A mesebeli gonoszok evolúciója

CZIEGLER SÁNDOR

„Egyszer volt valaki, aki úgy döntött, hogy mi járunk pórul, de minden mesének két oldala van, és a miénket még senki sem mondta el.”

Szőke Herceg (Harmadik Shrek)

Írásommal nem próbálok definíciót adni témám kontextusáról, a vizsgálat alá vett jelenség megjelenési helyéről, a meséről. Erre több okom is van. Egyrészt a hiány, ami nem elsősorban a terjedelem lehetőségeiben jelentkezik: még modellfüggő értelemben sincs elfogadott definíció a mesére. A posztmodern elméletek és a dekonstrukció mint módszer ott állnak e jelenség mögött, összekacsintva a kulturális antropológiával. Röviden azt mondhatjuk: mese az, amit annak szánnak, és amit a közösség vagy az egyén meseként értelmez. Másképpen fogalmazva a (kis)gyermekeknek szóló szórakoztató és egyben a világ birtokbavételét segítő narratíva. Intellektuálisan is értelmezhetőnek mutatja a világot: a mesék értékrendszere egyértelmű és a különféle értékdimenziók szempontjából transzparens: a jó ügyes és szép, még ha ez utóbbi néha rejtett is marad (Békakirályfi), a rossz pedig többnyire csúnya, és a mesék végén bűnhődés vár rá.

            Nem véletlen, hogy az első mesefilmek gyerekekhez szóltak, miként az sem, hogy az animációs filmek széles körű hódításuk kezdetén mesefilmek voltak, rajzos kifejezéssel. A rajz kiváló mód a külső tulajdonságok bemutatására, így a mesék világában, ahol jó és szép, rossz és csúnya együtt járnak, könnyű fogódzókat ad vizuálisan.

Írásom alapvetően azt vizsgálja, hogy ez az archaikus, de bennünk élő és viszonyítási alapul szolgáló kép hogyan változik a modernitással (ahol fontos szocializációs tényezővé válik a manipulálhatóság elkerülése: ne higgy a látszatnak), és mindez hogyan jelenik meg a filmekben. Fókuszba a gonosz alakját állítottam, nem véletlenül. A varázsmese morfológiájának,[1] amely mesefajta tipikus az európai kultúrában, legismertebb kutatója Vlagyimir Jakovlevics Propp. A szintén mesekutatóként is számon tartott pszichiáter, Bruno Bettelheim a maga szemszögéből vizsgálja a meséket (főként a Grimm-testvérek gyűjtését), és többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a mesék – éppen a negatív szereplők és események által – lehetővé teszik olyan pszichikai ambivalenciák és szorongások feloldását, amelyek hátráltatják a harmonikus személyiség kialakulását. A gyermekben felhalmozódó szélsőséges érzelmek levezetésének kulcsmomentuma a pozitív főhős diadala gonosz riválisa felett.[2]

            Átlépve a filmek világába: a klasszikus mesékben, amelyek kitűnő forrásanyagként szolgáltak a klasszikus mesefilmes Walt Disney cégnek, mindenki jó vagy gonosz, átmenet nem létezik – persze akadnak bűnbánó gonoszok és áruló jófiúk is, de ezek már alapvetően a modern idők szülöttei. A megjelenített „gonosz” eszköztára kifogyhatatlan, mégsem szükséges alapvető különbséget tenni a Hófehérke (David Hand, 1937) Királynője, vagy A hercegnő és a békában (Ron Clements - John Musker, 2009) szereplő Dr. Facilier álnoksága között, hiszen lényegi funkciójuk azonos: hátráltatni, megakadályozni a főhős érvényesülését, tönkretenni a „hepiendet”. Azt, hogy milyen eszközöket vetnek be ennek érdekében, függ a mese keletkezési idejétől, a korszaktól, amiben játszódik, sőt attól is, hogy teljes mértékben fikcióra épít-e (Csipkerózsika, Hófehérke), vagy alapvetően a realitás talaján marad (Pocahontas, Mulan).

