Film-Virage Kulturális Egyesület

viragelogo-szovegbelul.png

Facebook oldaldoboz

Nincs szükségünk másik hősre

2011.10.08. 14:30 Virage

 A Mad Max-trilógia

 

ZALÁN MÁRK

 

Amikor 1979-ben bemutatták George Miller és Byron Kennedy magántőkéből finanszírozott Mad Max című filmjét, az ausztrál film újjászületése már majdnem tizedik évfordulóját ünnepelte. Az ötödik kontinens filmiparának reneszánsza a hetvenes évek elején egyszerre indította el az alacsony költségvetésű, az erőszakot és szexet nyíltan ábrázoló, ún. ozploitation[1] filmeket, és az újonnan létesült stúdiók igényesebb, művészibb alkotásainak sorát. Peter Weir vagy Bruce Beresford, akik az utóbbi irányzat képviselői, filmjeikkel nemcsak nemzetközileg is elismert alkotókká váltak az évtized közepére, de jelentősen háttérbe szorították a kevés pénzből gazdálkodó filmeseket. A sors furcsa fintora, hogy éppen egy, a stúdiók által elutasított alkotás vetett véget az ausztrál film legtermékenyebb szerzői korszakának, és helyezte el a kommerciális stílus alapköveit.

A Mad Max hamar népszerűvé vált Ausztráliában, eljutott a tengeren túlra is, ahol óriási sikereket ért el. Évekkel később további két folytatást is megélt, igazi kultuszfilmmé nőtte ki magát, hivatkozási alap lett, mely harminc év távlatából sem veszített erejéből.

 

A Miller-Kennedy páros filmje elsősorban merészségének köszönheti sikerét, hiszen rendületlenül hittek tervükben, felvállalták annak erőszakosságát, nem kímélték kaszkadőreik és szereplőik testi épségét sem (ez a filmben is látszik), emellett bebizonyították, hogy minimális összegekből is lehet sikeres munkát létrehozni, sok erőt öntve ezzel olyan filmesekbe, akik korábban nem mertek hasonló projektekbe belevágni. Közös munkájukat össze sem lehetett hasonlítani az előző évek népszerű, ám sokkal lassabb, visszafogottabb (Piknik a Függő sziklánál) és társadalmilag érzékenyebb (Utánam a vízözön) filmjeivel. A Mad Max egy elképesztően gyors ritmusú alkotás, melynek motorját főképp a leleményes, az üldözéseknél minden szemszöget kihasználó operatőri munka (David Eggby) és az intenzív, már-már követhetetlen vágás adja. A Mad Max másfél órája számos műfajt is keresztez, leginkább a westernt, de helyet kapnak horror-, és természetesen akciófilmbe illő pillanatok is.

A táj talán még sosem volt annyira hangsúlyos az ausztrál film történetében, mint a Mad Max esetében. A hatalmas, száraz, sivatagos és sziklás környezet, melyet az ausztrálok ún. „outback”-nek[2] hívnak, nemcsak felerősíti a western zsáner jellegét, de tökéletesen igazodik a film által ábrázolt lepusztult jövőképhez. 

A Mad Max azonban korántsem csak a megvalósításai miatt emelkedett ki kortársai közül, hanem mert olyan főhőst vitt vászonra, akit azelőtt sehol nem lehetett megtalálni az ausztrál filmekben. Az ausztráloknak ugyan akadt már egy önfejű, törvényen kívüli hősük Ned Kelly személyében, de legendás történeteit addig csupán két filmben mesélték el, először az 1906-os Kelly banda történetében (a filmtörténet első nagyjátékfilmje), majd a hatvanhárom évvel későbbi Tony Richardson-féle változatban, ahol a hőst Mick Jagger alakította. A hetvenes években az előbbi filmre igen kevesen emlékezhettek, az utóbbi pedig nem váltott ki különösebb visszhangot, így az ausztráloknak nem maradt más, mint egy erősödő filmipar – hősök nélkül. Az évtized elején ugyan felbukkant egy bizonyos Barry McKenzie neve, akinek kalandjait több vígjáték is bemutatta, ám karaktere inkább nevezhető tiszteletet nem ismerő nyárspolgárnak, akire az ausztrálok valamennyi sztereotípiáját ráragasztották.  A nézőknek tehát szükségük volt egy hősre, egy félelmet nem ismerő vezéralakra. Ekkor érkezett Max, aki színrelépésével kitöltötte ezt a hiányt, és megteremtette az ausztrál síkságok fékezhetetlen élharcosát.

