A magyar filmipar talán a rendszerváltozás óta nem ment át olyan jelentős változásokon, mint az elmúlt két évben. A Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA), mely 2010-ig a magyar nagyjáték-és dokumentumfilmek egyik fő támogatója volt, súlyos adósságokat halmozott fel, ezért a csőd elkerülése érdekében zárolta az éppen előkészületek alatt álló, forgó vagy utómunkálatok fázisában lévő filmek finanszírozását. A lejtőn azonban így sem sikerült behúzni a kéziféket, a milliárdos hiányokat nem tudták pótolni, ezért 2011-ben a kormány megszüntette az MMKA-t. Helyét a Magyar Nemzeti Filmalap vette át Andrew G. Vajna kormánybiztossal az élen. Többek között a Rambo és az Elemi ösztön 2. produceri munkálataiért is felelős Vajna kinevezése számos filmalkotóból heves tiltakozásokat váltott ki, akik joggal aggódtak, és aggódnak ma is a magyar film sokszínűsége, valamint a politikai függetlenség és a teljes alkotói szabadság elvesztése miatt.
A Magyar Filmművészeti Szövetség tagjai, rendezők (pl. Tarr Béla, Janisch Attila, Szomjas György), újságírók (pl. Báron György) nehezményezték, hogy a Filmalapnak a fentiek mellett továbbá nem állt szándékában finanszírozni és lebonyolítani a soron következő Magyar Filmszemlét, legfeljebb majd 4-5 év múlva. A több mint negyven éves tradíciót nem szerették volna a támogatások hiánya miatt megszakítani, ezért úgy döntöttek, hogy a Filmszemlét megtartják a hagyományoknak megfelelő[*] februári időpontban, mert, ahogy Janisch Attila a sajtótájékoztatón megfogalmazta, nem akarnak kitolni a nézőkkel és azokkal az alkotókkal, akik hónapokat, talán éveket fektettek munkáikba. Az ún. „fapados” Magyar Filmszemlén ezért nem volt ünnepélyes megnyitó, zárógála, sajtóvetítés, az újságírók, rendezők, színészek, és nézők mind egységes áron válthattak jegyet a vetítésekre.
Az idei, nulla pénzből szervezett mustra sajnos nemcsak a filmekről, hanem éles vitákról is szólt: a Filmalap az MMKA-t és a rendezőket okolja az eladósodásért, a Magyar Filmművészek Szövetsége pedig Vajnáékat bírálja nyilvánvaló politikai hovatartozásuk és a támogatások egyoldalúsága miatt. Ennek némileg ellentmond, hogy a Filmalap olyan alkotókat (Kenyeres Bálint, Szász János) is támogatni fog a jövőben, akik távol állnak a könnyen fogyasztható, kommersz filmkészítéstől, ugyanakkor a Filmalap egyik állítólagos pontja kimondja, hogy ha egy nagyjátékfilm költségei átlépnek egy bizonyos összeget, akkor a kormánybiztost illeti meg az utolsó vágás joga. Mindezek ismeretében nem könnyű állást foglalni.
Nemcsak a szervezés, hanem a filmek is megsínylették a magyar filmipar változásait. Akadtak ugyan művek, melyek hosszú évek elteltével az idei Szemlére végül elkészültek (Szabó István:
Az ajtó; Deák Krisztina:
Aglaja), mások viszont a finanszírozás akadozása miatt egyáltalán nem (Vidnyánszky Attila:
A szarvassá változott fiú), vagy csak félkész állapotban mutathatták be filmjeiket. Ilyen volt Cserhalmi Sára
Drága besúgott barátaim című darabja.
Noha az ügynöktéma ma már korántsem számít aktuálisnak, mégis figyelemre méltó, hogy az utóbbi időben a kortárs magyar film idősebb és fiatalabb rendezőit egyaránt foglalkoztatta, és erre a lehető legváltozatosabb módon reagáltak. Mészáros Márta a történelmet a személyes drámával összemosó Utolsó jelentés Annáról (2009) című műve, a rendszerváltozást leegyszerűsítve megközelítő, kínos jelenetekkel tarkított Az ügynökök is a paradicsomba mennek (2010, rend.: Dézsy Zoltán), Török Ferenc kiváló színház-adaptációja (Apacsok, 2010), valamint a magyar filmben meglepően jó műfaji stílusérzékről tanúbizonyságot tevő A vizsga (2011, rend.: Bergendy Péter ) mind-mind a témában rejlő lehetőségek és kifejezésmódok gazdagságát igazolta. Cserhalmi Sára filmje bátran beállhatna az imént felsorolt művek képzeletbeli sorába, annak ellenére, hogy a hangsúlyokat nem a főszereplők múltbeli tetteire és azoknak következményeire, hanem jelenlegi állapotaira helyezi.
