Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Feketén-fehéren és színesben is – főszerepben a dokumentumfilm

2011.11.01. 11:12 Virage

41. Magyar Filmszemle

DANILESZK RITA

 

2010. február 2-8-ig magyar filmektől voltak hangosak a budapesti Mom Park Palace Cinemas termei. A szervezők nem csak vetítésekkel csalogatták az érdeklődőket a 41. Magyar Filmszemlére, hanem az évről-évre megrendezésre kerülő nyilvános beszélgetésekkel, plakátkiállítással (Uránia Nemzeti Filmszínház) és újságbemutatókkal is.

33 kisjátékfilm, 7 tudományos ismeretterjesztő, 30 dokumentumfilm, 16 játékfilm és 10 televíziós film is bekerült a versenyprogramba. A fenti számok és a helyszínen szerzett tapasztalatok tükrében kijelenthető, mindezek szemlézésére sajnos kevés volt a hét. A vetített filmeket előzsűrizték, általánosságban véve mégis nagyon változó színvonalról beszélhetünk. A dokumentumfilmek azonban idén kifejezetten erős és színes képet mutattak.  

 

A megnyitót követően két teljes napra, 3-ára és 4-ére a dokumentumfilmek váltak a 41. Magyar Filmszemle főszereplőjévé. Korábban sokan vitatták a dokumentumfilmek helyét – mondván, kikoptak a mozikból –, de most talán ismét utat találnak a közönséghez a jóval tagoltabb felhozatal miatt. „Azért fontos ez a széles skála, mert folytatódik a 2000-es évek tájékán indult tendencia: egyrészt nemzedékváltás zajlik, másrészt pedig a műfaj kezd differenciálódni. Így készülnek kifejezetten ’fesztiválfilmek’, mellette szélesebb, nemcsak hazai közönségnek szóló munkák, valamint szűkebb, az értelmiségieknek szóló darabok.” – mondta Varga Balázs zsűritag az értékelés során.

A Filmszemle Elismerő oklevelét megszerző Barlang című munka (rendező: Szederkényi Júlia) azon filmek sorát erősítette, melyek napjaink szegénységét és cigánysorsát kívánták bemutatni. A film valószínűleg aktualitása és valóban megrázó erejű képei miatt vívta ki a zsűri elismerését, bár meg kell jegyezni, hogy a téma 100 percben való feldolgozása sok néző számára túl fárasztónak bizonyult. A Szemle megosztott Különdíjasa a Sorsod Borsod (rend.: Nagy István) című alkotás lett, mely egy szociálisan erősen megosztott régióba kalauzolja a nézőket, ám ebben a filmben a rendező ellenpontként megmutatja azt is, hogy egy nyugat-európai mintát követő büntetési modell hogyan funkcionál adott környezetben. Az alapszituáció már önmagában is érdekes: két fiatal, minden tekintetben teljesen különböző ember világába pillanthatunk be, akiket összeköt, hogy fiatalkorú bűnelkövetőként ugyanabba az irodába kell járniuk pártfogó felügyelőhöz.

A Különdíjon a Sorsod Borsodnak egy teljesen más típusú alkotással kellett osztoznia, a Kis Anna által rendezett Házi paradicsommal. Ez a film a Három házasság címre keresztelt trilógia részét képezi, melynek a Filmszemlén csupán két darabját láthatta a nagyérdemű. Az epizódokban olyan házasságokat ismerhetünk meg, melyek egyáltalán nem nevezhetők mindennapinak. A Zsuzsa és Mubarak munkacímen futó Házi paradicsom egy muszlim vallású afrikai férfi és egy magyar, nagyon is szókimondó nő ellentmondásokkal teli kapcsolatát ábrázolja. A házaspár viszonyának és a feleségnek, Zsuzsának viselkedése (pl. viccesen „kis zöld majomnak” nevezi férjét, aki ezen – joggal – megsértődik) provokálja, és erős véleményalkotásra sarkallja a nézőket.  A trilógia másik, nem díjazott, de ugyancsak figyelemreméltó darabja a Nagy Viktor Oszkár által rendezett Bernadett és Sanju, ami éppen az ellenkezője a Házi paradicsomnak: a film egy magyar lány és egy indiai férfi megismerkedésének és házasságának történetet mutatja be. Ez a házaspár sokkal életvidámabb az előzőnél, a közönségre pedig észrevétlenül átragad a belőlük sugárzó boldogság és derű. Bernadették összhangja tökéletesen ellenpontozza a Házi paradicsom párosát. Kapcsolatukat, történetüket látva a néző őszintén örül, hogy a mai világban vannak még ilyen csodák. Az egész valóban olyan, mint egy tündérmese – a film valószínűleg éppen ezért nem kapott díjat. Ahogyan a nagyon egyedire sikerült, 13 perces animációs dokumentumfilm, a Mátyás, Mátyás (Rendező: Felméri Cecília) sem. Ebben Kolozsvár lakói arról vallanak, hogy mit jelent számukra a város híres szülötte, Mátyás király. A rendezőnő a filmben találóan vegyíti a Kolozsváron felvett hanganyagokat az animációs figurákkal, melynek eredményeként egy humoros és izgalmas filmes kísérlet született.