Max (Mel Gibson), aki ugyan szeret a saját szabályai szerint játszani, az első részben még közel sem testesíti meg a kívülálló, magányos hős alakját, melyet majd a történet folyatásaiban láthatunk. Az első fejezetben még a rendőrség, pontosabban a rendfenntartók (egyszer sem hívják őket rendőröknek) szervezetének tagja, kiknek feladata elkapni az őrült bűnözőket a kietlen utakon. Az egyik ilyen akció során (a film emlékezetes első tíz percében) Max határozottsága és intelligenciája azonnal bizonyítást nyer: míg kollégái kudarcot vallanak a magát Éjjeli Lovasnak[3] nevező, száguldó, degenerált férfival szemben, addig ő könnyedén elintézi. Párhuzamos jelenetsorban követhetjük figyelemmel, ahogy Max a bevetésre készül. Csak apró részleteket láthatunk jellegzetes fekete bőrruhájáról és autójáról, egészen az Éjjeli Lovas legyőzéséig. Egyértelmű, hogy Max a rendfenntartók legügyesebb harcosa, és nemcsak szakmájában, hanem magánéletében is helytáll tisztességes családapaként. 

Az emberek már nem hisznek a hősökben” – állítja Max főnöke, aki a fiatal férfiban látja annak zálogát, hogy a világnak visszaadja hősökbe vetett hitét. Max azonban nem kívánja betölteni ezt a szerepet, hanem egyszerűen végzi a munkáját saját elképzelései és képességei szerint. Ez a hozzáállás a többi részre (Mad Max 2 – Az országúti harcos; Mad Max 3 – Az igazság csarnokán innen és túl) is rányomja bélyegét, amelyekben Max nem akar tagja lenni a túlélők közösségének, csak benzint szerezni és továbbállni, valamint esze ágában sincsen Bartertown[4] városában maradni. Inkább odébb áll, ha szükség van rá, ám a helyzetek mindig úgy adódnak, hogy hősként betöltött szerepét egyik részben sem kerülheti el, így a trilógiát egyfajta sorsdrámának is tekinthetjük. Az első részben barátja, Goose balesete után Max otthagyja a rendfenntartókat, és békében akar élni, de a motorosok, családja megölésével, visszakényszerítik az utakra. A Mad Max 2-ben hiába próbálja elhagyni az olajkutat őrző közösséget, mégis arra kényszerül, hogy segítsen nekik, a befejező epizódban pedig akarata ellenére neki kell megmentenie a sivatagban rekedt gyerekeket.

Max figurája csak az első részben megy át komoly drámai változásokon, amikor a becsületes harcosból szadista gyilkossá válik, mert utána már csak a western filmekből jól ismert hallgatag, helyzetébe beletörődött, kívülálló magányos vándorként halad céltalanul a sivatagban, dacolva a halállal, emberi kötődések nélkül. Az első filmet leszámítva tehát nem sokat változik, viszont hősként betöltött szerepe annál inkább, hiszen minden egyes fejezetben más-más típust személyesít meg.

Az első epizódban értelemszerűen a bosszú hősévé válik, miután feleségét és fiát elgázolják. Max a film végére szinte a motorosok aljasságáig süllyed, és itt alakul át azzá a magányos hőssé, archetípussá, akinek történeteit a folytatások már a legenda szintjére emelik.

Érdekességként feltétlenül meg kell említeni, hogy a filmmel híressé vált Mel Gibson a következő harminc évben számos hasonló, hozzáillő őrült bosszúszerepet játszott el, elég csak a Halálos fegyver második (Lethal Weapon 2; 1989)  részére, a Rettenthetetlenre (Braveheart; 1995), a Váltságdíjra (Ransom; 1996), A Hazafira (The Patriot; 2000) gondolnunk, és legújabb filmjére, A sötétség határánra (Edge of Darkness; 2010), amiben lánya haláláért vesz elégtételt.

  

A Mad Max 2 – Az országúti harcos (Mad Max 2 – Road Warrior; 1981) a folytatásos filmekhez hűen sokkal látványosabb és erőszakosabb elődjénél. Ebben a világban, melynek kialakulásáról a prológus képei és a narrátor meséi árulkodnak, csak egy dolog számít: a benzin. Ezért akarják az újabb motoros banditák elfoglalni az olajkutat, melyet egy olyan maréknyi túlélő őriz, akiknek szükségük lenne egy magabiztos vezéralakra. Max erre tökéletesen alkalmas lesz. Ugyan még mindig a saját törvényei szerint viselkedik, nem válik teljesen olyanná, mint ellenfelei, hiszen segít a bajbajutottakon és leszámol a gonosztevőkkel. Ezúttal nem a bosszúszomjas, hanem az igazságtévő hőst jeleníti meg, akihez átmenetileg társak is szegődnek. 

