MAJOR ZOLTÁN
Hajdu Szabolcs legújabb, Bibliothéque Pascal című alkotása többek között a fantázia hatalmáról szól. A különleges látványvilágú és tematikájú film számos magyar és nemzetközi díjat besöpört, legújabb információink szerint ezt a filmet fogja Magyarország indítani az Oscar-díjért. Az elismerések sorát a 41. Magyar Filmszemle fődíja nyitotta. A rendezővel közvetlenül az első vetítés után beszélgettünk.
Virage: Mikor, hogyan született meg a filmnek az ötlete?
Hajdu Szabolcs: A ’90-es évek második felében indult el a nagyobb nyugat-európai államokba egy újfajta invázió, amit úgy hívtak, hogy „sex traffic”. Ez azt jelentette, hogy lányok mentek ki külföldre prostituáltnak, ott dolgoztak egy vagy több évig. Volt, aki ott ragadt, sőt sajnos az is megtörtént, hogy meghalt. Volt azonban olyan is, aki visszatért, és megpróbálta – vagy mások megpróbálták – kitörölni az emlékezetéből az egészet. Erről már akkor is volt mindenkinek tudomása, mostanra pedig kicsúcsosodott, sőt teljesen általánossá vált. Filmek is készültek ebben a témában, elég sok.
Én magam legalább öt ilyen filmet láttam és abban az időben én is találkoztam az „első fecskével” Romániában, aki visszatért. Ő elmesélt nekem egy történetet, pontosabban az ő történetéről mesélt valamiket. Akkor Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban voltam színész, és a büfében hallottam ezt a történetet, amit akkor gyorsan le is írtam, mint ahogy mindent leírok, ami érdekes, mert soha nem lehet tudni, hogy miből mi lesz. Leírtam egy interjúhelyzetre épülő novellát, ahol a szerző, mondjuk én, faggatja ezt a lányt, és ő elkezdi mondani a történetét, a lány aztán átveszi az elbeszélő szerepét, végigmondja ezt a történetet, és akkor a végén derül ki, hogy mennyi igaz ebből a sztoriból. Erről szólt az első novella. Aztán félretettem hosszú-hosszú évekre, egészen pontosan nyolc-kilenc évre, közben megcsináltam az első filmjeimet: jött a Macerás ügyek, Tamara, Fehér tenyér és az Off Hollywood.
V: Tehát az első filmed előtt már megvolt benned a Bibliothéque Pascal alapötlete?
H. Sz.: Igen. Aztán ahogy ezek a filmek készültek, megint elkezdett aktuálissá válni a dolog. Főleg azért, mert láttam az ebben a témában készült filmeket: volt, amelyik tetszett, volt, amelyik nem, aztán egyre inkább egyik se tetszett. Mindegyik egy nagyon divatos naturalista formát használt, tehát kézikamerával, nagyon súlyosan, nagyon hitelesnek mutatkozóan mesélte el ezeket a történeteket, és én úgy érzem, hogy nagyon sok hazug jelenet van elhitetve a forma által. Attól, hogy dokumentumszerű az egész, a közönség ezt elhiszi, pedig tudom, hogy sem a rendezője, sem a színészek nem ismerik még távolról sem ennek a szociológiáját. Együttérzést, részvétet akarnak kiváltani, de valahogy mindig önérdek, karriervágy és sokkolási vágy van mögötte.
Ez engem bosszantott és arra gondoltam, hogy ha én leforgatom ezt a filmet, biztosan nem ebben a formában fog elkészülni. A másik oldalról pedig ugye nagyon fontos az, hogy – és itt jön a személyesebbik oldala – amikor a Fehér tenyért megcsináltam, nagyon különbözött az összes többi filmemtől, a Macerás ügyektől, a Tamarától is, mert pontosan ezt a kézikamerás stílust használtam, ami a Dogma[1] után divat volt, és azóta is az, legalább húsz éve egyfolytában. Egyébként nem csak a Dogma, hanem a valóságshow-k, a televízió is segíti, hogy elfelejtsük az igazi mozit, ahol képekkel, metaforákkal is sok mindent el lehet mondani. A Fehér tenyér és az Off Hollywood, nem tagadom, erőteljesen autobiografikus filmek: nagymértékben rólam szólnak, de csak az van megmutatva, ami kívülről látszik. Ami lényegében történik, hogy hogyan éli át, hogyan éli túl az ember, az nincs megjelenítve. Tehát a belső folyamat, ami megteremt egy másik világot, egy másik valóságot. Egy menedékhely, egy kicsi sziget, ahova a tornateremből menekül az ember az elképzelt világába, belső panelszobájába, az ezekben nem volt benne. Szerettem volna azt megmutatni, hogyan működik mindez az ember lelkében, mekkora ereje van a fantáziának. Emiatt ez a film mindezidáig a lehető legközvetlenebb megnyilvánulásom.