A Disney 1937-ben, a Hófehérke és a hét törpével indította el az egészestés rajzfilmeket világhódító útjukra. Azóta közel ötven alkalommal csalták a nézők tömegeit a mesék birodalmába, és minden egyes alkalommal megmutatták a gonoszság új arcát (lásd a keretes felsorolást). A negatív karakterek megjelenítésében is az európai ikonográfia konvencióit alkalmazzák: színvilágukat sötétebb tónusok jellemzik (fekete, lila, bíbor), grafikai kialakításuk szögletesebb, hegyesebb, és a legtöbb esetben testi hibáik – kövérség (Kis Hableány: Ursula), kóros soványság (101 kiskutya: Szörnyella de Frász), sebhely (Oroszlánkirály: Zordon) – miatt távol állnak az aktuális szépségideáltól. Az alkotók így vizuálisan is alátámasztják, mely karakter melyik póluson helyezkedik el, hogy a gyermek is könnyen eligazodjon.

A Walt Disney Company kialakította a Disney Villains franchise-t, amelyben közzétették a hivatalos „rossz-fiúkat” és „rossz-lányokat”. Ezek a 2009-ig idehaza is bemutatott mesékben a következők: Amos Slade (A róka és a kutya), Demona (Csipkerózsika), Dr. Facilier (Hercegnő és a béka), Edgar (Macskarisztokraták), Frollo (A Notre-Dame-i toronyőr), Gaston (A Szépség és a Szörnyeteg). Hadész (Herkules), Hook kapitány (Pán Péter), Jafar (Aladdin), John herceg (Robin Hood), Kaa (A dzsungel könyve), Királynő (Hófehérke és a hét törpe), Lady Tremaine (Hamupipőke), Madam Medusa (A mentőcsapat), Narissa királynő (Bűbáj), Percival McLeach (Mentőcsapat a kenguruk földjén), Ratcliffe (Pocahontas), Sarah néni (Susie és Tekergő), Shan Yu (Mulan), Shere Khan (A dzsungel könyve), Stromboli (Pinokkió), Szörnyella de Frász (101 Kiskutya), Ursula (A kis hableány), Vörös Királynő (Alice Csodaországban), Yzma (Eszeveszett birodalom), Zordon (Az oroszlánkirály) 

Forrás: http://disney.go.com/vault/archives/villains_ai.html

Az utóbbi két évtizedben egyre több alkotás szakított a hagyománnyal, struktúrájuk nem mutatja a Propp-féle morfológia jegyeit. Az egyik ilyen mesetípust azok a rajzfilmek alkotják, amelyekből teljesen hiányzik a gonosz figurája. A japán Ghibli Stúdió két filmje, a Totoro – A varázserdő titka (Hayao Miyazaki, 1988), illetve a Kiki – A boszorkányfutár (Hayao Miyazaki, 1989) remek példa erre. Az előbbi két kislány történetét beszéli el, akiknek szembe kell nézniük édesanyjuk esetleges halálával, míg utóbbi egy kamasszá lett boszorkánylány megélhetési próbálkozásait mutatja be. Az európai nézők közül sokan úgy vélik, hogy ezek a történetek kizárólag gyerekeknek készülnek, hiszen rajzfilmek, pedig az animék döntő többsége az idősebb korosztályokat kívánja megszólítani, ráadásul a japán és a nyugati kultúra  alapvető neveltetési különbségeiből adódóan a gyermekek egészen máshogy viszonyulnak a mesékhez. A Disney repertoárjában is akad hasonló példa a jelenségre: a Mackótestvérben (Aaron Blaise – Robert Walker, 2003) Kenainak kell megtanulnia egy fontos leckét emberekről és állatokról antagonista nélkül: egy állat élete egyenértékű az ember életével. 