 

A Mad Max 3 – Az igazság csarnokán innen és túl (Mad Max: Beyond Thunderdome; 1985) a trilógia leggyengébben sikerült darabja. George Miller felhagyott eddigi bevett módszereivel, és egy sokkal fogyaszthatóbb, a mesefilm határait súroló lezárást készített a nevetséges kinézetű rock nagymamával (Tina Turner) a főszerepben. A film döntő hányada nem is az eddig oly kifejező utakon, hanem Bartertown városában játszódik. Max harctudása azonban továbbra sem gyengült, és ezt ügyesen kihasználja a városban egymással szemben álló felek küzdelmében. Egyikükhöz ugyan látszólag csatlakozik, de valójában még mindig a saját elképzelései szerint cselekszik.[5]  

Ezt a város vezetői nem nézik jó szemmel, ezért végül a sivatagban hagyják sorsára. Innen viszik el a megjelenésükkel A Legyek ura szereplőire emlékeztető gyerekek, akik egy régi mondára hivatkozva megmentőjüket látják benne. Maxnek továbbra sincs kedve egy közösség élére állni, pláne hogy az mind gyerekekből áll, de ahogy eddig, most sem szabadulhat sorsától. A bosszút és az igazságtételt követően most a felszabadító hőst testesíti meg, mivel a gyerekek egy részét sikerül megmentenie.    

Max mindig ismeretlen helyről érkezik, és nem tudni, hogy dolga végeztével merre tart tovább. Egy fantom, egy kísértet. Lehet, hogy sokan nem hisznek benne, de a közösségeknek mindig szükségük lesz rá, és a második, valamint a harmadik részben mítoszteremtő alakká növi ki magát.  

 

A világ filmgyártásának pedig szüksége volt egy Mad Maxre, hiszen hatása máig visszaköszön, különösen az olyan poszt-apokaliptikus és autós-üldözős filmekben, mint a Waterworld - Vízivilág (Waterworld; 1995), a Végitélet (Doomsday; 2008), vagy a Halálos iramban (The Fast and the Furious; 2001). De nem szabad megfeledkezni Tarantino tisztelgéséről sem a Halálbiztos (Death Proof; 2007) utolsó tíz percében, vagy a Fűrész (Saw; 2004) alkotóinak konkrét utalásáról, akik azt a jelenetet idézik fel filmjükben, amikor Max az első rész végén úgy hagyja helyben lebilincselt „áldozatát”, hogy az vagy felrobban, vagy elmenekül, de ehhez egy fűrésszel le kell vágnia a lábát.

Egyre több hírt hallani a Mad Max negyedik részének előkészületeiről, és hogy George Miller már a szereplőket válogatja. A kérdés természetesen nem az, hogy vajon Mel Gibson lesz-e a főszereplő (nem kicsit lenne nevetséges az ötvenes éveit taposó színész-rendezőt ismét az utakon látni), hanem hogy harminc év elteltével a huszonegyedik század elején milyen hősökre van szükségünk?

 

 

(Szakmai lektor: Orosdy Dániel)



[1] A „ploitation” az angol „exploitation” (kihasználás, kizsákmányolás) szóból ered. Olyan kommerszfilmeket foglal magába, melyekben nem a minőségi kivitelezés, hanem a könnyen eladhatóság, a marketing, illetve elnevezéséhez hűen a legnépszerűbb műfajok (horror, sci-fi, krimi, erotikus film) kihasználása, alkalmazása, jellegzetességeik erőteljes, explicit kihangsúlyozása számít. A ’70-es években az afro-amerikai nézőknek (blaxploitation), valamint a férfiközönségnek készített pornográf darabok (sexploitation) mellett Ausztrália is kivette a részét az exploitation filmek gyártásából és forgalmazásából. Az ausztrálokat főleg más angol nyelvű országokban szimplán „aussie”-nak becézik. Ebből született az „aussiesploitation”, melyet Mark Hartley tömörített tovább az irányzat történetét feldolgozó 2008-as dokumentumfilmjében (Not Quite Hollywood: The Wild, Untold Story of Ozploitation!) „ozploitation”-re. 

[2] Jelentése: vadon, táj. Az ausztrálok így hívják országuknak azon területeit (majdnem a háromnegyedét), ahol a modern civilizáció nem vetette meg a lábát, a tájat pedig javarészt végeláthatatlan síkságok, vörösessárgás sziklák uralják, melyeket különleges, nemzeti jelképként is ismert élőlények (kenguru, dingó), és néhány fennmaradt őslakos törzs népesítenek be.

[3] Angolul: „Nightrider”. A film hangalámondásos változatában „Éjjeli Lovasnak”, a második szinkronváltozatában viszont már „Száguldó Istennek” hívják.

[4] A várost a film hangalámondásos verziójában eredeti nevén (Bartertown), a szinkronváltozatban „Kereskedelem városának”, a feliratosban „Csencsvárosnak” hívják.

[5] George Miller itt Akira Kuroszava klasszikusára, A testőrre (Yojimbo; 1961), illetve annak újrafeldolgozására, az Egy maréknyi dollárra (Per un pugno di dollari; 1964) utal.