segítségére van a kedves és kissé tolakodó szomszéd, John (Wim Opbrouck), akivel rövidesen közelebbi kapcsolatba is kerül. Marieke terhes lesz Johntól, a ház kivirul, az élet rendeződni látszik. Ám valami nem stimmel. Az idillbe bevillanó képek mintha a tudatalatti jelzései lennének, melyeket érzékelünk, de értelmüket felfogni egyelőre nem sikerül, ugyanakkor borzasztó ijesztően hatnak. A film önmaga kifordított tükrévé válik, a környezet tökéletes lelki táj lenne, ám a külső nem válik belsővé.
Az értelmetlen erőszakot a nő elméjének teljes széthullása követi. A holland rendezőnő, Esther Rots első nagyjátékfilmje pszicho-thrillerként is értelmezhető lenne, vagy krimi-drámaként, csak éppen a „titkok” már a film legelején lelepleződik. A belső darabokra hullása ijesztően hitelesen kerül bemutatásra, Marieke feszült rezdülései, rebbenései mind egy állandó készenléti állapotról árulkodnak. Mintha határozott fellépése mögött egy pontosan végiggondolt terv lenne, ám a kiegyensúlyozottság látszata rögtön megszűnik, amint magára marad. Azt hihetnénk, ez természetes reakció a történtek után. Marieke egyedül van, egy szál barát vagy családtag nélkül egy omladozó házban, melynek zugaiban valósággal bujkál a külvilág és a történtek elől. Száműzetése önkéntes, és ha arra gyanakodnánk, hogy magánya talán a társadalom érdektelenségét tükrözné, akkor valószínűleg tévedünk. Ha nagyon akarjuk, a világban találunk „Johnokat”, ám Marieke megrendült belső világán már ők sem képesek segíteni. Az a bizonyos „egész” eltörött, és darabjai máshogy kezdenek ismét összeállni. A külső és belső zörejek összemosódnak, a hangok tökéletes ritmusban követik a néha gyors, villanásszerű képeket. A másik véglet, a csönd, mely szintén félelmetes és végtelennek hat. Ez már nem Isten csendje, ahogy Ingmar Bergmannál láttuk, ez Marieke csendje, az ürességé. Az ürességé, mely lassan ugyan kezd töltődni, de már nem a régi tartalommal, hanem egy megbomlott elme foszlányaival.
Végül minden kitisztul, fehér lesz. Végtelenül és vakítóan fehér. A vászon is.
Mozdulni sem tudunk…