Az idei Filmszemlén több rendszerváltáskor játszódó alkotás is szerepelt a programban, illetve számos olyan film, mely a jelen időből tekint vissza közelmúlt vagy régmúlt eseményeire. A régmúltat idéző egyik érdekes alkotás a Domonkos János által rendezett Palimpszeszt, mely egy férfi eltűnésének, majd sok évtizeddel később napvilágra került halálának körülményeit mutatja be. A dokumentumfilmek értékelésekor Szalay Péter zsűritag ezt a filmet formanyelve miatt emelte ki, a megosztott Fődíjjal büszkélkedő Bádogvárost pedig vizualitása okán (utóbbi lírai dokumentumfilm formájában ábrázolja a miskolci Avasi dombra épített pinceházak különös hangulatú mikrovilágát). A Fődíj másik nyertese Almási Tamás Puskás Hungary című alkotása lett, ami azért is öröm, mert a film remekül egyensúlyoz a művészi és populáris stílusok között, ennek köszönhetően a mozikban is megtalálta a nézők szívéhez vezető utat. A kritika és a közönség egyaránt szerette a művet, így fanyalgás helyett mindenki boldog mosollyal nyugtázta a zsűri döntését.

A Duna-díj szintén két film között megosztva talált gazdára. Szőczi Árpád (egyik korábbi filmje: Pécs kulturális főváros – 2007) a Drakula árnyéka – a romániai forradalom kitörésének valódi története című alkotása merész párhuzamokat von bizonyos események között. A film nagyobbik felében a rendező azon interjú készítési körülményeit járja körül, melyet az 1980-as évek végén rögzített két kanadai újságíró (magyar segítséggel) Tőkés László református lelkésszel Temesváron. Filmjével Szőczi nem kisebb dolgot állít, mint hogy közvetve ennek az interjúnak a nyilvánosságra kerülése (Magyar Televízió, Panoráma) volt az utolsó csepp a romániai forradalom kitöréséhez. Egy áruló neve és a számos megválaszolatlan kérdés (amiket maga a rendező vet fel) hagy némi hiányérzetet a nézőben, mégis kerek történetet láthatunk a vásznon. A Drakula árnyékával kapcsolatos vélemények ugyan megoszlanak (a merész párhuzamok miatt), annyit azonban nyugodtan kijelenthetünk, hogy egy nagyon pontosan végiggondolt alkotással van dolgunk, amely mögött jól láthatóan rengeteg háttérmunka van.

A Duna-díj másik nyertese Zámborszki Ákos Utolsó előadás című filmje, mely az előző alkotással ellentétben nem feszeget komolyabb témákat, bár egy igen figyelemreméltó életstílust állít a középpontba. A Circo Soluna egy 20 éves múltra visszatekintő vándorcirkusz, melynek német nemzetiségű tagjai ekhós szekérrel járják Európát. A 2 szülő és 3 gyermek faluról-falura utazik, hogy örömet szerezzen egy-egy település lakóinak előadásaival. Természetesen eljutnak Magyarországra is, ez ugyanis a film helyszíne. Mintha nem is a 21. században élnének, mintha tudnának és őriznének valami ősi titkot, és ezt egy-egy előadás keretén belül megcsillogtatják az őket szeretettel övező publikumnak. A filmkockákat átjárja egyfajta romantika, mely szoros kapcsolatban áll a film szereplőivel, életmódjával. Ezt az életstílust a mai korban valószínűleg nem sokan gyakorolnák szívesen, mégis némi irigységgel követjük a család útját, ezt a másfajta szabadságot, „cigányéletet”, mely télre talán véget is ér. Ám ahogy a címben is olvasható, az „utolsó előadás” még hátravan – főként, ha sikerül többször megnéznünk a filmet…

