Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Nagyfilmek a fedélzeten

2011.11.15. 11:19 Virage

Visszatekintés a 17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál néhány nagyjátékfilmjére

ZALÁN MÁRK

 

2010 áprilisában 17. alkalommal kötött ki a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Budapest négy mozijában, és hozta magával mozgó képek sokaságát a világ valamennyi földrészéről. Az egyik legizgalmasabb és legérdekesebb hazai mustra filmjei változatosságukat tekintve ismét jelesre, színvonalukat nézve viszont erős közepesre vizsgáztak. Ugyan nem kis számmal akadtak figyelemreméltó alkotások a fesztivál kilenc (animációs, dokumentum és zenés filmeket is magába foglaló) szekciójában, mégis olyan kiemelkedő, hónapokra a néző emlékezetébe vésődő darabok, melyek a korábbi években bukkantak fel (Engedj be!, Éhség, Észak, Az üldöző), idén nem voltak.

   

 

Pedig a fesztivál nem indult rosszul, hiszen a Suttogás a szélben című iraki filmnek sikerült elérnie azt, amit más moziknak nem, nevezetesen hogy egy súlyos problémát, egy nem mindennapi állapotot líraian közelítsen meg. A kurd származású Shahram Alidi első nagyjátékfilmje egy olyan postás történetét viszi vászonra, akinek az iraki hegyekben található, háború sújtotta falvak családjai között nem leveleket, hanem üzeneteket kell közvetítenie, melyeket ósdi magnójára rögzít. A falu lakói csak halkan beszélhetnek (erre utal a cím), és észrevétlenül kell tevékenykedniük, mert az elnyomó katonai hatalom bármikor lecsaphat rájuk. Mam Baldar, a postás azonban nem törődik a korlátokkal, és teljesíti egy lázadó parancsnok kérését, aki azzal bízza meg, hogy vegye fel a magnóra születendő gyermeke első sírását. Alidi filmje szép példája annak, hogy az ember a legnagyobb reménytelenségben is képes szabadon cselekedni, még ha ez az élete kockáztatásával is jár. A rendező ezt olykor hatásvadász, máskor erőltetett szimbólumokkal próbálja kifejezni, ám szerencsére nem ezek az elemek dominálnak, hanem a lélegzetelállító tájképek és a rendkívül finom képi megoldások együttese, melyek érzékenyen mutatják be az elnyomottság szürrealitását. 

Az ausztrál Jonathan auf der Heide országa történelmének egyik sötét momentumát eleveníti fel Van Diemen-föld című alkotásában. A tizenkilencedik század elején angol, skót és ír bűnözőket az Ausztrália dél-keleti területén található Tasmánia szigetére hurcolták fegyenctáborba, ahonnan a sűrű, áthatolhatatlannak tűnő erdőség miatt gyakorlatilag lehetetlen volt megszökni. Nyolc férfi mégis úgy döntött, felveszi a harcot a természettel. Hosszú menetelés vette kezdetét, melynek során a fegyencek napról napra egyre inkább elveszítették tűrőképességüket, levetkőzték emberi mivoltukat, míg végül kegyetlen kannibálokká nem váltak. A rendező a történelmi hűség érdekében főképp a szökevények egyetlen túlélőjének vallomásaira támaszkodott. Ennek tudható be filmjének hosszabb-rövidebb epizódokra épülő szerkezete, melyeket a sziget lenyűgöző, hatalmas erdőinek képei kötnek össze. A természet szépsége azonban megtévesztő, mert ahelyett, hogy tartalékaival segítené a mű hőseit, nem ereszti őket. Tulajdonképpen a film főszereplőjének is lehet tekinteni, aki/ami minden szélsőséges körülményt (fagy, eső) bevet annak érdekében, hogy a rabok ne tudjanak elmenekülni. A Van Diemen-földben számos feszültséggel teli jelenetet láthatunk, és tisztességesen, ám néha unalomba fulladva meséli el az ismeretlen múlttal rendelkező szökevények utolsó napjait. Erős, nyomasztó film, mely egy jobban kidolgozott, mélyebb forgatókönyvvel és árnyaltabb karakterekkel hatásosabb képet festhetett volna az emberi lélek sötét oldaláról.