A Shrek (Andrew Adamson – Vicky Jenson, 2001) és a hozzá kapcsolódó franchise már egy teljesen új megközelítésmódot képvisel. Ábrázolásmódjában elrugaszkodik a konvencionális, Disney-féle ábrázolástól: a középkori, már-már groteszkbe hajló képi világgal, a nagyszájú és szokatlan figurákkal az alkotók inkább filmszerűségre törekszenek, mintsem a rajzfilm-jellegre. A Shrek nem egyszerűen szakít a régi mesetechnikával, egyenesen görbe tükröt tart elé. Az említett újfajta megközelítésnek több komikus eszköze is felbukkan a filmekben. A Shrek elején felnyíló cirádás mesekönyv még a klasszikus Disney-filmeket idézi (Hamupipőke, Csipkerózsika, Robin Hood), ám hirtelen a zöld ogre kitörli nemesebbik felét a mesekönyv lapjaival, jelezve ezzel a nézőnek, hogy most nem egy klasszikus felfogásban fogant mesét fog látni, s az animációs film nyelvén megmutatja viszonyát a tradicionális tündérmesékkel. A másik ilyen motívum, hogy az antagonista, Farquuad nagyúr rendeletet ad ki, mely szerint a mesehősöket felvásárolja az állam, majd egy viszonylag elzárt területre telepíti őket. Nem csupán a meséket parodizálják az alkotók, hanem olyan közismert alkotásokra  is utalnak, mint a Frankenstein, A Gyűrűk Ura, Mátrix, Beverly Hills-i zsaru, Pókember vagy a Tigris és Sárkány, illetve olyan sztárokat karikíroznak ki, mint Michael Jackson, Justin Timberlake stb. Ebből is látható, hogy a Shrek nemcsak a gyermekközönségnek szól, hanem a felnőtteknek is. A benne rejlő „mesét” a gyerekek természetesen képesek dekódolni, miközben a felnőttek jókat szórakoznak az intertextuális utalásokon és a kifordított mesevilágon.[3] Az önreflexivitás a Shrek filmek alapvető jellemzője, ugyanakkor megtalálható benne minden, ami a klasszikus mesék szereplőinek típusai közé tartozik, – királylány, hataloméhes nagyúr, hős lovag, paripa, sárkány, gonosz mostohanővér – csak éppen „kifordítva”. A kung fuban jártas, gyönyörű királylány egy csúf ogre, akinek dalától csiripelő madarak durrannak szét; a nagyúr törpe; a hős lovag idióta; a paripa szószátyár szamár; a sárkányon rúzs virít; a mostohanővér transzvesztita. Belejátszik ebbe, hogy napjainkra már unalmassá vált a hagyományos és könnyen átlátható ábrázolásmód, ezért a Shrek alkotói úgy gondolták, a hibátlan külsejű és magaviseletű királykisasszonyokat különféle hibákkal ruházzák fel: így Csipkerózsikából „álmatag spiné”, Hamupipőkéből tipikus szőkenő, Rapunzelből áruló lesz 

Mivel a Shrek szakít az eddigi mesehagyománnyal, a főhős-kép is megváltozik. A sármos hercegek és daloló hercegnők helyett mást kapunk. Az első film elején a címszereplő ogre külseje meglehetősen előnytelen, és az illemet sem ismeri. Emberevő szörnyetegként kellene viselkednie, azonban kiderül, hogy e zord külső érző és bátor szívet takar. A klasszikus mesékkel ellentétben tehát az ijesztő külsejű szereplő lesz a pozitív hős, akihez még a szép királylány is „hozzácsúnyul”. Érdemes megjegyezni, hogy volt mindennek előképe: a klasszikus Disney-mozikban sem mindig mindenki az, aminek látszik. A Hófehérke gonosz mostohája eleinte vonzó nő, a Kis Hableány csúnya polip-boszorkánya, Ursula pedig képes átváltozni szép hercegnővé, ha úgy akarja.

A négy Shrek film mindegyike sajátos gonosz karakterrel rendelkezik. Az első részbeli Farquuad nagyúr megjelenése cseppet sem félelmetes, inkább nevetséges – nem véletlenül. Alakja az Űrgolyhók Darth Vadert parodizáló figuráját, Dark Helmetet idézi, de sokak szerint a karaktert az alkotók egykori munkaadója, a Disney-t 21 éven át irányító Michael Eisner ihlette.[4] Farquuad alacsony termetéhez megalománia párosul, legfőbb vágya, hogy egy királylánnyal kötött házasság révén valódi király lehessen, bátorsága azonban csupán addig terjed, hogy egy nálánál is kisebb mézeskalács figura, Mézi kínvallatásában közreműködjön. A meselakók begyűjtését és Fiona megmentését sem saját kezűleg végzi el, inkább a katonákra bízza.

