„Pécs alkalmas, kulturálisan jól beágyazott város volt.”

(interjú Zalán Vince filmesztétával a Pécsi Filmszemlékről)

Névjegy:

Zalán Vince

1941-ben született Budapesten. A ’60-as, ’70-es években a Magyar Filmintézet kutatója volt. 1979-től 1993-ig a Filmvilág főszerkesztő-helyettese. 1993-tól a Budapest Film forgalmazási üzletágának vezetője volt. 2001-től 2009-ig a Pécsi Tudományegyetem Mozgókép Tanulmányok Központ meghívott előadója volt. 2004-ben Balázs Béla-díjat kapott.

 Virage: 1965-ben Pécsett rendezték az első magyar filmszemlét, és 1982-ben az utolsót. Azóta a helyszín Budapest, 1989-től pedig nem Magyar Játékfilmszemle, hanem Magyar Filmszemle néven működik. Miért a hatvanas évek közepén indult el a magyar filmek szemléje?

Zalán Vince: 1963 és 1965 között megerősödött a magyar film, és olyan remekművek készültek el rövid időn belül, mint a Sodrásban, a Szegénylegények vagy a Húsz óra. Ezek a filmek felkeltették az érdeklődést, és sokan javasolták, hogy ezeket jó lenne közösen látni.

 V: Miért pont Pécsre esett a választás?

Z. V: Mert ez időben Aczél György a magyar kulturális élet elsőszámú vezetője és Baranya megye országgyűlési képviselője volt, aki a kultúrát mint politikai akciót nagyon fontosnak tartotta. A fesztivált Pécs-Baranya Filmszemlének hívták, ami azt jelentette, hogy nemcsak Pécsett voltak vetítések, hanem más kisebb városokban is, például Siklóson és Mohácson. Ezek célja a közönséggel való kapcsolat erősítése volt. A filmeseknek pedig jó buli volt levonulni Pécsre, hiszen ott találkozhattak, beszélgethettek egymással, ami Budapesten igen nehézkes volt. Fontos megjegyeznem, hogy akkoriban a Szemlékre nem minden legyártott film került be, hanem csak a legjobbak. A filmeket egy társadalmi és egy szakmai zsűri bírálta el, és csak 1969-től adtak fődíjat. Voltak ún. szakmai fórumok is, ahol a magyar filmművészet helyzetét vitatták meg ideológusok, kritikusok, de a hétköznapi ember, a „nép” is hozzászólhatott. A záró megbeszélésen Aczél György tartott kötetlen értékelést, és közben szidta, avagy dicsérte a filmeket. A Pécsi Filmszemle különleges esemény volt azért is, mert a többi művészeti ágban nem volt ilyen horderejű rendezvény, ahol nem vitatkoztak, és nem jelent meg Aczél György sem. Nagyon fontos volt a külföldi tudósítók jelenléte, akik mind befolyásos lapoktól érkeztek keletről és nyugatról. Ez egy kicsit bevezet minket a kádárizmus egyik jellemzőjébe, nevezetesen a hatalom és a művészeti élet játékába. A filmeknek volt egyfajta művészi szabadsága, persze bizonyos témák, mint az ’56-os forradalom, tiltottak voltak, de a nyugati kritikusokban partnert találtak a rendszerbíráló filmek. Ez nem volt jó a hatalomnak, de az, hogy írtak a fesztiválról, már igen. Ez egyben jó reklám volt az alkotóknak is, akiknek útját a kritikusok gyakran egyengették a legnevesebb fesztiválokra, például Cannes-ba. Volt népszerű, napilap szinten megjelenő fesztiválújság, ahol rendezők nyilatkoztak, vagy közönségszavazást hirdettek. Mindet egybevetve úgy gondolom, hogy a tiltások és más kellemetlenségek ellenére a filmesek jó emlékekkel tekintenek vissza a fesztiválra.

V: Mindegyik pécsi fesztiválon részt vett?

Z.V: Majdnem mindegyiken részt vettem, hiszen ’65-től a Filmtudományi Intézet munkatársa voltam.

V: Sok pozitív élményben volt része?

Z.V.: Abszolút! Volt szállásom, lehetett ismerkedni operatőrökkel, rendezőkkel. Színészekkel mondjuk nem nagyon. Pécsnek akkoriban fantasztikus kulturális élete volt, példának okáért ott volt a Pécsi Balett vagy a Bóbita Színház. Jó volt az irodalmi élet is, egyszóval Pécs alkalmas, kulturálisan jól beágyazott város volt.

V: Miért került át Budapestre a Szemle?

Z.V.: Anyagi okai lehettek, ideológiai megszorítások is voltak, de a konkrét okát nem tudom. A magyar film a ’70-es évek közepétől nem a korábbi magas nívót hozta, pénzügyi hiányok merültek fel, de a valódi okát tényleg nem tudom. Mindenesetre a rendezők és operatőrök 90%-a Pesten élt, ezért őket nem kellett egy másik városban elszállásolni.

V: A budapesti fesztiválokat is ugyanúgy látogatta?

Z.V.: Persze! Ennek kapcsán kell gyorsan hozzátennem, hogy Pécsett csak játékfilmszemle volt, abban az időben Miskolcon vetítették a rövidfilmeket, dokumentumfilmeket, ismeretterjesztő alkotásokat, animációs filmeket.

V: A budapesti Szemlének sokáig a Kongresszusi Központ nagy terme adott otthont, ahol a filmesek, kritikusok egy helyen láthatták, illetve beszélhették meg a filmeket. Ennek hangulata mára teljesen eltűnt azáltal, hogy a szemlét a pláza mozikba helyezték át, és több teremben egyszerre vetítenek filmeket. Ön hogy látja?

Z.V.: Igen, én is úgy gondolom, hogy ez a közösségi élmény megszűnt. Én magam az egy tömbben való fesztiválozásban hiszek, és erre a pécsi Uránia és Apollo mozi alkalmas volt. Akkoriban nemcsak magyar filmeket vetítettek, hanem külföldieket is információs blokkokban, így láthattam Buñuel Tejútját vagy Bo Widerberg Elvira Madigánját. Pécs kis város, a Szemle alatt mindenki egy helyen lakott, közel egymáshoz, Budapest viszont túl nagy.

V: Elképzelhetőnek találja, hogy újból Pécsett legyen a Szemle?

Z.V.: Magyar Filmszemlét semmiképpen nem tudok elképzelni, mást kéne csinálni. Jó példának tartom a Mannheimi Filmfesztivált, ami a közelmúltig a legnívósabbak közé tartozott, megvolt a rangja, és első nagyjátékfilmeket és dokumentumfilmeket vetítettek. Vagy ott van a Torinói Filmfesztivál, ahol az európaiak mellett Kitanót vagy Kiarostamit fedezték fel. Úgy gondolom ezekhez hasonló fesztiválokat kellene rendezni. Talán egyszer éppen Pécsett sikerül.