Bár díjjal nem jutalmazták őket, a továbbiakban szeretnék röviden szót ejteni két olyan alkotásról, melyet a 2010-es Filmszemle dokumentumfilmjei közül a fentieken kívül különlegesnek, érdekesnek tartottam. Cseke Eszter Fata Morgana című 22 perces dokuja olyan vénlegények meséje, akik a mai napig fontosnak tartják a házasság intézményét. A probléma mindössze az, hogy az eldugott kis faluban nincs több hajadon, a fiatalok többsége máshová költözött. Azt beszélik, egy lány mégis maradt, Elena. A filmes stáb fel is keresi a őt, majd rögtönzött „randit” szerveznek másnapra a kocsmába a helybéli legényekkel. A „fiúk” azonban nem találják meg a közös hangot a lánnyal, leginkább csak egymás között sztorizgatnak. A falu elég szegénynek látszik, a film mégsem a lepusztultság ábrázolását tűzi ki céljául. A Fata Morgana életképei szépek, a helyiek megszólalásai életszerűek, néhol kifejezetten humorosak. S még az sem baj, hogy Elena nem jön el a filmvégi esküvőre. Az idő kicsit megáll e filmet „szemlézve”, a falucska kedvessége és a benne élők jó kedélye pedig átragad Cseke Eszter filmjén keresztül a nézőkre is.

Az Inkubátor című filmet szinte véletlenül néztem meg. Maga a rendezőnő, Pigniczky Réka ajánlotta figyelmembe két vetítés között, s azt kell mondanom, nem bántam meg a döntést. Az Inkubátor nem a hagyományos értelemben megható film. Egy olyan Amerikában élő nemzedéket ábrázol, amelynek tagjai az ’56-os magyarok gyermekei. A filmben elhangzik, mit jelent számukra magyarnak lenni, hogyan látták a szocialista, illetve – immár felnőttként – napjaink Magyarországát, hogyan viszonyulnak a magyarokhoz, illetve saját magyarságtudatukról is szó esik. Ez a másodgeneráció 1984-ben az erdő közepén, a magyar cserkésztáborban előadta az István, a királyt, és a darab legalább annyira meghatározó lett számukra, mint az itthon élőknek. Az előadás jubileumát ünnepelve még egyszer összeáll ez a társaság, hogy utoljára színre vigye a rockoperát. A film váza a próbafolyamat, miközben a szereplők őszintén nyilatkoznak gyermekkorukról, magyarságukról, szüleikről, és arról, hogy a következő generációnak hogyan kívánják továbbadni mindazt, amit ők is örökül kaptak. Vajon a jövőben gyermekeik asszimilálódnak, vagy sikerül megőrizniük azt a kincset, amit magyar nyelvnek hívunk? A rendezőnő maga kalauzolja nézőjét a kissé megkopott, régi dokumentumfilmek és az előadás próbájának felvételein keresztül. Bár viszonylag sok a riport a filmben, egyáltalán nem támad olyan érzésünk, hogy 80 percen keresztül beszélő fejeket kell néznünk. Ellenkezőleg, a film hatása alól nehéz lenne kivonni magunkat; hol a szereplőkkel nevetünk (egy-egy magasabb énekhangnál kicsit rajtuk is), hol pedig azt vesszük észre, hogy gombóc nőtt a torkunkba, meghatódtunk velük, általuk. Szalay Péter zsűritag az értékeléskor ki is emelte ezt a filmet személyes hangvétele miatt.

 

A 41. Magyar Filmszemle dokumentumfilmjeit illetően a díjak megosztása is azt bizonyítja, milyen nehéz dolga volt a zsűrinek, az pedig külön érdekesség, hogy az egyes elismeréseket mennyire különböző témájú filmek kapták. Ez azért is öröm, mert végre nem kizárólag a sanyarú sorsú emberekről szóló, „nehéz” filmeket ismerte el a szakma és a közönség egyaránt, hanem olyanokat is, melyek kicsit másként (Utolsó előadás), talán görbe tükrön át (Házi paradicsom) mutatják be a körülöttünk lévő világot.

 

 

Címkék: filmszemle