Czettl Andor (a rendezőnő édesapja, Cserhalmi György alakítja), aki fiatalabb éveiben takarítással és egyetemi tanítással egyaránt foglalkozott, kikéri a levéltárból a róla készült aktákat. A feldolgozás után kiderül, hogy legjobb barátja, János (Derzsi János) évekig írt jelentéseket róla és társairól. Andor fel akarja venni a kapcsolatot egykori cimborájával, sokáig szótlanul követi, de megszólítani nem meri. János napjainak egyik felét a kocsmákban, másikat a kórházban tölti. Súlyos beteg, és csak hónapjai vannak hátra. Andor azonnal nyilvánosságra akarja hozni a tényeket, ám idővel kétségek merülnek fel benne afelől, hogy egyáltalán érdemes-e haldokló barátja múltjában vájkálni?
A
Drága besúgott barátaim újszerűsége a többi ügynökfilmhez képest nem a választott témában, hanem abban rejlik, hogy a jelentések mechanizmusa, a besúgó kilétének kiderítése és tetteinek a nyilvánosság elé tárása lényeges, ugyanakkor csupán háttértörténeti szerepet lát el. Idős főszereplőinek alig vannak kapcsolatai, mindennapjaik lényegében üresen, eseménytelenül telnek, körülöttük szinte csak lecsúszott figurák (kocsma-jelenet) és kilátástalan jövő előtt álló (a kirúgott újságíró) alakok tűnnek fel. A társadalmat ugyan még foglalkoztatja a téma, János önként vállalja, hogy a televíziónak nyilatkozik a múltjáról, azonban a bejelentés nem vált ki különösebb visszhangot. A cselekményesség és fordulatok helyett Cserhalmi a jelen változatlan, stagnáló állapotát jelenítni meg, ezért dominánsak a filmben az arcok és az emocionális folyamatok.
Cserhalmi György remekül formálja meg az elárult, belső vívódásokkal küzdő főhőst. Alakítása visszafogott, mégis tekintetén szinte végig lehet követni mindazokat az érzéseket (feszültség, düh, bizonytalanság), hangulati változásokat, amiken keresztülmegy. Derzsi János arca pedig markánsan kifejezi filmbéli, a neves íróból lezüllött alkoholistává váló karakterének sorsát. A miliő hamisítatlanul kelet-európai, János agóniája, valamint a film hosszan kimért jelenetei a román új hullám (Lazarescu úr halála; Rendészet, nyelvészet) alkotásait idézik. Az egyhangú, rideg, kiüresedett terek mind a szereplők magányát támasztják alá. Nem véletlen, hogy a film végére hőseinket egyedül találjuk: János halála előtt üres lakásában mondja fel utolsó üzenetét besúgott barátainak, Andor pedig másnaposan ébred abban a temetőben, ahol János fekszik.
A rendezőnő már az első képkockában felhívja nézői figyelmét arra, hogy alkotása nem a teljesen kész állapotában kerül eléjük. Sajnos a befejezetlen munka több ponton megmutatkozott az amúgy remek ötleten alapuló filmen. A Drága besúgott barátaim néhány jelenete, különösen a János halála utáni pillanatok túlontúl elnyújtottak. Némi rövidítéssel a film szerkezete sokkal feszesebb lehetett volna, miközben az üzenete picit sem csorbulna, így viszont a lassú tempó igencsak próbára teszi a néző türelmét. Az utómunkálatok befejezésével ezeket talán korrigálni lehet, azonban a forgatókönyv néhány hiányosságát már nem. Nehéz kiigazodni Andor talán egyetlen barátjának motivációin (egyik pillanatban segít, másikban nem), továbbá nehéz megállapítani Györgyi Anna által megformált karakter szerepét is, aki egyszerre áll kapcsolatban Jánossal (esténként főz neki), és adja ki az iratokat Andornak. Bosszantóak továbbá a hangosítási problémák, az angol feliratok nem megfelelő illesztése, valamint olyan felesleges karakterek beemelése, mint a tartótiszté (Csuja Imre). Hiányosságai ellenére Cserhalmi filmje bátor vállalkozásnak mondható, a márciusra tervezett bemutatóig pedig ha a történetet nem is, de egyes jeleneteket még lehet korrigálni, csiszolni.
Semmiképpen nem szabad megfeledkezni arról, hogy az idei Filmszemle sok ember áldozatkész, ingyen munkájából jött létre, külföldi fesztiváligazgatók, mint Thierry Fremaux (Cannes) és Dieter Kosslick (Berlin) Tarr Béla hívására saját költségükön utaztak Budapestre, hogy kifejezzék szolidaritásukat. Némi fény tehát pislákol az alagút végén, ám ha az elhúzódó nézeteltérések nem csitulnak, akkor mindennek elszenvedői maguk a filmalkotók és leginkább a közönség lesznek. Ha rövid időn belül nem kerül sor értelmes párbeszédre, a magyar film elveszti azon kevés nézőjét is, akik idén is jegyet váltottak az amúgy teltházzal futó vetítésekre. Ha ez bekövetkezik, akkor már valóban felesleges lesz magyar filmről beszélni.
[*] A rendezvénynek 1965-től Pécs, majd 1983 óta Budapest adott otthont, előbbi szeptemberi, utóbbi februári időpontokkal.