Hasonló a helyzet Robert Guédiguian két és fél órás opusával, A bűn seregével is, mely ugyan méltóságteljesen viszi filmre a francia történelem egyik kevéssé ismert időszakát, de míg ausztrál kollégájának legalább sikerült sajátos atmoszférát teremtenie, addig ez a mű inkább egy száraz történelemkönyv felolvasására emlékeztet. A második világháború alatt partizánok egy csoportja hosszú hónapokig harcolt a náci diktatúra ellen Párizsban, míg végül elkapták, és örmény vezetőjükkel (Manouchian) együtt kivégezték őket. A bűn serege ennek a csoportnak állít emléket egy lassan kibontakozó, didaktikus (minden egyes lázadó elfogásakor meghallgathatjuk a Bach-féle Máté-passió ismert, Erbarme dich, mein gott! című áriájának egy részletét) történetben, amelyben olyan színészi alakításokat láthatunk, melyek jobban illenének egy hétköznapi szappanoperába, mint egy nagyjátékfilmbe. Guédiguian teljesítette a feladatát, hiszen kitöltött egy űrt a francia történelmi filmek sorában, de ennél többre talán nem is törekedett.

A White material (Fehér anyag) témájában, stílusában és költségvetésében homlokegyenest ellenkezője az előző filmnek, az elbeszélésre fordított figyelem hiánya viszont összekapcsolja őket. Claire Denis művének középpontjában az Afrikában dolgozó Maria áll, aki az egyre kiterjedő polgárháború árnyékában sem hajlandó elhagyni kávéültetvényét. Mindent elkövet annak érdekében, hogy munkásokat szerezzen, makacssága nem ismer határokat egy olyan környezetben, ahol többen lenézik fehér bőrszíne miatt. Claire Denis önéletrajzi ihletésű (a rendezőnő Afrikában nevelkedett) filmjével az a legnagyobb probléma, hogy a direktor úgy érzi, bármi, amit a kamerával rögzít, már művészet, és emiatt hajlamos elhanyagolni a történet kibontását, mely nemcsak dramaturgiai fordulatokban szegény, de egyik pontból a másikba eljutni is képtelen . A White material befejezetlen marad, szinte csak „lebeg” a levegőben. Ez az eljárás arra megfelel, hogy a sablonokat megkerülve némileg visszaadja a forró afrikai légkört, arra viszont alkalmatlan, hogy a történet végig követhető legyen.

A világon évente legyártott megszámlálhatatlan mennyiségű filmből gyakran jutnak el a fesztiválokra olyan, főleg a horror műfajában jeleskedő alkotások, melyeken világosan látszódik, hogy néhány barát összefogott, és a közönség türelmét figyelmen kívül hagyva leforgatta saját filmjét. Az Egy éjszaka a klubban ékesen bizonyítja, hogy ez nemcsak a rémfilm zsánerére, hanem egy kortárs francia filmre is igaz lehet. Jean Achache darabja nem más, mint egy valaha szebb napokat megélt dzsesszzongorista, néhány kellemes melódia, melyet az éjjeli klubban játszik, egy kis kaland az énekesnővel és egy hátrahagyott család. Felettébb érdekes, hogy a korábban reklámfilmek és videoklipek tucatjait elkészítő rendező ezt az egyszerű történet a csigánál is lassabb tempóban tálalta. Az alkotóknak talán jó mulatság volt, a nézőknek viszont valóságos kínszenvedés. 