A Shrek 2-ben (Andrew Adamson – Kelly Asbury – Conrad Vernon, 2004) a varázslatos külsejű, idősödő Jótündér Keresztanya válik igazi hárpiává. Arca kedves, hangja mézesmázos, azonban bizonyos pillanatokban képes ijesztővé – vagy inkább nevetségessé – válni. Teljesen emberi, nem meseszerű. Shrek és Fiona házassága miatt meghiúsult az a terve, hogy fia, Szőke Herceg kerüljön Túl az Óperencián trónjára. Zsarolással, bájitalokkal próbálja helyrehozni ezt a szörnyű hibát, ám minden terve dugába dől. Óriásplakátok és szórólapok hirdetik városszerte az üzletét, ahol minden problémán varázsitalokkal tud segíteni. Ennek ellenére saját problémáját képtelen megoldani, ezért bánatában „bő zsírban sült és csokiban tocsogó kaját” töm magába, míg végül a szó szoros értelmében, buborékként szét nem pukkan.

A Harmadik Shrek-ben (Chris Miller – Raman Hui, 2007) a metroszexuális Szőke Herceg megpróbálja elfoglalni a királyságot. Feminin jelleméből adódóan természetesen akkor támad a városra, amikor csak Fiona és a hercegnők vannak otthon. Így egy valódi „csajok háborújának” lehetünk szemtanúi. Szőke Herceg célja a szokásos: megbosszulni anyja halálát és megszerezni szőke fürtjeire a koronát. Természetesen kudarcot vall, és ismét bebizonyosodik, nem mindenki jó, aki szép.

Az utolsó felvonásban (Shrek a vége, fuss el véle; Mike Mitchell, 2010) a mókás nevű Rumpelstiltskin sző gonosz terveket Shrek és a királyság ellen. Rumpelt a Grimm testvérek jóvoltából ismerhetjük (a magyar változatban Pancimanci néven szerepel).[5] Ellentétben az eddigi rosszfiúkkal, Rumpelstiltskin az alsóbb társadalmi osztályból származik; jellemre olyan, mint egy durcás kisgyerek, aki korlátozott anyagi lehetőségei miatt nem engedhette meg magának az uralkodói szintű luxust. Ennek legfőbb oka Shrek. Alacsony termetét Rumpel különböző, alkalmakhoz illő parókákkal próbálja kompenzálni, ám mind a hirtelen jött gazdagság, hatalom, mind a boszorkányhadsereg tehetetlen az igaz szeretetből fakadó csók ellen.

A stúdiók (Disney, DreamWorks, Warner, Fox) állandó versenyének a nézők az abszolút nyertesei. Legyen a mese háromdimenziós vagy hagyományos technikával készült, egy biztos: a gonoszok mindegyik mesében elnyerik méltó büntetésüket, és ezzel a katarzis élményéhez segítik a nézőt, hiszen a pozitív hős, akivel az egész mese alatt azonosulunk, eléri célját, majd jön a boldog vég. Vajon a Shrek-sorozat után lehet-e még egyet fordítani a klasszikus meséken? Vajon mi történik, ha a gonosz győz a film elején? Nos, a DreamWorks Animation remélhetőleg ebben fog újat mutatni a Megaagy (Tom McGrath, 2010) című mesével. Egy fontos momentum tudható az előreláthatólag 2010 decemberében magyar mozikba kerülő filmről: főhőse egy olyan gonosz lesz, aki legyőzi ellenfelét, pozitív pólus nélkül marad, ezért kreál egyet, ám ebből nem várt bonyodalmak születnek…

Felhasznált irodalom

Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek

Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete, Corvina, 1985.

Bóna László: Jó éjszakát Disneyvel! Agresszív animáció, in. Filmvilág 1993/12 43-46. p.

Propp, Vlagyimir J. : A mese morfológiája, Budapest, Osiris 1999.

Szabó Noémi: Újratöltve (Klasszikus gyerekmesék), in. Filmvilág folyóirat 2010/02. 37-38. p.