V: Kinek köszönhető ez a fantasztikusan eklektikus látványvilág?
H. Sz.: Legtöbbet a díszlettervezőknek, Esztán Mónikának és Mátyássy Péternek köszönhetek. Az előkészítő fázisban belépett egy német származású angol díszlettervező, Dennis Schnegg, aki Danny Boyle és Mike Leigh filmjeiben szokott dolgozni, ám ő kiszállt a projektből. Lényegében vele készítettünk elő egy csomó mindent, és ebből a dizájnból megmaradt egy-két dolog a filmben is, úgyhogy őt is ide sorolhatjuk. De Mátyássy Péter fejezte be végül a munkálatokat.
V: A filmben látható szociális intézmény – a „könyvtár” - az ő koncepciója?
H. Sz.: Ez megint közös dolog. Itt inkább Mónikát emelném ki, mert ő volt az, aki végig dolgozott vele, ő volt az, aki a díszleteket megtervezte, de mindig hárman ültünk ott a tervek felett.
V: Az egyik legérdekesebb karakter a filmben Pascal, az intézmény vezetője. Az őt alakító színészt hogyan találtad meg?
H. Sz.: Ez egy érdekes történet egy érdekes figuráról. A sors úgy adta, hogy éppen Londonban voltam egy szállodai szobában, s a Pascal-jeleneteken dolgoztam, és hogy kiszellőztessem a fejemet, jártam egy kört a szálloda körül. A híres Covent Garden közelében laktam, és befordultam a térre. Láttam a nagy tömeget, akik egy előadót vettek körül. Én is megálltam egy kicsit szemlélni a show-t. Egy utcai mutatványost néztünk, aki monociklivel egy 40 perces számot adott elő, elképesztő improvizációs gyakorlatokat alkalmazva. Én csak ámultam, hogy a fickó hogy tud reagálni bizonyos helyzetekben. Aztán visszamentem a szállodába és elkezdett bennem motoszkálni valami. Hozzáteszem, nem ilyennek képzeltem el Pascal karakterét, de mi lenne, ha ő játszaná el? Vad ötletnek tűnt, de valahogy nem hagyott nyugodni a gondolat. Visszamentem a helyszínre, de ő akkor már nem volt ott. Mikor visszajöttem Magyarországra, akkor megkértem az ügynökségemet, hogy derítsék ki, ki volt ez a fickó. Megtudtuk a nevét: Shamgar Amram. Üzentem neki, hogy meghívnánk egy castingra, amit Budapesten tartanánk. Eljött, fél óránál tovább nem kellett győzködnöm magam, mert láttam, hogy ő a legalkalmasabb a szerepre.
V: Kezdettől fogva nemzetközi koprodukcióban gondolkodtál, vagy úgy gondoltad, el lehet készíteni kevés magyar szereplővel, hazai keretek között is?
H. Sz.: Az a baj, hogy kezdetektől nemzetközi koprodukcióban gondolkodtam, de nem valósult meg. Ez egy magyar pénzből készült magyar film, Eurimages támogatással, ami 200 ezer euró. A színészeket leszámítva az egész stáb magyar. Még a külföldi helyszíneken se használtunk helyieket, gerilla módon oldottuk meg a dolgot. És nem drágább, mint egy átlagosnál kicsit erősebb magyar film. Többnek néz ki, mert ügyesek voltunk… (nevet)
V: Nemzetközi forgalmazásba kerül a film?
H. Sz.: Ezt nagyon nehéz kiszámítani. A Fehér tenyérrel úgy, hogy nem volt egy nagyon erős világforgalmazó a háttérben, jó eredményeket értünk el, köszönhetően a filmnek. Közel harminc országba adták el, európai, dél-amerikai, ázsiai országokban és Kanadában került moziforgalmazásba, plusz sok fesztivált megjárt. Ezzel a filmmel ugyanez a helyzet, megint egy nem túl erős világforgalmazója van, de remélem, hogy a film van annyira jó, hogy különböző országok forgalmazói vállalják a kockázatot, és bemutatják náluk. Kicsit úgy érzem egyébként, hogy ez a film rizikósabb, mint a Fehér tenyér, talán nem vonz annyi embert. De hát ki tudja, ezt majd meglátjuk.