Ellentétben a Perzsa macskák című zenés dokumentumfilmmel, mely üdítő, színes és emlékezetes darabja volt a fesztivál kínálatának. Bahman Ghodabi egy olyan teheráni szubkultúrát mutat be, melyről a kormány nyugatellenes szigorításai miatt nem sokat lehet hallani. Negar és Ashkan fiatal iráni zenészek, akik Londonban léphetnének fel, ám az utazáshoz szükséges iratokat csak törvénytelen úton lehet megszerezni. Ahogy ezt a közel sem egyszerű problémát próbálják megoldani, a film végigkalauzolja nézőjét a legkülönfélébb zenei stílust előadó együtteseken. Így találkozhatunk az európai fülnek néhol kacagtató iráni rappel, vagy azzal a heavy metal bandával, mely egy tehénistállóban kénytelen próbálni az állatok legnagyobb bosszúságára, mivel a zaj miatt képtelenek tejet adni. Az utolsó jelenetekbe ültetett fikciós elemek (a főhős lány öngyilkossága) ugyan gyengítik a film erejét, mégis beleférnek ebbe a lendületes alkotásba, mely nemcsak egy rendkívüli kulturális körképet fest le közönsége előtt, hanem hangos, vérpezsdítő zenékkel is szórakoztatja. Ghodabi fiatal hősei a zenével lázadnak, és ha nagy nehézségek árán is, de képesek lebontani a határokat.

Az édesanya és kisfia egy mindentől távol eső nagy faházban lakik valahol Finnországban. Az apa hosszú ideje börtönben ül, a fia rendszeresen meglátogatja. Egyik nap egy idegen férfi érkezik, aki egyre közelebb férkőzik az anyukához, mindemellett napról napra gyanúsabb lesz a fiúnak. J.-P.Valkeapää Látogató című filmje ugyancsak szimpla történettel rendelkezik, viszont rengeteg hangsúlyt fektet a hangulatteremtésre, a képi kompozíciókra és a tekintetekre. Nem véletlen, hogy az első tizenöt percben egy mondat nem hangzik el a szereplők szájából, és később sem beszélnek sokkal többet. A film az eseményeket a kisfiú szemszögéből követi végig, aki érdeklődéssel, ugyanakkor félelemmel figyeli az ismeretlen jövevényt, és képtelen eldönteni, hogy mit tegyen ebben a helyzetben. A rendező mindezt kimérten, aprólékosan építi fel egészen addig a pontig, amíg a férfi el nem menekül. Onnantól kezdve mintha nem tudná mivel befejezni a filmet, és az ígéretes indítást követően a feszültség egyszerűen ellaposodik. Ehhez még hozzájárul a túlzott, horrorfilmeket idéző hatáselemekkel ábrázolt természet (mely túlságosan hasonlít a Tarkovszkij Tükör című filmjében ábrázolt környezethez), valamint a teljesen felesleges szimbólumok használata. A Látogatóban pedig jóval több lehetőség rejlett…

Számtalan spanyol filmről elmondható, hogy – mediterrán temperamentumukhoz illően – a szereplők rengeteget beszélnek, és heves érzelmek irányítják őket. Az Asszony zongora nélkül című Javier Rebollo-alkotás mindezzel „szembefordult”, és egy meglepően visszafogott, érzelmektől mentes, ám túlságosan lassú folyású történettel állt elő. Főhősnője a háziasszony Rosa, aki bár férjnél van, mégis évek óta magányos, élete pedig sivár. Egyik este a változás reményében elhagyja otthonát, de idővel be kell látnia, hogy az élet a lakásán kívül is ugyanolyan eseménytelen, az emberek pedig (jelen film esetében egy fiatalabb lengyel fiú, akivel közelebbről is megismerkedik) mind elveszettek. Rebollo hosszan kitartott, csendes jelenetei és nagy terei minden kétséget kizáróan Rosa állapotát kívánják tükrözni, a figyelmet azonban képtelenek végig fenntartani. Néhány kacagtató abszurd szituációval és a túlzó zenehasználattal ugyan igyekszik az unalom állapotából kizökkenteni nézőjét, mégis a film döntő hányada csupán egyszerű és érdektelen cselekmények hosszú láncolatából áll. Rebollo kísérlete a kilátástalanság bemutatására nem lett volna rossz, ha többet foglalkozik főszereplője karakterének kidolgozásán, drámája elmélyítésén.

 

Az említett filmek természetesen nem adnak teljes körképet a fesztiválról, de a látottak tükrében, valamint a közönség reakcióit és a sajtóvisszajelzéseket is figyelemmel követve nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az idei Titanic mezőnye erényeivel együtt sem volt kifejezetten erős. A filmek mennyiségére, tarkaságára azonban nem lehetett panasz, és a fesztivál útját remélhetőleg a jövőben sem fogják a jéghegyek eltorlaszolni.